Népújság, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 178. szám

Flotilla a homoksirban Angol búvárarcheológusok *gy csoportja Szicília part­jai közelében, vastag homok­réteg alatt egy egész flottil­lára bukkantak. Mar sala ki­kötőváros és az aprócska Motia sziget között hét föní­ciai hajó süllyedt el, s való­színűleg mind jó állapotban megmaradt. Motia szigetén tavaly feltárták egy ősi hajó­gyár és dokk maradványait. Neolit kori Mlabirintusak A Fehér-tenger fenekén felfedezett, neolit korból származó kőlabirintusok a halászat céljait szolgálták. Erre a meggyőződésre ju­tott karéliai etnográfusok egy csoportja. Apálykor cölöpöket és há­lót helyeztek el a homok­ban. Dagálykor mindent be­fedett a víz. Es amikor a viz újból visszahúzódott, összeszedhették a cölöpök között fennakadt halakat. Ugyanilyen kőépítmények­kel találkoztak a Balti-ten­gerben és a Barents-tenger- ben is. Á Saturnus természete A Cornell Egyetem és az amerikai csillagászati kuta­tóközpont szakemberei ki­mutatták, hogy a Saturation a Földhöz hasonló atmosz­féra van és a bolygó felüle­tén olyan hőmérséklet ural­kodik, amelyben bízvást ki­alakulhat az élet. Ez a bejelentés olyan új­donságnak számit a csilla­gászatban, melyre kizárólag az Arecibo csillagvizsgáló rádió-asztronómiai készülékei segítségével kerülhetett sor. Ezek a készülékek 50 és 100 cm-es hullámokkal törték át a Saturnus ködgyűrűjét. Azt azonban le kell szögeznünk, bogy a Saturnus atmoszférá­ja túlságosan meleg és igen magas a metán- és ammó- níák-telítettsége. Nincs szükségük ruhára | Mexikó egyik nudista klub­jának tagjai ruhagyűjtést rendeztek és az összegyűlt i 650 kilogrammnyi ruhane­műt eljuttatták az arra rá- [ szorultaknak. ( „SZÄZADOK (ta szellem­tüzek égnek — s világítanak a füredi fények... ” írja mottóul a Balatonfüredröl készülő érdekes művéhez Csabai L. Ernő. A fiatal kul- túrtörténész és irodalomku­tató, aki „Magyar szellem külföldön” c. tanulmányával vonta annak idején magára a figyelmet, melyben Mol­nár Ferenctöl Jacobl Vikto­rig, Békésitől Ábrahám Pálig a magyar művészek, tudó­sok, írók külföldre szakadt életét, működését ismertet­te színesen, gazdag adattár­ral, úttörő munkát végezve, — ezúttal Balatonfüred szel­lemtörténetét írja meg. Pá- lóczi Horváth, Eötvös, Kis­faludy korától napjainkig. Érdekes, szinte irodalmi fel­fedezésszámba menő fejeze­tek számolnak be Ady és Füred kapcsolatáról, amikor Schmidt professzor a költő nagybeteg szívét gyógyította. EGYIK LEGGAZDAGABB részlet, mely Jókai Mór itte­ni életéről regél. Az Arany­embertől kezdve regények sora készült el a füredi csendben. Idézi Csabai L. Ernő könyvében egyik leg­későbbi Füred-látogatót: a megrongálódott egészségét istápoló Krúdy Gyulát, aki felderítette, hogyan „roha­mozta meg” Jókai a maga, szelídségében is ellenállha­tatlan modorában Mikhelini urat, a veszprémi termény­kereskedőt, akinek kölcsö- nei „kitartást” jelentettek számára egy-egy regénye be­fejezéséig. Konflissal jelent meg időnként a pénzes em­ber irodájában. Ez a rövid nyakú, vézna arculatú, ősz bajuszú, borivásra hajlamos talián volt az egyetlen em­ber tán Magyarországon, aki veszprémi boltocskájában mindig elrejtőzött a nagy­nevű vendég elől — állapí­totta meg Krúdy — ámde az olasz hiába bújkált, aprán­ként, kis pénzekért, apró köl­csönökért, elmulaszthatatlan fizetnivalók vállalásáért még­Füredi fények is csak elobb-utóbb kényte­len volt birtokába venni Jókai Mór füredi nyaralóját. A költő túljárt a termény- kereskedő eszén, ha egyszer megrendelte a fiákért és a pénzre szüksége volt, Jókai az egész telet egymagában töltötte füredi villájában. Adósságai márciusban már