Népújság, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 244. szám

Pillantás a Kolos$zeum közeperß i Kétezer éves története során először lezárták a rtagyközönség elől a Kolosszeumot. A döntést egy szakértőkből álló bizottság hozta, amelynek feladata meg­vizsgálni a régi amfiteátrum ál­lapotát. Megállapították, hogy számos boltozat megrepedezett, több mint Sü kő levált vagy meg­lazult a felső emeleteken. A fa­lat valóban kikezdték az Időjá­rás viszontagságai, a szennyező­dés és a gyom. A forgalom és a metró által okozott rezgések szinten megin­gatták az épület stabilitását. A turisták számára sovány vi­gasz: egy keskeny folyosó meg­nyitását tervezik, amely majd lehetővé teszi számukra, hogy legalább egy pillantást vessenek az épület centrumába. A Kolosszeumot Vespasiaiius Idején kezdték építeni, 75-ben és Títus fejezte be, 80-ban, de már az ötödik és kilencedik század földrengései idején károsodást szenvedett, majd a r^mai herce­gek idején is, akik a reneszánsz korában itt rendezték be palotá­jukat. KETTESBEN? NÉGYESBEN? (Foto: Vie Nouve) Változó szelek Baranyí Ferenc új versei Baranya Ferenc, a hatvanas évek elején jelentkezett fiatal költőnemzedék sokat ígérő, tehetséges'tagjaként in dúlt költői pályáján. Hamar népszerű lett, költészetének frisseségével, bátor közéletiségével széles olvasótábort szer­zett magának. Egyéni hangú lírikusnak ismertük meg, aki fiatalos lendületével, a kialakuló új társadalmi erkölcs bel­ső ellentmondásait indulatosan feltáró költői mondanivaló­jával bátran merte vállalni a magyar líra évszázados köz­életi, politikai elkötelezettségét. Számára a tiszta szó, a pon­tos költői kép és a félreérthetetlen eszmeiség mindennél fontosabb volt. Kitűnt ez a költői magatartás és szemlé­let az elmúlt évtizedben, amikor költészetünk fő fejlődési iránya inkább a huszadik, századi európai líra modem ké­pi absztrakcióját a nemzeti hagyományokkal eggyé ötvöző elvontabb versszerkesztés felé mutatott. Az új verses kötet, amelyet Változó szelek címmel a Magvető Kiadó jelentetett meg. lényegében megőrizte Bá­rány! Ferenc költői hangvételének eddigi sajátosságait. Most is felfedezzük a fiatalos, vonzó komolyságot, amellyel ku­tatja az új társadalom ellentmondásait (Hej, proletár!, Nem ö a kispolgár, Metamorfózis stb.), fejlődésének visszahúzó erkölcsi konfliktusait. Ez a közéletiség jól megfér ebben a kötetben is azzal a játékosain évődő sokszor fanyar hang­vétellel, amely annyira egyéni színt adott Baranyi Ferenc eddigi verseinek. A szerelmes versek kamasz villanásait azonban egyre jobban tompítja a felnőtt felelősség. SMzöfra éves a fényilép Joseph Nicéphore Niepce készítette 1822-ben az első, — csendéletet ábrázoló — fényképet. A fényképezés el­terjedése azonban Louis- Jacques Mandéz-Daguerre nevéhez fűződik, aki 1829-ben társult Niepce-szel. A da- guerrotipia azonban csak nyolc évvel később született meg. A fényképet higany­gőzbe helyezett ezüstlemez­re rögzítették. Daguerre-nek köszönhető, hogy a fényké­pezés többé nem tudományos érdekesség, hanem mindenki számára elérhető tevékeny­ség. Kezdetben a fényképezés csupán arcképek megörökí­tésére