Népújság, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-29 / 256. szám

\ WV\.\.WWi.W ■AWV.'.'W/.'A'.'. ÁRDONYI Otven évvel ezelőtt, 1922. október 30-án halt meg Gárdonyi Géza. Emlékének áldozva, műveiből nyújtunk át egy csokorra valót... AZ ÍRÓ DOLGOZÓSZOBÁJA Egy tavaszi 'napon a kő­fal mellett jöttem andalog- va, A fakadó természet, a napsütés, a korai virágzás, a csend, az egyedülvalóság elbájolt. Gyönyörűséget éreztem a szívemben; mondhatnám: hangtalan zenét; megálltam félig le­hunyt szemmel, és arra gondoltam, hogy a termé­szetnek ezt a szépségét, amely most hat reám, azt a gyönyörűséget, amit most érzek, ki kellene fejeznem, valami módon meg kelle­ne írnom, hogy ne múljon el. Határozottan emlékszem, hogy ezt gondoltam: meg kellene írnom. De annyi­ra lehetetlennek éreztem ezt ugyanakkor, hogy a második gondolatom ez Bvermelíbari emlékeim Lélek-mozdulás volt: talán ha nagy le­szek ... Minthogy az elragadta­tásnak ez a perce tisztán megmaradt emlékezetem­ben, arra is emlékszem, hogy az írás, a le kellene írni, nem mint művészet ál­lott a fogalmaimban, ha­nem csak mint gondolom- eszköz, hogy ennek a perc­nek a mámorát szerettem volna megmenteni az el­múlástól. Tehát nem volt eszem­ben, hogy író leszek, sem­mi efféle elhatározás, csak egy gondolat volt az egész, de ez a gondolat oly rend­kívüli, r Intha éjfél után két órakor látnék az égen átvillanni egy napsugarat. Mi volt ez? Ha átgondolom az eddig lefolyt életemet, azt kell látnom, hogy kövek alatt nőtt fű vagyok. Sok idő kellett, míg ki tudtam búj­ni a levegőre. Körülmé­nyeim olyanok voltak, hogy el kellett vesztenem hiva­tásomnak ösztönszerű tu­datát is, I-Iajós voltam, akinek harmincöt évig kellett ha­ladnia iránytű nélkül. Csak hányódtam, süllyedeztem, ide-oda terelődtem a foly­tonos ködben, nem tudva, hova jutok. De azért mentem, ha­ladtam; irányozgattam ma­gamat ösztönszerűleg, mint a madár, mikor hazaindul térkép nélkül Afrikából. S ma már, mikor odajutot­tam, hogy bizonyos utamat felismerve, egyenes irány­ban haladok tovább, bá­mulva kérdezem: mi vezé­relt? • f ''.'\f\ASS A .-vWv*» 'W' AWA\AAVvVvVVVvVVV\ V'A\AAVv^VW'AAAAA/VWVAAAAV A falu visszhangja , Nézz fői, kedves, a szemembe, hadd pillantsak a telkedbe. Hadd pillantsak a telkedbe: mint a megnyílt kék egekbe! Nézz fel, kedves, a szemembe Add a kezed a kezembe! Add a kezed a kezembe: A szívedet gundold benne. Szeptember Elnémult a rigó. Az esteli csöndben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már. A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen: Elmúlt, odavan a nyár. a meleg nyár! így változik búsra az én hegedűm is: fejemre az ősz dere, az ősz dere száll, Gazdagon érik a szőlőm, a csűröm se üres, de pri-pri: odavan a nyár, — a nyár ... Tolsztojnak Azt moudod-e, hogy versnél szebb a próza? A próza fű. A vers közötte rózsa. A próza billegdélő házi kacsa: csak úszni tud, bár oldalán a szárny* A vers csapongó énekes-madár: a földről mindig a magasba száll. A próza csupa bővizű palak, rajt hánykolódva megy a gondolat. A vers aranyló, tiszta napsugár. A gondolat benn' ölelkezve száll. A próza morgó malom kelepe. A vers a szívnek hárfa-éneke. A próza mállik, szertehull, ha régi. A vers örök, mint minden, ami égi! A szív Olyan a szív, mint a labda: a játszó sors dobja-kapja. Mennél inkább ütik-verik, annál feljebb emelkedik. Az árva legény — Hallod-e, Zsófi, szavam volna hozzád... Ügy reszketett a szálas, erős le­gény, ikor ezt kinyögte. Még a susogó szellő is elhallgatott a fa- lombok között, az égen járó hold is mintha megállt s rábámult vol­na Pala Ferkóra, mikor ezt kimon- dá. Tuba Zsófi akáclevelet tépdesett fehér ujjaival. Azon találgatta, hogy mit szóljon a szóra, hiszen eddig nem volt hozzá szava a le­génynek, csak csókja, sok édes csókja —, s a csókra olyan köny- nyű a felelet! Fölöttük a fehér nyárnak ezüstös levelei is remeg­tek, mindnyájan remegtek, mi­kor Pala Ferkó ezt kimon­dotta, s olyan nehéz volt a levegő! — Hát csak mondd! — felelt vég­re a leány, s eldobta kézéből a fa­levelet, aztán a köténye fodrával kezdett babrálni. Pala Ferkó hátrasimítá ujjaival hosszú fekete, göndör haját, az­után megfogta a leánynak puha fehér kezét, és belenézett két ra­gyogó szemével anna a szemébe. — Hát ugye hogy szeretsz... — Szeretlek, szeretlek — felelt idegesen a leány. —- És hogy én is szeretlek, de nagyon... — Azt tudom! — Hát elvennélek én, Zsófi! Olyan elszántsággal mondta ezt a legény, mintha legalábbis ezt mondta volna: „Kivetem érted a világot sarkaiból!” — S a legény szíve erősen dobogott. A szellő zúgni kezdett: a fű között, a hold elbújt egy felhő mögé, a falevelek még jobban reszkettek, a _ magas fűszálak úgy ingatták a fejeiket, mintha nagyon rosszallanák esd a dolgot. — Bolond vagy te, Ferkó! — fe­lelt kisvártatva a leány — hiszen nem mehetek hozzád! — Ugyan miért? — Ninos neked se apád, se anyád, a nevedet is más adta ke­gyelemből, talált gyerek vagy, úgy dobtak el, mit mondana a világ ehhez, azt mondaná: „Lám, a gaz­dag Tuba Isván lánya sehonnaihoz ment feleségül.” A leány zihált, kapkodott a lé­legzet után, mikor ezt kimondta, aztán elkapta a kezét, hátrább lé­pett, lassan elindult, sietve ment tovább, később pedig futott. A legény ottmaradt a kövön, a hagy nyárfa alatt, nézett hosszan, merően maga elé. Arca kifehér­lett a sötétségből, nem volt annál fehérebb a patyolat ingujja. Az erdő mélyén felzúgott a szél, s ingatta, tépte a lombokat. . — Bort ide, száz akót! — kiál­tott a Keszeg csárdában Pala Ferkó, s olyat vágott öklével a hosszú fenyőasztalra, hogy a szé­les üveglámpás a borosüvegekkel együtt táncolni kezdett rajta. — Nini, a Ferkó! — szóltak bá­mulva a legények, s mindegyik nyújtotta eléje a poharát. — Sose voltál itt! — Azért jöttem! — Sose ittál bori! — Ma iszom! — Talán megnyerted a nagy lut­rit! Pala Ferkének az ajkán volt a szó: ,»Kivesztettem az éltemet!” De nem mondta M. Elfogadta a poharakat. Ivott mindegyikéből. Aztán ő is töltött mindegyikébe, s koccintott velük. A sarokban cigányok voltak. Rá­zendítették a csárdást: sírt a hege­dű, visongott klarinét, morgott a bőgő, s a cimbalom cifrákat pengett a nótába. Pala Ferkónak átkozott jókedve volt. Kiállt a középre, s ott táncolt egy nagy üveg borral. A legények nem tudtak hova lenni örömükben. Olyan jókedvük kerekedett, mintha valami nagy szerencse érte volna őket. De kd az ördög is hitte volna, hogy ez a Pala Ferkó Ilyen víg cimbora tud lenni, hiszen úgy tán­col ez, hogy az urak se különben, s úgy iszik, mintha egyebet se ta­nult volna. Hajpal felé el volt ázva mind. Ott feküdtek szanasaéjjel a föl­dön és a lócákon. A prímás is be volt rúgva. Oda- löktók a búbos mellé, itt is ma­radt: a lába feljebb volt, mint a feje, de 'azért aludt. Keresztbe fe­küdt, rajta a nagybőgős a bőgővel együtt. A klarinétos sem győzte már szusszal. Lekuporodott a sa­rokba, ott aludt. A kontrás szét­terpeszkedve feküdt a földön, mint a megcsapolt bóka, a kezében egy összetört hegedűnek a nyaka; úgy aludt, mint a föld. A csárdában csak ketten voltak ébren: Pala Ferim és a cimbalmos. Ferkó rakönyökölt az asztalra. Fehér arcába btlesütött a lámpa. Hosszú fekete baja ráamlott ke­zére. — Melyiket játsszam, Fecko? — kérdé a cimbalmos. Ferkó belebámul a lámpába, csak néhány perc múlva felelt: — Azt játsad, ha tudod, hogy' „Kitelték a holttestet az udvarra!’’ A cimbalmos egy mély futammal kezdett mélázni e szomorú nótán. Aztán erőteljesek lettek a futamok, s úgy zokogott a cimbalom, mint­ha értette volna, hogy ez egy te­metés nótája, egy árva legény te­metésére csinálta a fájdalom, egy olyan árva legényére, akinek nem volt sem apja, sem anyja, aki si­ratta volna, sem szeretője, aki rá­borult volna a koporsójára. Nagyon szép dal ez, egész egy történet, s olyan szomorú, mintha ezzel szokták volna temetni az apátián, anyátlan, boldogtalan le­gényeket! A cimbalmos eljátszotta három- szór, aztán elnyomta ujjaival a húrzengést, s felnézett. Ferkónak még fehérebb volt ek­kor az arca. Csendes, bágyadt hangon mends; — Cak ezt játszd mindig! És a cimbalom újra sírni, zokog­ni kezdett. A falon árnyak lebeg­tek. Künn a vihar tombolt. A szél ott sóhajtott az ablaknál, s csap­kodta az üveghez az elrablóit nyárfaleveleket. Sokáig játszott a cimbalmos: Is­mételgette, meg elől kezdte a nó­tát; néha egy-egy szakot valami névtelen, szomorú ábránddal he­lyettesített, aztán egyszer csak megint befejezte a dalt, s végigsi­mította ujjaival a zengő húrokat. Pala Ferkó már akkor nem né­zett reá nagy, fekete szemeivel; feje oda volt omolva két' izmos karjára; fekete selyem-haja alól csak a keze fehérlett elő. A cimbalmos azt hitte, alszik. Pedig nem aludt. Kézzel cifras, kis kasé szivébe volt ütve — halva feküdt már ak­kor az árva legény. \ 'A \, W Y■A/VAAAi*v,NAAAAfNA/NAAA»*«VVVSAi^AAAAAAAAAAAÄAAÄAdyyMyVVVVVVlA/\AAAAAAAAAA/\^/V\,Vyk^^

Next

/
Oldalképek
Tartalom