nagyon fojtogatták. A bala­toni halászoknak is tartozott a legutóbbi halküldeménye­kért, nem beszélve Keller- ről, a fűszeresről, Horváth - ról, a veszprémi kőművesről, akinek villája . felépítéséért részletekben kellett fizetnie. Ide tartozik az Is, amit Krúdy Jókaikat idézve La- borfalvy Rózáról elmesél, aki kakasait az ország leg­nevezetesebb férfiairól, hí­res gavallérjairól nevezte el. KRÜDY GYULA, ski por­celánfehér nadrágjában fél­napokig elmélázott a sétány fái alatt üldögélve, mara­dandó nyomokat hagyott Itt is, elsősorban a hölgyek em­lékeiben. Tagore, Nobel-dí- jas hindu költő hetekig gyógykezeltette itt magát s az emlékére elnevezett sé­tány parcellája, melybe legutóbb Indira Gandhi ül­tetett fát, egyik nevezetessé­ge évtizedek óta a Balaton- parti városnak. Itt díszük az ugyancsak Nobeil-díjas Qua­simodo fája is. A füredi szellemfény lán­gol Berzsenyitől Szabó Lő- rincig. Érdekes epizódok örökítik meg Németh László, Kardos László, Illyés Gyula, Komi ős Aladár, Sarkad i Imre, Mányai Lajos vagy a leg­utóbbi években Illés Béla, Goda Gábor és mások kap­csolatait Balatonfüreddel. Remek portrét rajzol Csabai L. Ernő Lipték Gáborról, a balatoni mesemondóról, aki­nek vendégszerető háza, mint egy mai irodalmi sza­lon, évtizedek óta összehozta írók, költők seregét, s a má­zas borkancsók mellett szí­nes történetek röppentek fel. A „FÜREDI FÉNYEK” készülő mű érdekes, össze­tett műfajt reprezentál. Szel­lemtörténet, adatgyűjtemény, esszé, anekdota és riport együtt. És elsősorban: kon­centráltan mutatja, milyen lényegles helyet töltött be a balatoni fürdőhely századok során a magyar szellemi életben. Hogy kevesebben értsék ?! Az ember csak a szemét kapkodja: „írisz..„Eupha- nia...” „Musica archaica..„lntervalli...“ „Chanson nos- talgique..„Senecae Sententiae..." „Quintetto a fiati...” „Contertino lirico..." „Piccola Introduzione” — és így to­vább, tetszés szerinti mennyiségben. Nem csigizom tovább az olvaoó érdeklődését: hangver­senyéletünk és a rádió komolyzenei műsorszámainak cí­meiből állítottam össze kapásból egy kis csokorravalót. Ze­neszerzőink egy része ugyanis az utóbbi időben sajátsá­gos divatnak hódol: idegen — legtöbbször latin, olasz, fran­cia — nyelvű címekkel ruházza fel alkotásait. Hovatovább olyan érzés lesz úrrá az igényes muzsika hazai hívein, mint­ha egyes zeneszerzők nem is számukra, az itthoni közönség számára, hanem egymásnak, a szükkörű „szakmának” kom­ponálnának, vagy éppenséggel a külföldi piac befolyásolná elsősorban alkotómunkájukat. Persze, a „nőmén” ezúttal korántsem jelent feltétlenül „omen’’-t: a cím és a zenemű esztétikai értéke közt hiá­ba is kutatnánk bármiféle merev összefüggést. Tetszetős, vagy éppenséggel „magyaros” cím is rejthet silány fércmű­vet; másrészt ki merné kétségbe vonni a „Les Preludes”, a „Cantata profana”, vagy a „Psalmus hungaricus” páratlan értékeit? Csakhogy az ilyen klasszikus kivételek nem vál­hatnak szabállyá, nem szentesíthetik az idegen címhaszná­lat napjainkban meghonosodott túlburjánzását. Na és a „szimfónia"? A „koncert”, az „opera”, a „szvit” — s a példák oldalakon át sorolhatók —, talán már e sza­vak használata is kozmopolitizmusnak minősül? Szó sincs róla! — sietek megnyugtatni a könnyen ijedöket. Nem a meghonosodott és a megfelelő magyar szóval nem helyet­tesíthető szavak, kifejezések ellen tiltakozom. Magam is csak mosolyogni tudnék az olyan nacionalista kivagyiságon, amely a rádiót és a motort, vagy az eposzt és a szonettet is száműzni kívánja nyelvünkből, mint ahogyan esztelenség lenne kifogást emelni az orvostudomány latin nyelvű ,nem­zetközisége” ellen is. Egészen másról van itt szó; pontosabban