szorítkozott. Manap­ság Richard Wagner, Vin­cent Van Gogh, Lamartine, í Rimbaud, Chopin, Tolsztoj 1 és Victor Hugo fényképei felbecsülhetetlen értékű do­kumentumanyagot képez­nek. 1904-ben — a Lumiere- testvérekkel — megszületett a színes fénykép. A két fivér élete Jules Ver­ne tollára lenne méltó. Louis és Auguste Lumiére 1904-ben rögzítette első ízben üvegle­mezre a tárgyak színes ké­pét. A Lumiére-család archívu­mából előkerülő, dokumen- tum-jellagű fényképek segít­ségével egy elfeledett Fran­ciaországot fedezhetünk fel. Az első riportfelvétalek közül meg kell említenünk a krími háború során ké­szült képeket. Az angol Ro­ger Fenton fényképezi végig í 855-ben a szevasztopoli ost­romot. Akkoriban a fényképezés még olyan vállalkozás volt, amelyhez türelemre, segéd­személyzetre, s mozgó labo­ratóriumra volt szükség. Ro­ger Fenton laboratóriuma és sötétkarnrája egy sátorban volt. Abban az időben még csak mozdulatlan jeleneteiket fényképeztek. Hat évvel később az ame­rikai Brady elkíséri Sher­man tábornok csapatait, az Elfújta a szél színhelyére. A helyszínen készített riport­fotó ekkor már szokásossá vált. Bradynak számos ver­senytársa volt, akiknek ne­vét mindmáig homály fedi. Furcsa, de ezek a doku­mentumok sohasem jelenteik meg a korabeli újságokban. Az első pillanatképek J889- ben készültek. És ezzel szü­letett meg tulajdonképpen a mai értelemben vett riport­fénykép. Miniatűr könyvek A legutóbbi időkig azok a japán mesterek tartották a könyvmiiiiatürizálás rekord­ját, akik 3x3 milliméteren nyomtatták ki az olimpiai eskü szövegét. Ezt a csúcsot döntötte meg most a lengyel Zigmund Szkocni Katowicéi építészmérnök, akinek ez a győzelem 35 évi munkájába kerUIt, Nem szó szerinti ér­telemben — hiszen mini­könyvén (Kopernikusz élet­rajza 2x2,5 milliméteres for­mátumban) mindössze félévig dolgozott, 35 évvel ezelőtt kezdett el viszont foglalkoz­ni ezzel a különös hobbyval. Ez idő alatt 30 miniatűr könyvecskét készített, ame­lyek között kiemelkedő sze­mélyiségek életrajzait és számos verseskötetet talá­lunk. Számvetésnek is készült ez a kötet, olyan összegzés­nek, amely a költő eddigi életének eseményeiből és ta­pasztalataiból vonja le a továbbhaladás lehetőségeit kimu­tató következtetéseket. Különösen látszik ez a Kergetőzés a változó szelekkel című szép versciklusban, amely az ön­életrajz időrendjét követve az egyéni sors és a népi sors' összefonódásáról vall megejtő őszinteséggel és fegyelme­zett költőiséggel. Baranyi Ferenc egyéni utakon haladó költő. A lírájával fémjelezhető, közéleti-politikus költészet egyneműségét gyakran hibáztatják, illetve nem tartják elegendőnek. A korszerű költői kifejezés nevében színesebb, dúsabb kép­szerűséget, merészebb elvonatkoztatást kérnek, vagy köve­telnek tőle. Van is ezekben a kifogásokban valami: éppen Baranyi Ferenc eddigi költői pályája mutatja, hogy az effajta egyneműség gyakran fenyeget az egysíkúság veszé­lyével is. Sajátos dolog azonban, hogy a költő még bírja hittel és belső hevülettel. Mert tudja és vallja, hogy „ver­set írni olyankor szabad csak, mikor nem ismert, szép erők ragadnak”, amikor művészien eggyé kovácsolódik a kifejezendő mondanivaló és a megjelenítő fonna. A Változó szelek nem jelent előbbre lépést Baranyi Fe­renc költői pályáján, de eddigi költői eredményeit sikerrel őrzi meg. Lírájának kedvelői emlékezetes élménnyel gaz­dagodva teszik le kezükből ezt a szép kötetet. E. NAGY SÁNDOR iyy>1^/^^/y^V\AWVAAMA/WVVMAAAAAWWWyAAAA/WVWWVVWW'A/VAAM/WW'/vVvVW/A/v'«/A' /■///sAa/ZsAAA/'/ V S A'1///AAAVWAW .W/»' A/vAAAAAAAAA#V\AAA/WWWWWVVVV'^VVVW»M«AAÁAAA^ O rbán négy teljes évet várta kocsikiutalásra. Kitartóan, némán, egy szerzetes türel­mével. És keserűen fortyogó gyű­lölettel a világ valamennyi autó- tulajdonosa iránt. Pedig ez a négy év igazán semmi... Semmiség ah­hoz a tíz évhez képest, amennyi idő alatt a kocsi árát gyűjtötte össze. Mennyi lemondás! Mennyi re­mény, mennyi elfojtott indulat, bi­zakodás! De érdemes volt. Ezen az aranyfényfi, kora őszi délutánon végre ott csillogott sze­me előtt a halványszürkére lakko­zott vadonatúj kocsi, a legfrissebb rendszámmal, antennával, rádióval. Krómlécein, mint megannyi tükör­ben. ott ragyogott az egész világ! S amint belebújt, a mattfényű üvegablakok elhatárolták Orbánt az egész világtól, csak szelíd, simo­gató visszfényét engedve be mind­annak, ami oly szorongatóan ne­hezedett rá. S amikor elindult, amikor a tér, a távolságok, a színek csodálatos kavargásban vették körül! Mintha új életre született volna ebben a pillanatban. Néhány perc alatt ki­ért a város házai közül. 'Nem volt gyakorlott, vezető; bár öt éve sze­rezte a jogosítványt. Kevés alkal­ma nyílt az autóvezetésre. Nem kért kölcsön kocsit senkitől, hiszen jól ismerte a közmondást: fogke­fét; autót, feleséget... S ezt az íratlan törvényt, amely annyi meg­alázó. fájdalmas pillanatot szerzett neki, most, hogy életében először, saját kocsijából pillantotta meg az orszí ’út napsütötte, végtelenbefu­tó b :toncsíkját, diadalmas öröm­mel tette magáévá. Már a legelső kilométeren megfogadta, hogy kincsét senkinek, de senkinek nem adja kölcsön! Ügy fog a kérelme­zők arcába nevetni, ahogy az övé­be nevettek volna valaha ... 1 *1 zt a fekete ébenfényben csil- ’ lógó volánkarikát, ezt a te- ■ nyérbemászó sebességváltó- kart, ezeket a szűz-érintetlen kap­csolókat, ezeket a sokáig csak re- nenytelen messzeségből csodált Lugossy Gyula: AZ ÚJ KOCSI műbőr üléseket nem érintheti ide­gen kéz. Nemsokára lefékezett, az útszélre kanyarodva, egy sohasem látott vi­déken. Leállította a motort, és hosszan szorongatta tenyerében a slusszkulcsot. Újra meg újra saját kövérkés, piszeorrú arcára bámult a visszapillantó-tükörben, mintha kívülről látta volna most önmagát, a többi ember szemével: bámulat­tal és irigységgel. Nem, most már soha többé nem lesz magára hagyat­va, magába börtönözve. Ujjaival végigtapogatta a kárpitot, az ülé­seket, a sebességmérő csillogó üvegkorongját, a kapcsolókat, a pedálokat. Bedugta, kihúzta, me­gint bedugta megint kihúzta a slusszkulcsot,.. Szinte lihegett a gyönyörűségtől, olyan mérhetetle­nül boldog volt. A kocsirádióból réges-régi, Csodaszép melódiák áradtak. Minden az övé, minden, minden ... A kocsi az utolsó fil­lérig kifizetve, biztosítva. És ő ki­vett három, régóta tartogatott sza­badnapot, hogy bejárassa, hogy megismerje, hogy összenőjön vele. Végképp megmámorosodva kiszállt a kocsiból, s végigtapogatta a lak­kozott bádogtestet, a lökhárítókat, a reflektorok okosan figyelő sze­mét. A süllyedő nap bíborfényt szórt e megvalósult álomra. Aztán visszaszállt a kocsiba, és továbbhajtott. S mind jobban meg- ittasulva az alatta rohanó földfel­színtől, a semmitől se korlátozott mozgás őrjítő varázsától, egyre se­besebben hajtott. Fél szemével fi­gyelte a sebességmérő mutatóját, hogyan kúszik számjegyről szám­jegyre ... Nyolcvan, kilencven, száz, száztíz, százhúsz... Mintha az ember megszabadulna saját teste annyiszor megutált súlyától is. Fél kezével fogta a kormányt, így gyújtott cigarettára. Saját arcába mosolygott a visszapillantó tükör­ben. Aztán szomjasan újra az út­testre. Még mindig gyorsíthat, még bírja a motor... Már közeledett a Balaton-vidék- hez. Túlságosan nagy lett a forga­lom. Orbánt zavarta a sok autó, inkább elkormányozta a kocsit, egy másik irányba. A széles betonon újra dombok, erdők között futott, a távolban valahol egy vár bukkant fel az egyik dombtetőn. A nap el­érte a horizontot, és lángoló fé­nyekkel lövellte tele az égboltot. Sehol egy jármű, sehol egy emberi lélek... Csak az örökösen elfor­duló földfelszín, messzi futó egyenes betonsáv. Hát nem a vég­telen szabadság ez? Orbán nyíl­egyenesen haladt a kocsival, moz­dulatlanul tartva a kormányt. Nem nézett semerre, csak az útra. Vég­telen Idő, boldog idő telt már el az indulás óta. ...Amikor egyszer csak valami furcsa történt. Valami megmagya­rázhatatlan. A kocsi jobbra lendült a farával, mintha motorcsónak len­ne, és oldalt ragadnák a hullámok. Orbánt nem hagyta el lélekjelenlé­te. Finoman balra húzta a kor­mányt, hogy visszavigye a kocsit az út közepére. De az akkor még ve­szedelmesebben csúszott az út szé­le, a feltérre meszelt kőcövekek fe­lé. O rbán halálos hideget érzett a torkában. Tudta mit kell tennie, kormányzott is, de a kocsi nem engedelmeskedett. Hir­telen megperdült a tengelye körül, és háttal fordulva a menetirány­nak, Orbán újra megpillantotta azt az útszakaszt, amelyen eddig jött az erdészéit, amelyet pár pillanata hagyott el. Felardított, és eszeve­szetten csavarta a kormányt, hogy visszaforduljon, de a kereket ek­kor már ellenállhatatlan erő ra­gadta ki a kezéből, őrülten csattant valami, s a gyomrába, gerincébe hatolt... Már nem látott semmit. Mintha iszonyú kalapácsütések csattognának a kocsi törékeny bá­dogtestén, mintha ellenállhatatlan erő emelné fel, dobná, forgatná, ta­szítaná mint egy pelyhet... Or­bánt össze-vissza dobálta a kocsi belsejében, megszűnt a fent, a lent, a jobbra, a balra... Aztán hirtelen csend és mozdulatlanság. Magához tért. Talán csak néhány pillanat telt el, hiszen furcsa kö­zelségből jól látta a nap bíborfé­nyét a fűtömegen. Amint vissza­nyerte az öntudatát, fél is kiáltott, eszelős rémülettel. A kocsi szűk belseje megszázszorozva verte vissza ezt a magányos hangot. Vég­képp feleszméli, és megértette, hol van... Hanyatt feküdt az összetört üléseken. A kocsi mennyezetéről hatalmas horpadás meredt a sze­mébe. Derekába vad fájdalom ha­sított, de tudta, hogy sérülésé nem komoly. Még egyszer felkiáltott, rémült megkönnyebbüléssel. Kibámult az ablakon. A kocsi félredőlve állt, de a kerekein, pon­tosan az útmenti árokban, bizo­nyára jó néhány bukfenc után. Odafenn a töltésen az országút, a fehér cöveksor, időnként elszáguid egy-egv autó, csak fényes villaná­sukat látni... És körül-körül a me­ző, valamiféle szántóföld, távolabb az erdőszél mintha integetne a halványuló napfényben. Madarak keringenek, szellő mozgatja a fű­szálakat. Csend és mozdulatlanság, ember sehol. Orbán észbe kapva megpróbálta kinyitni az ajtót. Elő­ször az egyiket, aztán a másikat. De nem sikerült. A bal oldali ösz- szehorpadt, a jobb oldalira félig rádőlt a kocsi. Ekkor gyorsan lete­kerte az ablakokat. De hiába pró- 11 álkozott, egyken sem fért ki. V árt, hátha észreveszik az or­szágúiról. De nem vette ész­re senki. A rádió nem szólt, hiába kapcsolta be, a motor nem gyulladt be... Orbán egyedül ma­radt, rettenetesen egyedül. A nap VVWWWWWWWVVV </V<\ S.'SS. IV vW* /, /.VvV^V.V^V^vWW\',%r/v .'AV.V.'. egyszer csak eltűnt a horizont mö­gött, s a vidéket elborította a szür­kület és a hűvösség. A félelem hullámokban támadta Orbánt. Új­ra meg újra próbálkozott az ajtók­kal, de hiába. Végül öklével verte a bádogfalat, a tetőt, a szélvédőt. Fogoly lett. Aztán elveszítve a fe­jét, azt se nézte már. hová üt, taj- tékozva, szorongva, dühöngve, kia­bálva és sírva... Hiába, nem jött senki. Honnan is jött volna? Csak a sötétség sűrűsödött könyörtele­nül, mintha végtelen mélységű ten­gerbe süllyedne alá az egész föld­felszín. Odafent felragyogtak a csillagok, előbújt a hold ... Átha­tóan finom tücsökzizegés áradt mindenhonnan. Aztán bagolyhuho­gás, békabrekegés, távoli, öblös, viszolyogtaló hangok ... Közeledett az, éjszaka. És le is szállt az éjszaka. Semmi se tör­tént. .Orbán dideregve, megder­medve, elhagyatottan gubbasztott abban a bádogroncsban, amit dél­után még autónak neveztek. Átlát­hatatlan feketeség vette körül. És vérfagyasztó, a képtelennél is kép- telehebb mozdulatlanság. Valamikor felvirradt. Valamikor rá is találtak Orbánra a következő nap folyamán. Egy darus autó ki­húzta a roncsot az országúira, .és feszítővassal felnyitották az ajtaját. Orbán kimászhatott végre a börtö­néből ... Hazaszállították a ron­csot, az emberek az utcán megbá­multák és ujjal mutogattak rá. Jobban megbámulták, mint új ko­rában ... A biztosító és a szerviz kisü­tötték hogy a bal hátsó gu­mi defektet kapott. De az is lehet, hogy gyári hiba okozta a bal­esetet. Orbánnak minden kárát ki­fizették. Vadonatúj kocsit kapott, megszólalásig hasonlót az elsőhöz. Ö azonban tudta, egyedül ő tudta, hogy ez már nem az a kocsi, ez már nem az a szerelem. Nem erre vágyott, nem erről álmodott. Felé­je sem tudott nézni jó ideig. Ho­gyan is felejthetné el azt a dél­utánt, azt az éjszj-rít? So^. nagyon sok időnek kell még eltelnie, amíg újra rászánja magát, hogy beleül­jön ... De meglehet, s lelke mé­lyén attól is tart, hogy soha többé nem lesz képes a magáévá ten­ni... Úgy, mint egy igazi vezető, egy igazi férfi. ^/'/UV^VWVWvVW/WWWWWWk i

Next

/
Oldalképek
Tartalom