Népújság, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

* BégénY Attiláról Móriéi Zslgmond portréja Az író feleségével és gyermekével kertjében, Leányfalun. Mit vitt magával Móricz Zsigmond? Hétfőn lesz Móricz Zsig­mond halálának 30. évfordu­lója. Emlékezésül különböző ünnepségeken kívül érdekes könyv készül, amely a nagy író utolsó esztendejéről szá­mol be. • Az utolsó idők stációi kö­zül a Debrecenben töltött he­tek, a szolnoki és zagyvaré- kasi kirándulás, egy erdélyi út, az utolsó Szatmár me­gyei és nyírségi látogatás, a leányfalui otthonban az al-„ kotó hetek, a könyvnapon való részvétele és a Kelet Népe szerkesztőségében a szerkesztőségi órák emelked­nek ki. Debrecenbe még az év ele­jén, barátjának és egykori diáktársának, Oláh Gábornak írói jubileumára utazótt le és Móricz Zsigmond tartot­ta a Déri Múzeum előadó­termében rendezett matinén az ünnepi beszédet. Ez a be­széd főleg abból a szem­pontból irodalomtörténeti érdekességű, mert az akkor már betegeskedő, szédülések­ről, állandó agyzúgásról pa­naszkodó író egész sor iro­dalmi tervét vázolta fel. Ké­szült, bizonyos tekintetben a Légy jó mindhalálig remek­műve társának tervezett, — „A jó tanár” című regényre, amelyben Gulyás István kol­légiumi tanárnak, a költő Gulyás Pál apjának, s rajta keresztül az igazi nevelőnek portáját rajzolta volna meg a debreceni kollégium diák- és tanárkörnyezetében. Oláh Gábornak, akit már a klini­kán látogatott meg, elmon­dotta, hogy regénybe önti — neki, barátjának és írótár­sának — sorsát, aki elmerült a porvárosban, a Kar utcai magányban, elszigetelődött az emberektől, magára ma­radt. „Azt akarom bemutat­ni — mondotta, — hogy olyan az ember, mint Oláh Gábor: ellensége saját magá­nak”. Végül a vidéki színé­szek életéről akart regényt NAAAA/VAAAA/VAAAAAAAAAAA'WWWV'v KISS DÉNES? Hetedhét látomás írni, akiket nagyon szeretett, nagyra becsült és utolsó nya­rán is többször összejött ve­lük. Harmathy Ferenc és Bőhm István társaságában, előbbinek szőlőjében rende­zett vacsorákon. Ezek a tervek voltak azok, amiket már nem tudott megvalósítani, ezt a három regényét elvitte magával az író. Pedig a kis írógép szor­galmasan kopogott a debre­ceni hónapok alatt az Arany Bika Szállóban, vagy a szol­noki látogatások idején a Tisza szállodai szállásán is. Hosszú évekre szóltak a ter­vek, melyek után pontot tett szeptember elején a halál. Ezekről a tervekről, az Oláh Gábor betegágya mellett töltött órákról, a Juhász Gé­zával, Gulyás Pállal átbe­szélgetett estékről, egy kin­cses élet búcsúzó hónapjai­ról számol be a halálának évfordulója alkalmából ké­szülő könyv, a „Móricz Zsig­mond utolsó nyara.” Kék kék ekekék kasza vasa villan kék szilánkot vet az ég régi álmaimban kék a tócsa kék a béka kék szárnyú szél illan Aranydombon aranymáglyák gabonakeresztek kaszakőkék búzavirág mécslángja is reszket aranyember bronz a bőre kaszasújtás ütemére lelkek füstölögnek Kék kék kaszakék szem csikorog hús elég aranytűzvész a vidék, süt a föld süt az ég süti a test kenyerét a tarló parazsán az ember tövig ég Az anyám az apám szobrok a domb oldalán aranybúza aranyrozs halálosra aranyoz A sejtekbe mélyre ás kaszakék villanás hetedhét látomás Jön a gép megy a gép aranytűzben gázol fenn az ég kaszakék mi lett az anyámból otthon ül szeme kék csöndessége menedék visszanéz