két dologról. Az egyik a magyar nyelv tisztelete, amelyről épp mostan­ság oly jólesően sokat hallhatunk — olvashatunk a rádió­ban, tv-ben, és az újságokban. Azé a nyelvé, melyen egykor Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, Ba­bits, Kosztolányi szólt a nemzethez; s amely nem utolsó­sorban: olyan kortársi zeneművek címeit hordozza, mint tg- szem azt a „Feltámadott a tenger”, a „Hősi ének”, „A tűz márciusa” — de megemlíthetném Kodály „Marosszéki tán­cait” is, amely anélkül vált maradandó zenei kincsünkké, hogy szerzője ezt a címet adta volna neki: „Les dans es de Marosszék”. Másrészt, meg kell említeni az idegen cimhasználat kultúrpolitikai vonatkozását is. Szinte közhellyé vált már a komolyzene képviselőinek az a panasza, hogy a nagyközön­ség alig-alig érdeklődik alkotásaik iránt, hogy szellemi sza­kadék tátong az igényes kortársi zene és a tömegigény kö­zött. Nincs mód itt annak elemzésére, sőt felsorolására sem, milyen okok, mely tényezők kölcsönhatása szülte a mai helyzetet; tény, hogy az általános műveltségi színvonal, a zenei közízlés elmaradottsága és konzervativizmusa a fő okok közt szerepel. Ez azonban csak növeli a kérdés időszerűsé­gét; vajon mit tesznek zeneszerzőink a tömegekhez való közelebb kerülésért? Félreértés ne essék: Senki nem kívánja, hogy együgyű vulgárdemokmtizmus sekélyesitse el eszköztárukat, $ be­folyásolja alkotásaik „megkere&ztelését”. De az se lehet ér­dekük, hogy müveik idegen hangzású címével eleve élriasz- szák a közeledőket. Mert hogyan képzelhető el annak a — még oly értékes! — zenének a meghallgatása is, melynek már a elmét se érteni?! Jó lenne elgondolkozni a fentieken. Az embereket sokféle kulturálódási lehetőség vonzza, nagy a szellemi konkurren- cia. Könnyen megeshet, hogy zeneszerzőinknek is az a sors jut osztályrészül, melyet Kodály egyik, Ady-versre kompo­nált kórusának címe sugall: „Akik mindig elkésnek...” J , __ Kerekes Gábor f E l t-e valóban az a kisfiú, akit úgy fogott körül a titokza­tosság, mint Saint Exu- pery kis hercegét... ? Én tu­dom, hogy létezett, mint az az út is, amelyet benőtt a lapu, a bojtorján, a gyom. De ha csak álmomban találkoztam volna is vele, mélyebb emléket hagyott bennem, mint sok valóságos, ám otromba ember. Az a nap egy kisebbfajta csodá­val kezdődött. Megtudtam, hogy az égerfaerdő, amely egészen a nyara­lóig leért, tele van gombával. Olya­nok voltak ezek a nagy gombák, mint az ernyő, amit ' kifordít a szél; és tölcsérükben egy-egy har- matcseppet őriztek. Teleszedtem ve­lük az Ingemet, és futva vittem haza, majd újra vissza az erdő­be... Gombaszedés közben gyakran hozzáért a kezem a rejtőző békák ellenszenves, hideg testéhez. Arra gondoltam, hogy a béka meg a gomba között valami titokzatos kapcsolat van, azért olyan boldo­gok.1 Egyre válogatósabb lettem, *em kellettek a nagy gombák, hanem csak a kicsi, kemény szárúakat tör­tem le. s azok közül is kiválogat­tam a legszebbeket, legegészsége­sebbeket. De a gomba is egyre kevesebb lett, végül teljesen eltűnt. Nem is bántam, mert megelégeltem. Szin­te elámított az egyre ismeretlenebb erdő, amely szüntelenül változott; völgy és domb váltakozott benne, a Jurij Nagibin: Az elveszett út mocsári növények helyett egyszer- csak páfrányokat és zsurlókat ta­láltam. Később a nyirkos égerfa­erdő is egészen elmaradt és fehé­ren ragyogtak elő a nyírfák. Alat­tuk selymes volt a fű. Ingemből kiöntöttem a gombát és úgy vettem magamra a bema- szatolt inget. Aggodalmas érzésem támadt. Bár tudtam, hogy nem va­gyok nagyon távol az otthonomtól, az út ismeretlensége miatt mégis úgy éreztem, hogy rettentő messzi­re mentem. És ismét egyre sűrűsödött az er­dő, a fék között a gyom már ak­kora volt, hogy alig látszottam ki közüle; fejem felett gyertya for­májú rózsaszín virágok — és egyre nehezebben tudtam előre haladni. Ekkor találkoztam a kisfiúval, ekkor született a nap igazi csodá­ja. K isfiú volt, sovány, az arca is, de vastag keretes szem­üveget viselt. Az út sűrű gaztengerét gyomlálta. Egy darabon már kitisztította, ott előbukkantak az út kövei, de amanrább már semmi se látszott belőle a sűrű gazban. És a kisfiú nemcsak gyomlálta az utat, hanem a széleken javítgatta is valamiféle döngölő ^bottal. — Szevasz! — nézett felém ba­rátságosan a szemüvege mögül. — Szevasz! — viszonoztam. — Miért viselsz te szemüveget, ha kö­zönséges üveg van benne? — A por miatt. Ha fúj a szél, a szemembe vágja... — Milyen út ez? Még sose lát­tam ,.. — Nem tudom. Van kedved se­gíteni? Kelletlenül vontam meg a válla- mat, de hozzákezdtem én is a gyom- láláshoz. Ráncigálni kezdtem a gazt, mely összevagdalta a keze­met, mire sikerült kihúznom. Nem csoda, ha a kisfiú keze is csupa seb volt már! — Miért kell neked csinálnod ezt? — kérdeztem lehangol tan. — Belepte az utat a gaz... — mondta, miközben térden állva épp egy szívós gyommal kínlódott. — Meg kell tisztítani. — De hát minek? — Hát minek? A gyomok tönk­reteszik az utat. Nézd, milyen hé­zagokat csináltak a kövek között! És ha az út tönkremegy, senki nem fogja tudni, hogy; itt út volt va­lamikor... — Vigye az ördög! — mérgelőd­tem. — De ez az út nem vezet se­hová, — De igen! — mondta a kisfiú. — Minden út vezet valahová. Meg­csinálták volna, ha sehová se ve­zet? — De elhanyagolták! Tehát nem kell senkinek! H allgatott egy ideig, és gondol­kodott, a szemében fájda­lom jelent meg. — És azt tudjuk-e, hogy miért hanyagolták el? Hátha a másik vé­gén is elkezdi valaki tisztítani és találkozni fogunk! Nem szabad hagyni, hogy az utat gaz lepje el! Én ezt megtisztogatom! — Kevés vagy egyedül! — Egyedül kevés. De majd szem­be jön velem valaki... utak nél­kül az emberek nem találkozná­nak! Valami hirtelen felvillant ben­nem. — Elment valakid? Nem válaszolt, elfordult. — Én segíteni fogok neked! — kiáltottam fel, úgy, hogy magam is meglepődtem. — Köszönöm — mondta egysze­rűen, levette a szemüveget és a zsebébe dugta. — De már csak reggel .11 — M^VAWW.VvVMMW/.V.V.W.V mondta. — Most már késő van..", — Hol laksz? — kérdeztem. — Amott..; — Intett a sűrű felé, s elindult, porosán, fáradtan, törékenyen, és csakhamar eltűnt a szemem elől. Másnap kora hajnalban már el­indultam. Az éjszakai eső miatt csuromvizesen értem az égerfaer- dőig és türelmetlenül vártam, hogy megtaláljam az utat és a kisfiút. Az ő hite már az enyém is volt. Siettem a biztosnak tartott irány­ban, át az égererdőn, majd a nyír­ás a nyárfák között... de nem ta­láltam meg az elhanyagolt utat. Minden olyan volt, mint tegnap; a fák, a füvek, az ágak, a gombák, a virágok —, de nem volt sehol az út és a barna szemű kisfiú sem. Késő délutánig bolyongtam az er­dőn, fáradtan és éhesen, összevisz- sza karmoltak az ágak, de hiába... Soha többé nem találtam meg azt az utat, de még csak egy erdei ösvényt sem, amelyet nekem kellett volna megtisztítanom. E gyszer mégis megértettem, hogy mire tanított az a kis­fiú. Az én szívemből sok emberhez, sok út veze­tett. Soha nem sajnáltam rá a fáradságot, hogy kiszakít­sam belőle a gyomot, a gazt, nem engedtem, hogy ezeket az utakat benőjék, tönkretegyék. Talán azért sikerült ez, mert az út másik felé­ről is elindult mindig valaki, hogy találkozzék velem. Oroszból fordította: Antálfy István ‘. VW LWvVV Vv «A/WVVv*. VW\A VVVVVVVVSAÁA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom