Népújság, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-29 / 256. szám
...hogy adjunk, vagy ne adjunk. S arról: van-e még rágnivaló e csonton? Hogy világosabban fejezzem ki magam, arról van szó, hogy adjunk-e borravalót, vagy sem, s hogy e téma csontján akad-e még lerágni való mócsing, avagy reménytelenül kiszikkadt, olyan fosz- szilis csont már ez, amely örökéten örök időkig konzerválódott és tudomásul vétetett népünk számára. Nos, be kell vallanom, hogy miután alaposan megszemléltem e aprónak aligha nevezhető csontocskát, nem kellett túl éles szem ahhoz, hogy jelentős feladatokat találjak meg, amelyek indokolttá teszik, hogy ismét a tűnődés napirendjére kerüljön e borbélyhamleti kérdés: adni, vagy nem adni. Még elöljáróban szeretném elmondani, hogy e téma tényeire nem is gondolva, hogy úgy mondjam, nem „ebben az ügyben”, módom volt a közelmúltban néhány kellemesen érdekes napot tölteni Közel-Keleten, közelebbről Üzbegisztán és Tádzsikisztán földjén. Ami ebből ide és e témához tartozik, az nem más, mint hogy a szamarkandi szálloda ruhatárosa, a taskenti pincér, de a buharai sofőr sem fogadott el borravalót. Tőlem! „Hogy oda ne rohanjak...” — lehetne erre mondani, s nyilván mondják is néhányan e sorokat olvasván, de rögtön hozzá kell tennem: e vidéken a baksis és a müezzin hangzatos imája éppen úgy hozzátartozott az élethez, mint a sivatag és a kéklőn kék ég. Müezzin van, kéklő ég és sivatag is — igaz, hogy gyapot is — de baksis, úgy látszik, már nincs. A baksis egykori hazájában! Nálunk van. A példa tehát azt igazolja, hogy a borravaló adás és kapás gazdasági alapokra épült társadalmi berögződés, amely szívós, mint minden gyomnövény, de kipusztítható a megfelelő „talaj és talajművelés” segítségével. Ülök az étteremben. Velem szemben két asztalnál egy-egy úr fizet. Az egyik úr egy lyukas picula borravalót sem ad, még a tízfillérest is visszakaparja görbe Harpágon-ujjakkal, a másik nagyvonalúan int és egy tízest hagy az asztalon, a pincér örömére. Természetesen az előbbi úr, a jó pénzű és irigyelt amerikai turista, az utóbbi a szegény, a keveset és azt is ugye keservesen kereső magyar munkásosztály egyik tagja. Nem keres rosszul azért, ismerem és tudom, de az amerikai úr és az ő jövedelme közötti különbség meglehetős derűvel öntené el majdani öregségem végnapjait. — Uram, tudja, mennyi a fizetésem? Nem mondom meg, mert nem hiszi el... Nem, uram, nem a jövedelmemről vau szó, az nagyon tisztes, elsősorban a borravalók miatt... De táppénzt vagy nyugdíjat, kedves Uram, a fizetés után kapom majd — így az ismerős pincér és udvarias köszöntéssel teszi el a borravalót, amely persze csak a nevében borra való. „Igyál valamit, fiú, az egészségemre” — mondás emlékezete csupán: autóra, lakásra, gyermeknevelésre és külföldi útra, ruházkodásra és borravalóra megy el a borravaló is. Természetesen. Mert a pincérnek van kocsija például, s valamit illik adni a benzinkútkezelőnek, aki elmegy borotválkozni, s ugye a fodrászt sem fizetik agyon. így hát... S megy, megy a forint vándorútra a borravaló formájában... „Ne szégyenítse meg dolgozóinkat a borravalóval!” Ez a tábla az egyik stockholmi szálloda portája felett olvasható, igen kemény vonású és nagy belükkel... — Gracia, Signore... gracia! — mondta az olasz idegenvezető és a bankjegy úgy tűnt el a zsebében, mint kókoloncos öngyilkos teste a vizek mélyében... Adjunk, vagy ne adjunk? Adjunk! Én azt mondom: adjunk. Amíg — és most azon ne vitatkozzunk, hogy ez társadalom-eti- kailag helyes-e, vagy sem, nos, szóval, amíg a borravaló ,;társadalmilag” bekalkulált számos réteg fizetésébe, nekünk, mint e társadalom tagjainak, akkor bizony adni kell. Hogy ne túlozzak: társadalmi kötelességünk adni. Mindaddig adni, amíg ez a sajátos és társadalmi létünktől idegen valóság ilyen valóság marad. Adni, de csak annak, alá megérdemli. Ugyanúgy differenciálni, ahogyan — ha nem is mindig és nem is mindig jól, vagy helyesen, de — általában differenciálni próbálunk az élet más területén dolgozók között. Miért legyen több a kifizetése” egy pimasz és modortalan pincérnek, aki piszkos körmű ujjaival löki elém az étlapot? Miért ne legyen több annak, akinek én kedves vendég vagyok? Miért kapjon az olyan fodrász borravalót, aki képembe fújja a cigaretta füstjét és csámcsogva fecsegi el a fejem felett a harmadik széknél dolgozó társának legújabb buta-trágár viccét? Miért adjak annak a postásnak, aki a földre, bele a sárba dobja a levelemet, vagy az újságjaimat, s miért ne adjak annak, aki valóban „postás bácsi”... Mégha harmincéves is! Belátom, a jelenlegi gazdasági, bér(?)alapok miatt elsősorban, teljesen illuzórikus lenne megsemmisítő küzdelmet folytatni most és nálunk általában a borravalók és a borravalózás rendszere miatt. Még akkor is, ha ez a rendszer néha olyan területre is kiterjed, ahol korántsem oly mértékű a „bekalkulálás” a fizetéshez, nünt például az említett szakmáknál. De tegyük legalább a szolgáltatás és a szolgáltató differenciálása eszközének a borravalót... A mellékest — finomabb kifejezéssel. A bérből és a borravalókból élők közös hasznára! csolat, a szerelem jogáért emelt szót, az Isién rabjai vagy az Ida regénye pediá az egyéni ség' Tüggöllense gének nagy regényévé^ nőtt, Vonzódások, megtalált, vagy elveszített boldogságok, vái* lalt magány és sorstragédiák jelzik a novellákban, regé« nyékben és drámákban Gár« donyi eszményeinek birkózá» sát az embertelen világgal! Korszerű életérzés volt ez aZ író korában, és modern megvalósítása mindannak, ami előkészíthette a huszadik századi lélektani regényt. Gárdonyi már eljutott a látványtól az elvontabb értelmekig, a felszíni jelenségektől a rejtettebb jelentésekig, A század lélektani regénye majd áttekinthetetlenebb területekre kalandozik el, de Gárdonyi múlhatatlan érdeme, hogy része volt a magyar romantika pátoszának lefékezésében és a népies- anekdotázó magyar elbeszélő próza korszerűvé formálásában. A romantikát a lelki ábrázolás hitelességével, az anekdota kedélyességét pedig elemző módszerével cserélte fel. Az ötven éve halott Gárdonyi szellemi örökségét idéztük meg emlékezésünkben! Tehettük-e ezt másképpen, mint annak bemutatásával, hogy az írói életmű történeti és esztétikai értelemben mennyire korból fakadó s így mennyire korszerű veit Az eltelt fél évszázad nera koptatta meg a Gárdonyi-műveket, hiszen ma is lebilincselnek mély emberismeretükkel, őszinteségükkel és költői szépségükkel. Érezzük máig tartó szellemi kisugárzásukat, és egyre inkább csodáljuk alkotójuk emberi tisztaságát, kemény tartását és következetességét. A felszabadulás után sokszor voltunk bizalmatlanok iránta, de ma már felismerjük mi is az „új Gárdonyit”, s valljuk azt, amit Ady Endre már 1912- ben megírt a Nyugat-ban: „Soha senki ilyen könnyen, ilyen összetett filozófiával, ilyen kedvesen magasról, ilyen poétasággal magyarul nem mesélt, mint a legújabb Gárdonyi... akinek be kell vallanunk a már nagyon elmúlt kétségeinket is.” E. Nagy Sáuüflf Glatz Oszkár ceruzarajza Az ellentmondással nem tadott megbirkózni felszabadulás utáni irodalomtudományunk sem. Amit igazán felfedeztünk életművéből — A lámpás haladó eszmeiségét és az Egri csillagok hazafiságát — az kevésnek bizonyult az egész Gárdonyi-mű elfogadásához vagy korszerű kritikájához. Nagy írónak tartottuk, klasszikusaink között emlegettük, csak éppen nem találtuk az utat eszmei útkeresésének forrásához, szépírói teljesítményének igazi értékéhez. Hosszú idő múlva jutott el oda a Gárdonyi-kutatás, hogy ma már igazabb képet alkothatunk magunknak, és halálának félévszázados évfordulóján méltóképpen emlékezhetünk a halott író élő örökségére. Az Egerbe menekülő és itt letelepedő Gárdonyit nem látjuk már különc remetének. Az íróval foglalkozó tanulmányok kimutatták magányának igazi értelmét: a klasszikus polgáreszmények és a sekélyes valóság összeütközése által kiváltott menekülés és magány Gárdonyi korának egyik legsajátosabb szellemi jelensége volt. A századforduló irodalmában nem is Gárdonyi volt az egyetlen, aki ezt az utat járta, mert a kiúttalanság érzése, az egyéniség önkeresése és szabadság utáni vágyódása számtalan író világát formálta. A modem kapitalizmus sűrűn teremtett ilyen értelemkeresőket, akik a megtagadott valóság helyére — legalább önmagunkban — egy igazabbnak látszó külön világot építettek fel. Gárdonyi eszménykeresésének legmélyebb értelme a szellemi szabadság kivívásának hite. Az a meggyőződés, hogy a menekülő lélek csak magányában tudja felvenni a' harcot sekélyes környezetével. Ez a magatartás tudatosan vállalta a különállást, mert előtte hamisnak látszott a valóság, a feudalista-kapi- talista rend, és igaznak tűnt a belső érzelem őszintesége, a személyesebb és ezért emberibb szemlélete a világnak. Minden vagya tehát a függetlenedés szándéka, amely emberi kapcsolatok járhatott öjg'uU, dg 9!» hí belső szabadság volt, amely nem kötött alkut környezetével, a társadalommal. Egy új erkölcsi rendet ígért ez a különállás, tartalmasabbat és szebbet a réginél. A hagyományos erkölcsi rendet felülvizsgáló „lelki forradalom” a XIX. század végén és a XX. század elején majd minden írónak nagy élménye volt. Sajátos lélekta- nisággal járt együtt ez a türelmetlen eszménykeresés, amelynek legjellemzőbb szépírói eredményei az emlékezést előtérbe állító és a múltat feldolgozó művekben jelentkeztek. Mindennél fontosabbá vált a személyes hang, az életrajzi vonatkozású téma és nagyon gyakran a gyermektörténetek feldolgozása. Gárdonyinak Az én falum című kötete, regényeinek jó része, és Bródy Sándor folyóiratában, a Jövendő-ben közzétett szép impresszionista memoárja, a Gyermekkori emlékeim talán a legkifejezőbb példái lehetnek ennek a törekvésnek. A szubjektivizáit valóság a lélekben eszménnyé alakult, új tartalmú, őszintébb és igazabb morális rendszerré, amelyben az egyén függetlennek érezhette magát sekélyes, eszmény nélküli környezetétől. A lélekkel azonosított személyiség magányában önmaga tudott lenni. Individuális szabadság volt ez, de azt a hitet mélyítette el, hogy a Íramis álerkölcs nem törhet be a tiszta emberi világba. Valójában persze nagyon bonyolult volt ez a magány! Határait minduntalan áttörte a tartalmas emberi kapcsolatok kiépítésének vágya, s ez állandó feszültséget eredményezett. Nem lehet véletlen, hogy az egész Gárdonyi-életmű kulcskérdésévé nőtt a szeretet problémája, a társkereső szándék, amely oly tiszta emberséggel tölti meg Gárdonyi műveit. A vonzódások és beteljesületlen vágyak az individuális szabadság konfliktusait fejezik ki. A megszenvedett magány itt lett a társadalmi- tor téneimi kor jelképe, megoldásra váró problémáinak szubjektivizált kifejezője. Gárdonyi pályáján mindig visszatérő konfliktus volt ez a küzdelem, hiszen nemcsak Az én falum rajzaiban fedezzük fel jelenlétét, hanem utolsó műveiben is, amelyek' közül a Ki-ki a párjával már címével is utal az életmű kulcskérdésének tartott társkereső szándékra. S közben nemcsak olyan művekben jelentkezik, mint a Láthatatlan ember és az Isten rabjai, amelyek Gárdonyi világnézeti útkeresésének jeleként didaktikusán fejtegetik a külvilágtól elzárt belső szabadság tisztaságát és egyben tragikus fájdalmát is, hanem valamennyi novella és regény eszmeiségét meghatározó motívumként alakítja ki az írói életmű legfőbb jellegzetességét. Gárdonyi pszichologizmusa, amely a századforduló tudat- válságát korszerű értelemkereséssel feloldó író vívódásának eredményeként alakult ki, új törekvéseket hozott az irodalmi emberábrázolás területén is. Ez a lélektaniság már nem elégedett meg a szereplők viselkedésének és körülményeiknek objektiven hű, tárgyilagosan pontos leírásával és ábrázolásával, mert mélyebbre akart tekinteni, az emberi lélek rejtettebb rétegeit szerette volna láttatni. Számára túlságosan is távolinak tűnt a romantika pátosza, befeléforduló magányában lemondott a XIX. századi realista nagyregény teljességigényéről, s mivel érzelmi tartalmakat kutatott elsősorban, túllépett a naturalizmus biológiai determinizmusán is. Erkölcsi eszménnyé formálta a külső világ hatásait, de soha nem mondott le a valóság bemutatásának szándékáról. Mindez sokszor félreértett jellegzetessége a Gárdonyiműveknek! Azt kell már felismernünk, hogy Gárdonyi valóságos társadalmi és emberi problémákat oldott fel a társkereső szeretetben és a lélek szabadságának vágyában. Az én falum tanító-írója a gyermeki szem tükrében és a parasztember egyszerűségében kereste eszményeit, az Egri csillagok nemesen tiszta patriotizmussá formálta a lejáratott hazafi-, Ságot, A láthatatlan ember vagy az Abel és Eszter a legszemélyesebb emberi kaviár életében legendák övezték, remeteségének mítosztát a halála után eltelt esztendők még inkább mélyítették. Sokáig nem értették menekülését, eszménykeresését félremagyarázták, később pedig végleges eltévelyedést láttak benne. Felnagyították magányát, és hiába hódítottak újabb és újabb olvasókat művei, az utókor emberkerülő külnccé torzította as írót. Gárdonyi Géza emlékezete halálának 50. évfordulóján