messzenéz hetedhét nyarából Lengyel József : Isten ostora cy 3* Múltba vesző legendákat és valóságos történelmet éb­reszt Lengyel József összes műveinek új kötete. Az Isten ostora című regény hűséggel követi a hun királyról szóló valóságos és költött hagyományokat: Attila birodalmat ts- remt, Európával vív csatát hatalmáért, s közben a hunok történetének a köztudatban is élő rekvizítumai jelennek meg í a fegyelmezetten szerkesztett, filmszerűen „vágott” kép-' montázsokban. Táltosok jövendölnek füstölgő kőoltárok fe­lett, mongol típusú harcosok küzdenek a római seregekkel, és az elhunyt hun király holttestét hármas koporsóba rej­tik ‘ el a Tisza elsimuló hullámai. lengyel József azonban nem a külsőségek foglalkoztat­ják. Az ismert körülményeket elfogadva új oldaláról köze­líti meg az Attila-problémakört. Gárdonyi Géza szép re­génye, A láthatatlan ember után olyan képet formál a ró­maiak által is „isten ostorának” tisztelt királyról, amely az egyedi eset tanulságait az egyetemes történelem távlatai­ból tudja örök érvényű következtetésekkel értelmezni. Az írót nem a színes történelmi tablók, hanem a zsarnokság lélektana és az erőszakra épülő nagyhatalom történelmi sor­sa érdekli. Az olvasó gyönyörködhet a mesterien felvillan­tott és szűkszavúságában is élővé varázsolt múltban, de az ismert kellékek mögött egyre nagyobb izgalommal fedezi fel a napjainkig ívelő történelem emberi tanulságait. Attilát hatalmas nagyúrnak hittük mindig, akinek, egyetlen kézmozdulatára birodalmak omlottak össze. Len- 1 gyei József regénye azonban lerombolja ezeket a mítoszo­kat. Ez a hun király, akit itt megismerünk, tragikusan ma­gányos ember, félelem mérgezi nagyhatalmi ábrándjait, és bizalmatlanság mételyezi környezetét. A lakomák és fegy­verzaj mögött lapuló hízelkedők, alattomos alázatosak és gyilkos ellenségek látszanak, a hűség pedig emberi tisztasíi- gában is méltatlanul pusztul. Fontos dologról van szó: a zsarnok önmagába zártan társtalan marad, mindenkihez bi­zalmatlan, igaz híveit pedig szinte önkezével fojtja meg. Ebben a magányban a heroikus jellem már-már a visz- szájára fordul, és szánandó lélekké törpül. Erőtlen volt ar­ra is, hogy birodalmat kovácsoljon egybe: fizikai pusztulá­sával homokként omlik szét műve, a viszály bomlasztja fel a hunok birodalmát. Morálisan válik semmivé az erőszak hatalma. Mert — a történelmet .író Priscos rhétor fogal­mazza ezt meg — „száz közepes, egyenként nem kiváló, de együtt lelkiismeretes tanácsos jobb, mint a legragyogóbb kényúr...” Az Isten ostora érezhetően filmregény. Montázsként áll össze cselekménye, s ez a legmerészebb képi váltásokat te­szi lehetővé. Nem válik azonban sehol sem vázlatossá, mert Lengyel József súlyos, sokat kifejező mondatai feszült hely­zeteket és színpompásan gazdag, gondolatokat kivirágozta tó jellemeket teremtenek. Élő, lüktető regényvilágot isme­rünk meg, amelynek nem is annyira információs gazdagsága, hanem erkölcsi hevülete és példás tömörséggel megfor­mált alakjai nyújtanak felejthetetlen olvasmányélményt. Lengyel József szigorú író. A két legmagasabb erköl­csi szintjéről „méri a mérhetetlent”, a szándékok és csele­kedetek humanizmusát. Üjra látjuk, hogy maradandó érték, szinten győzi művészi erővel. (Magvető Kiadó, 1972). E. Nagy Sándor A zt hiszem, senkit sem érde­kelt ez a fura alak, A dél­előtti vonatok ontották a pestieket; az egymás hátát érő sze­relvényekből. mint valami fene­ketlen zsákból, ömlött a tömeg. E hadsereget nem afféle leruccanó, kalandot hajkurászó, éretlen fic­kók és nőcskék alkották — minta balatonit —, általában szép, kerek családok látogattak a tóhoz. Az ar­cokon nyoma sem látszott a rög­tön haccacárét keresők mindenre elszánt vigyorának; az utasok kis táskákkal, könnyed, öntudatos lép­tekkel, magabiztos mozdulatokkal indultak a buszmegállóhoz. A farmra, a birtokra tartottak, s ez pontosan meghatározta viselkedé­süket. Ha valaki szemmel kísérte az állomás életét, úgy vélhette: min­den vasárnap egyforma, ugyanazok a vonatok fékeznek, ugyanazokkal az emberekkel, akik szinte szóról szóra ugyanarról beszélnek, mint előző héten. Ugyanazzal a közöny- nyél haladnak el a fura alak mel­lett is, mint bármikor, máskor. De hát mi feltűnő lehet az állomás egyik szürke tartozékán, aki a hét­végeken ott téblábol a sorompó mögötti, padokkal hintett pihenő­helyen, s békésen szemlélgeti a ta­vat, meg a frissen érkező utaso­kat? Nyilván arra sem figyelnek fel, ha kalapja mellől eltűnik a vadkacsától! — többek között ezért akasztották rá a fura jelzőt —, vagy ha válláról hiányzik a fényessé sötétedett bőrtarisznya, amelynek aztán végképp nem volt semmiféle víkendező ésszel felfog­ható rendeltetése. Kezdetben talál­hatták furának, mostanra jelen­téktelenné változtatta a megszo­kás. B ár a menetrendszerűen aláhöm- pölygő tömeg tudomást sem vett személyéről, a fura alak, aki álló déíelőttöket eltöltött a semmivel sem magyarázható ácsorgással, derűsen és szeretettel figyelte elégedettségüket, megfon­KÓSA CSABA: toltságukat, s egyáltalán nem döb­bentette meg izgágaságuk, s a busz­tülkölés okozta hirtelen támadt pánikhangulat. Hiszen ez is min­den hét végén, minden szerelvény­nél megismétlődött. Általában a déli személyig ma­radt. Amikor ez is rendben kihú­zott, s az utasok felszálltak a félig már üdülőhellyé nőtt település északi részébe tartó autóbuszra, el­indult a tó kanyarulatát követő parti sétányon. Ha a stégekhez , kötött ladikok környékén nem lá­tott mozgást, beült egy-egy csó­nakba, felnyitotta bőrtáskáját, s harapott néhányat újságpapírba csomagolt tízóraijából. A délutánt a kocsmában töltöt­te; nem ült le, a pultot támasz­totta. Két korsó sörrel estig ki­bírta. Megviselt, mégis rendben tartott ruhájában afféle kidőlt ha­jósembernek is tűnhetett volna, ám bizonyos kellékek hiánya töké­letesen kizárta a megvénült mat­róz lehetőségét, hisz’ köztudomású — minden tóparti, vagy folyó men­ti településen ott iszogatnak a ki- szuperált, öreg hajósok —, az ilye­nek makacsul ragaszkodnak a kar­jukon, vagy gallérjukon viselt fe­hér csíkokhoz, s a világ semmi kincséért meg nem válnának hor­padt tányérsapkájuktól. Távol tar­totta magát az összetűzésektől, nem énekelt, nem vitatkozott, elálldo­gált a maga helyén, s ha végzett a korsókkal, szelíd bólintással el­köszönt, anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna távozása. E gy júliusi reggel, amikor friss kifliért mentem a pék­hez, ráismertem. A kádak­ból kidagadó., bamásfehér massza körül tevékenykedett, csak villa­násnyi időre tűnt fel, meztelen, lisztporos hátán nagy szakajtóval igyekezett a kemencéhez. A pékre néztem, azt hittem, egyedül dolgozik. — A kisegítőm — intett a for- róságot lehelő, szürkésfehér por­ba. — Tudja, nemegyszer megjár­tam különféle alakokkal. Ajánlkoz­tak, kétszer-háromszor eljöttek, az­tán sorra elmaradtak. Nem bírták a korai kelést, ö még egyszer sem késett. Itt van pontosan, akár esik, akár fúj, befűti a kemencét, kise­per, mindennel törődik. A pék beszédes ember; most is belelendült, szabadulni alig lehe­tett tőle. Megtudtam, hogy a „fu­ra alak” özvegyember, három éve temette el a feleségét. Gyereke, ro­kon közelben, távolban sehol, asz- szonnyal meg nem kezd, bár akadna, aki szívesen gondját viselné. Va­lahogy megváltozott, valami ki­hunyt benne. A tóra sem jár, mint régen; a halászember megkaphatja a nyugdíjat, de ki hagyja azért ott a vizet? Miért állt be a pékhez? Tán rm­ja magát odahaza, vagy a kedve hozta így, ki törődik már a hó­bortjával. Éldegél, nem bánt sen­kit, őt sem piszkálják. Ünnepnap a pék nem süt, mégis hajnalban kel, ahogy megszokta. Először a szőlőhegyre kapaszkodik fel, onnan sétál le a tóhoz. Nézi a horgászokat, akik esküsznek rá, hogy a hajnali csönd vonzza a ha­lakat, aztán elindul az állomásra, az első reggeli szerelvényhez. Sze­reti ezeket a vasárnapokat: boldo­gan szemléli a hetenként ismétlő­dő áradást, amely körülfolyja, s hullámaival szinte elborítja, Egye­li a különféle vonatokat, amelyek reggel még itt zakatolnak, délben már az ország túlsó felében, de es­tére hűségesen visszajönnek, mert a vonatoknak is, mint minden do­lognak a világon, megvan a maguk rendeltetése. A falubeliek eleinte megrökö­nyödtek, később már csak a fejü­ket csóválták: nagyon megvisel­te a felesége halála, hát így, ücsörgéssel gyógyítja a fájdalmát. Meg azzal, hogy bemagolta a Ma­gyar Államvasutak menetrendjét. Bármennyire hihetetlen is, tökéle­tesen bevágta a menetrendet: az ország vasútvonalain közlekedő vo­natok indulási és érkezési idejét valósággal fújja, s még azt is, meg­mondja: mikor futnak be a vég­állomások közé eső nagyobb meg­állókra. Elképesztő, sajnálkoztak a helybéliek, milyen rendes, becsüle- IöT ember volt, s tessék, mivé vált venségére... *1 éhány napja találkoztam ve- le. A délelőtti személlyel utaztam, talán négyen-őten, ha lekászálódtunk a szerelvényről. Hiába fénylett a délelőtt, a tó ma­gányosnak, szomorúnak tűnt, affé­le búcsúzkodó hangulatban volt, ami, úgy látszik, a tavakat is utol­ért A busz már nem jött ki az állomásra, gyalog kellett nekivág­ni az útnak. A kora esti vonathoz váltottam jegyet. Még volt időm, sétálgat­tam a sínek mentén. A szemközti kisvendéglőből kilépett valaki, egyenesen felém tartótt. Amikor mellém ért, megszólított: — Késik. Sajnálkozva megvonta a vállát. — Nem biztos — mondtam. — Tizenhat-negyvenhétre be kel­lett volna jönnie. Belenéztünk a szürkületbe. Csak a szemafor macskaszeme zöldellt a táj fölött. — A 16.02-es időben elment. S csóválta a fejét, mint aki nem érti: hát akkor miért késik az el­lenvonat? Helytelen. — Érdekes — mondta aztán. —• Mostanában gyakran késnek. Hal­lom, még a Tokaj expressz is. Ál­landóan csúszik öt-hat percet... De nem zavarom tovább, a magaé már füstölög. L ecrerzkedett a töltésről, s a kiegyensúlyozott emberesre jeüemző, nyugodt, kissé himbálózó járással elindult a csu­paszodó part menti sétányon.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom