Népújság, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-24 / 226. szám
i ... hogy megrontja-e az embert a túlságos képzelőerő, illetőleg arról, hogyha nem rontja meg, akkor a képzelőerőben a túlságos az-e, amely boszorkányos rontásként telepedhet mégis az ember lelkére? Eszem ágában sincs semmiféle pszichológiai tanulmányvázlatot írni, vagy személyiségvizsgálatot végezni itt és most, miután ez a hely aligha lenne egyrészt alkalmas erre, másrészt nem restellem bevallani, nem is értek hozzá. A töprengés, az emberi képzelőerő szükségességét, illetve a képzelőerő és az ember mennyiségi viszonyát illetően azért kerített hatalmába, mert láttam egy házat. Egy új házat. Egy jó házat! S tegyük őszintén a szívünkre, valamint az építési szerződésekre a kezünket, új ház még akad, ha nem is fölösen, de jó, azazhogy minden szempontból kifogástalan ház —, hát nem tudom, én még alig hallottam ilyet. Ám ezek után válik most már érthetővé a képzelőerő. Láttam egy házat ugyanis, egy új házat, s azt képzeltem el, hogy ez a ház jó. Nem úgy jó, hogy szép szemre és messziről és nem úgy, hogy jó, mert lakás van benne, s aki eddig negyedmagával albérletben darvadozott, annak a mennyek országa egy új ház akármilyen új lakása... Nem! Arról van szó, hogy ez a ház ügy és azért jó, amiért eredetileg a magyar nyelvben a „jó” fogalmát kitalálták. A ház modem, de nem modernkedő, kellően tágas lakásokkal rendelkezik és olyan beosztásban, hogy az ajtót ki lehet nyitni akkor is, ha valaki van a szobában. A falait szépek, egyenletesek, símák és festésük minden igényt kielégít... A parketta olyan, hogy a mestere legszívesebbén odaszegezte volna valamelyik sarkába a névjegyét, a jogos büszkeség miatt. És a csapok? Nem csöpögnek! És az ablakok? Zárnak! A radiátor fűt, a bojler meleg vizet ád és az ég szép harmatot, mi kedvesebb mindennél... | — folytatná az ember ily Balassi-ihletésű szavakkal, mert oly jó és oly szép itt minden. Bárki beláthatja, hogy mindennek így való elképzelése is már egymagában meglehetősen merész fantáziára vall, ami ugyan még nem vetekedhet a legrangosabb sci-fi-szerzők fantáziájával, de Verne Gyula minden bizonnyal csak a második sorba kerülhetne e képzelőerő mellett De, amit ezután elképzeltem, nos, az a voltaképpeni töprengésem tárgyas ;;; az épület egyik lakásának legtágasabb szobájában nem nagy, de nem is túlságosan szerény asztal áll, megterítve. Az asztal előtt az építőmunkások brigádjának néhány képviselője. Nem, nem ünneplőben, hanem a legünneplőbb ancúgban, a malteros, vagy festékes, terpentin szagú overállban, ahogyan éppen ideugrottak a műszak végén a szomszédban épülő új lakóházról. Az asztal mögött egy valaki a lakók képviseletében, s egy valaki a vállalatéban — mondjuk az építést vezető mérnök. És a szerényen, de jó szívvel terített asztal mögül előlép a lakók megbízottja és csak annyit mondj — Kedves szaktársak, köszönjük, hogy jó munkájuk nyomán felépítették nekünk ezt a jő házat.»! A brigádok képviselői nyilván ekkor zavartan morognának valami „szívesen, máshol is”-t, s máris arra figyelnének, mit mond a mérnök. A mérnök is előrelép és csak annyit mond a képzelőerőm szerint: — Szaktársak. Hallották mit mondott a tisztelt lakók képviselője? A magam részéről csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy öröm és megtiszteltetés magukkal dolgozni..; ... és ekkor a brigádok képviselőinek gyengébb szívű tagjai zavartan krákogni kezdenének a képzelőerőm szerint, egyikük-másikuk zsebkendőt húzna elő, s beletülkölne, hogy örömkönnyeit leplezze... Hogy hol vannak ilyen lakók, meg hol az ilyen mérnök? És hol vannak az ilyen brigádok? Mondom: a túlságos képzelőerő __ — Téved, kedves elvtárs!... Mérnök ugyan nem volt, de mi voltunk, meg asztal is volt. Ügy berúgtak a szaktársak, hogy ölben vittük le őket a hatodikról, mert a lift ugyanis rögtön elromlott. De megérte, mondtuk egymásnak mi, új lakók— Megérte! Olyan szép és hibátlan lakásokat adtak át, hogy megútáltuk az összes újságírókat, akik annyi mindent összefirkáltak az epítőmunkások hanyagságáról... — És miért költöztek el? — Honnan? Hát abból a szép és jól sikerült lakásból, ebbe a romosba ? — Hogy magának milyen gyenge a képzelőereje, kedves elvtársahi... Mi: nem költöztünk el sehová. Ez a rom ugyanaz a lakás, fél év után ... Azóta is töprengek: megrontja-e vagy sem az embert a túlságos képzelőerő? tíVAA(VWWV\AAAAAAAA/VANAAAAAA/NAAAA/VWvWv,Vv'/SVS J'J'v’/AAA-WAAAA/l Több mint negyven fiatal iró vett részt az írószövetség KISZ-alapszervezetének Hatvanban rendezett nyilvános taggyűlésén. Ott voltak a szárnypróbáigatók, s megjeientek azok is, akik egy vagy két kötetet már letettek az asztalra, s meghívottként ’ részt vettek a rendezvényen idősebb alkotók is. alak már helyet, nevet szereztek maguknak a magyar irodalomban. Egynapos, úgyszólván szünet nélküli, tartalmas vita bontakozott ki. Az érdeklődés, az aktivitás érthető, hiszen izgalmas témát tűztek napirendre: az irodalom majdani mesterei arról vitatkoztak, hogy ít toll emberei milyen szerepet töltenek be a közéletben, s közéletünk legégetőbb gondjai miként jelentkeznek a fiatal magyar irodalomban. Funkció vagy alapállás ? Huszonévesek fóruma volt ez, olyan fiatal intellektuele- ké, akik — kimondva vagy kimondatlan — felelősséget éreznek korunk, társadalmunk iránt, s végeredményben mindannyian a szocialista eszmeiség képviselői, még akkor is, ha eszméik nem kristályosodtak ki, ha indulataik hevében olykorolykor elvetik a sulykot Érthető ez, hiszen ilyenek voltak és lesznek a mindenkori pályakezdők, akik mérlegre tettek és tesznek minden igazságot hogy hitüket a személyes meggyőződés és élmény fémjelezze. Mint hallgató azt vártam, hogy elsősorban művekről, égető irodalmi problémákról vitatkoznak majd. Nem ez történt és mégsem csalódtam, mert az önvizsgálat óráinak tanúja lehettem, olyan folyamat részese, amikor alapvető fogalmakat tisztáznak,' s a vita, a véleménycsere nemes hevében kibontakozik a szót kérők Toll és közélet karaktere, egy kissé alkotói ars poétikája is. Miként lehet közéleti ember egy író? Ezt feszegették legtöbben Természetesen terítékre kerültek téves, rosszul értelmezett, de jó szándékú nézetek is. Sokan a közéletiség fogalmát azonosították a közéleti szerepléssel, a társadalmi funkciók gyűjtésével, s azt helytelenítették, hogy a fiatal írók ilyen szempontból hátrányos helyzetben vannak. A nézet propagálói arról feledkeztek meg, hogy ifjú író számára a közéletiség nem a funkciók halmozását, a közéleti elfoglaltságok tömkelegét jelenti, hanem egy alapmagatartást, melynek meghatározója a valóság, a mindennapi élet, a kor problémái iránti olthatatlan érdeklődés. Aki így él, aki így gondolkodik, s ezt a nemes szenvedélyt művészi szinten átplántálja alkotásaiba, az valóban közéleti alkotó, annak szavára felfigyel az olvasó. Művek és a valóság A tanácskozáson felszólaltak kritikusok is, természetesen ők is az ifjúság képviselőiként kértek szót. Jóleső érzéssel nyugtázhattuk, hogy milyen reálisan ítélik meg a mai magyar irodalom értékét, s milyen jó érzékkel látják az alapvető problémákat. Arról beszéltek, hogy a hatvanas évek elejéig tartó fellendülés után prózánk értéke, voióspahűsege, színvonala csökkent, s nőr. 1 kevesebb azoknak a m iveknek a szúrna, amelyek a valóság ihletése nyomán fakadtak. Ezt bizonygatták önkritikusan a szói kérő meghívott idősebbek is. nem feledkezve meg arról, hogy a toll ifjú forgatói számára bőséges példatárat szolgáltassanak, téves aikotóí alapállás nyomán született műveikből. S itt érdemes megállni, mert ez a kendőzésmentes önvizsgálat fedezete lehet egy majdani egészséges fellendülésnek. Ám csak akkor, ha ifjú alkotóink felfigyelnek a mindennapok valóságára, olyan általános, de egyéni történésekben megnyilvánuló jelenségekre, melyeket nem elég észrevenni, hanem közéleti alapállásból, a kor emberének szenvedélyességével pellengerezni, ostorozni kell. Időálló irodalom csak úgy születik, ha a toll mesterei — ne vitassuk el ezt a címet az ifjú írók egy részétől — a legégetőbb hétköznapit, jobbító szándékkal a művészet szférájába emelik. Ehhez persze az szükséges, hogy ne a valóságtól elszakadva, ne külföldi témák inspirációja nyomán alkossanak nem egy esetben morbid regényeket, hanem érezzék meg a mai ember örömét, bánatát, - a közéleti hagyományokra visz- szatekintő magyar irodalom követendő örökségét Türelem és babér A pályakezdés sosem köny- nyű, elsősorban azért, mert az ifjúság hajtómotorja a teremtőerő, a türelmetlen térkeresés. Még inkább igaz ez ifjú írók esetében, akik tervekkel gazdagon várják a sikeres bemutatkozás lehetőségét, a megnyilatkozás fórumát. így érthető, hogy erről igen sok szó esett ezen a tanácskozáson. A hallgatónak az volt az érzése, hogy egy-két esetben a „követelek" rovat a terjedelmesebb, míg az „adok” meglehetősen ozerény. Mit is kívántak a fiatalok? Elsősorban őket bemutató, ír ^saik számára teret nyitó folyóiratot, a vidékre telepedők lakást, esetleg kiemelt fizetést. Jogos igények ezek, de hány és hány ezer nem írással foglalkozó, más hivatásnak élő, hasonló gondokkal küszködő fiatal várja ugyanezt, s megkapni mégsem kapja, hanem csak úgy jut hozzá, ha saját erejéből birkózik meg érte. Miért lenne kiváltságosabb helyzetben az ifjú író. különösképp akkor, ha a plusz juttatás fedezetét jelentő Művet még nem tette az asztalra. Nézzük más oldalról ugyanezt a kérdést: vajon nyer-e az író azzal, ha tálcán szállítják elé az összkomfortot? Nemzeti irodalmunk története a példa arra, hogy inkább veszít, hiszen a kényelem nem egy esetben sablonos világlátásra, valamifajta sajátos művészi bezárkózásra sarkall, míg a mindennapi birkózás állandó „ébrenlétet jelent, s témák, valóságízű ötletek sorát sugallja, kényszeríti az alkotóra, arra a művészre, akinek elsődleges a mű, aki nem a mindenképpeni halhatatlanságra • törekszik, hanem arra, hogy regényével, versével nemzedéke számára nyújtson szellemi ható- , erővé formálódó művészi, emberi élményt. Ez a magatartás tanít meg nem al- kuvásra, valóban közéleti alapállásra, s ez a fedezete a későbbi babérnak, valamint a vele járó, néha túl korán is óhajtott komfortnak. Nem feladatunk, hogy a tartalmas vita tanulságait precízen összegezzük, csak a legfontosabbakat idéztük, megtoldva azzal a reménynyel, óhajtással, hogy a legnemesebb vállalások művekben öltenek formát, a ma olvasójának örömére, $ a magyar irodalom hasznára. Pécsi István Huszonöt évvel ezelőtt nyilvánították várossá az ű,í Tatabányát, amély a régi Tatabányából. Alsó- és Feiső- galláhól, valamint Bánhidából alakult. Az új megyeközpont a megalapítástól eltelt 25 év alatt szép, nagy modern várossá fejlődött. Képünkön: részlet Tatabánya-Újvárosról. (MTI Foto — Hadas János felvétele^
