Népújság, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
XAAAAA.^AAAAAAAA>M<AAAAAAAAAAAAAAA/SAAA%<W\AAA^!AÄAAAAAAA.Al/<AAAft^ Jegyzet Oszvald Árpád verskötetéről (Szekerek balladája) Oszvald Árpád, a mai csehszlovákiai magyar líra jeles képviselője, most negyvenedik éves, ama nemzedék tagjai közül való, melynek gyermekkorát a háború keserítette és töltötte meg rettenettel, eszmélkedése pedig a felszabadulás utáni évekre esik A „harmadvirágzással” lépett az irodalom színterére (a terminológia Fábry Zoltáné) s már indulásakor elismerésben volt része, Fábry Zoltán írta róla — „másodjelentkezésekor” — az alábbi dicsérő sorokat. „Költőnél az élmény — minden. Az élmény az alapadottság. A vers sorsát és hitelét az élményhűség határozza meg. Ilyen vonatkozásban az élményhűség vállalást jelent, szolidaritást. A fiatal Oszvald Árpád másodjelentke- zése példázóan húzza alá az élményhűség ember- és versformáié szerepét.” Már a Szélkiáltó c. antológiában (1966) közzétett versekkel bizonyította: rászolgált erre az elismerésre, ott közölt verseinek erejét az élmény hűsége és mélysége bizonyította, s ez süt át a most megjelent Oszvald-kö- tet versanyagán is, melynek jellemzője a falu világához való bonyolultabb kötődés s egy modernebb formakultúra, mely ugyanakkor a hazai valósághoz, való erőteljes ragaszkodással párosul. Jelenhez és tradíciókhoz egyformán. Legszebb verse tán a kötetnek a címadó Szekerek balladája, melynek élménykörei valahol a gyermekkorban gyökereznek s a falu- hangulatai mellett a háború emlékvilága is felsejlik benne — egyetemesebb érvényt szabva a költeménynek : Szekerek, jaj, szekerek, égre meredő rúddal, aknák füzében vacogok, Véres lovak párája csapódik a kisafára, küllők forognak — szélmalom földet nem érő fájdalom, utaktól megfosztott kerék hátára zuhant óriás, kék vasat borító zúzmara, csillagot könyörgő éjszaka. Oszvald igényességére, a költői világképet tágítani igyekvő szándékára vall, hogy a falu-élmény lírai megidézésekor nem hagyatkozik pusztán az emlékekre, hanem tudatos akarással teszi pl. szerves alkotóelemmé verseiben a népköltés csodáinak rejtettebb szépségeit s dicséretére legyen mondva: különös egyszerűséggel tudja ezt tenni s mégis rangosán. Gótika c. verse tradíció és örök emberi érzések szép ötvözése s különösséget kölcsönző momentum a legszebb kelet-európai gótika elemeinek, a lőcsei Pál mester szobrainak élményteli újra- élése. Szép olvasmány Oszvald Árpád verskötete. Lőkös István A családi toronyóra A közép-oroszországi Kasin városában ünnepélyesen emlékeztek meg arról, hogy száz éve működik a város toronyórája. Az órának ugyanis története van. Fél évszázada a városi hatóságok megbízták a régóta ott élő Leontyin Sztrel- kovot. hogy húzza fel az órát és gondoskodjék hibátlan működéséről. Sztrelkov első segédje ebben a munkában Idősebb fia, Nyikoláj lett, majd pedig Dmitrij, a középső fiú. Amikor 1933-ban Dmitrij bevonult katonának, az óra kulcsát átadta öccsének, Szergejnek. Kevéssel a Honvédő Háború kezdete után Szergej a frontra került, az órát otthagyta nővérének, Anto- nyinának. A győzelem után Dmitrij Sztrelkov hazatért, de sebesülései miatt nem tudott többé felkapaszkodni a torony keskeny lépcsőjén. Az óra gondozását ekkor húgára, Ludmillára bízta, ő maga meg szerszámkészítő lett a helyi gyárban. A gyár dolgozói most a Sztrelkovék családi hagyománya iránti tiszteletből védnökséget vállaltak a toronyóra fölött. FARKAS ANDRÄS: O, az a csók, az a semmi... | N ékem a csók is elég már Megmagyarázni, mi van még! O, az a csók, az a semmi Adja az életem Izét, Aat, mikor egyik a másik Léte fölött mosolyogva Közli, hogy érdemes élni. Gondolatok, hiedelmek, Rémületek özönében Adja a csók as igézet Állapotát, hogy a másik Úgy veszi est tudomásul, Mint ahogy én: A közösség Szent tudatában, az egység Közte, közöttem, o titkos, Egybeszakadt azonosság, Hogy nem a test csak az élet, Hogy nem vér csak a ritmus, Mégis a test adogatja, Es adagolja « forró Rendet, az élei utáni Vágyakozásra a mozgást Adja-igéri kamatnak. Es kerekíti a lelkünk, Es kinagyítja válónkat, Addig-ameddig a tájban, Addig-ameddig a fényben, Addig-ameddig a testben, Mert az idő hamar eljár, Es ha veszejtve veszítjük Kincseit, oly szomorúan Hagyjuk el ezt a világot, Mintha sosem, sohasem lett Volna miénk ez az óhaj — Mert csupa óhaj a lét csak. Es az a csók bizonyítja Most a tudás velejével, Mennyire foglalat ez már. Mennyire kincs ez az édes Semmi a szívnek,, a szájnak. Magyar—észt Kulturális kapcsolatot! VANEMUJNE SZÍNHÁZ — ez a híres tartui színházi együttes még Kodály Zoltán életében műsorára tűzte a Háry Jánost. A szerző, sajnos akkor nem jöhetett el személyesen Tartuba, de Kaarel írd rendező állandó levelező kapcsolatban állt a mesterrel, akinek értékes tanácsai elősegítették. hogy hosszú éveken át nagy sikerű előadásban gyönyörködhessenek az észt színházkedvelők. Tavaly, a magyar dráma hetén a Vanemujne Színház Madách Imre remekét, Az ember tragédiáját mutatta be. Épp Kaidu rendező és az együttes nagy sikert aratott, s a zsűri első díjjal jutalmazta a kollektíva fáradozásait. Idén a magyar közönség is megismerhette a színház Madách-előadasát. BARTÓK-OPERA — TÁL- LINBAN. — Az észt főváros koncerttermeiben gyakrar hallható Bartók Béla mu - zsikája. Szívesen játsszák alkotásait a zongoristák, a hegedűművészek, szólaltatják meg az énekesek, a karmesterek, a tallini zenebarátok ebben az évadban Ismerték meg Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját — koncertelőadásban. Az érdekes bemutató Eri Kiás karmester nevéhez fűződik, s olyan kiváló észt énekesekéhez, mint Teo Maiste és Urve Tant». A nyaraló drótsövénnyel bekerített gyümölcsös közepén állt. Harminc napra béreltem ki egy idős asszonytól. Az asszony özvegy volt, a kis házat a gyerekek építették, hogy nyaranta kiadhassa, és így pénzhez jusson. Jó időt fogtam ki, a harminc nap alatt egyszer sem esett. A faház megfelelt a célnak, és a bére sem volt túl sok. A fenyógeremdák- bál nagy cseppek ben olvadt ki a gyanta, a kis padláson tavalyi fű száradt. Nyugalmas, békés hely volt, mint az ilyen faházak általában. A kert hátsó kapujától gyalogút vezetett a tóhoz, előbb fűzfabokrok között, aztán keresztül egy fiatal nyáríaerdőn. Az út utolsó sza- ikasza meredeken szaladt le a vízig. Hajnalban keltem, horgásztam, olvastam vagy csavarogtam, minden különösebb cél nélkül. Találtam egy helyet, félúton a ház és a Balaton között, fent, a meredek partoldalon, ahonnan az egész ta-’ vat látni lehetett. Gyakran leültem Itt, s amíg itt voltam, nem tudtam semmihez sem kezdeni. A nagy víztükröt néztem, szemben a kék hegyeket, nem csináltam semmit, és itt ez is elég tartalmas dolog volt. Az első hét végén, az ötödik vagy a hatodik napon, arra figyeltem fel, hogy piros repülőmodell száll el a fejem fölött, a tó felé. Nagyon korán volt még, talán öt óra. A fű harmatosán rezgett a kis szélben, a víz fölött könnyű, fehér pára állt, lassan oszlott, ahogy kelt fel a nap. : A kis gép szállt a tó felé, néztem, I hogyan emeli magasra a légáramlat, hogyan viszi lassan és lágyan a viz fölé. Mögöttem, fent a meredek tetején, egy tizennyolc—húsz év körüli fiú állt Kifakult fairmer és sárga trikó volt rajta. Nem vett észre, a bokor, amelynek a tövében ültem, eltakart. Zsebre dugott kézzel állt a fiú, a Balaton felé tartó PINTÉR TAMÁS: MÓZES R gépet kísérte a tekintetével. A re- pülőniodell már jól bent járt a víz fölött az áramlatból kikerülve egyre lejjebb ereszkedett, aztán rásik- lott a vízre, A fiú sajnálkozás nélkül, közömbös arccal nézte. ' Néhány nap múlva ismét megjelent Most egy krémszínű, nagy szárnyfelületű modellt hozott magával. A szél kedvező volt, a gép egyenesen, mintha határozott céllal, egy előre kijelölt légifolyosón menne, siklórepüléssel, távol a parttól leereszkedett a vízre. A fiú megfordult, és elment Érthetetlen, értelmetlen és céltalan játék volt. Még egyszer láttam őt. Ekkor egy kecses, nagyon könnyű építésű modellt engedett el. A gépet isimét a tó fölé küldte. Jól láttam, hogy megfigyelte a szél irányát és szándékosan arrafelé engedte útnak. A kis gép eltűnt a távolban. A fiú a kavicsokat rugdalva elsétált a betonút felé. összekapkodtam a holmimat és utána siettem. Amikor megszólítottam, hirtelen felém fordította a fejét, zavartan végigmért. Néhány közömbös szót váltottunk a horgászatról, az időjárásiról és a tóról. Amikor a házhoz értünk, javasoltam, hogy menjünk le a kikötőbe, béreljünk csónakot és hozzuk ki a vízből a modellt. A fiú megrántotta a vállát. — Minek? A harminc nap letelt. Az utolsó délután megjelent a kis öregasz- saony egy hátizsákos férfival, aki azonnal hozzálátott a horgászibotiai összeállításához. Átadtam a kulcsokat, fogtam a bőröndömet és kimentem az állomásra. Vége volt. Rossz hangulat fogott ed, hogy vége van. öt húszkor kellett megérkeznie a vonatnak, volt még néhány percem. Lementem a parti vendéglőbe, tudtam, hogy nem érek vissza az állomásra időben. A pincér ráért, nagyon bőbeszédű volt, láttam, hogy szívesen társalog. Ittunk. Mintha vizet ittam volna, nem múlt el a rossz hangulatom. A nyárnak vége volt. A terasz eper fáin már halványodtak a levelek. Hüvösödött, felvettem a pulóverem. Csak néhányan ültek ott rajtam kívül, a tó felöl hideg leve- góhüllámdk érkeztek, hallani lehetett, ahogy a víz nékivágódik a kőgátnak. Mindenki bevonult a terembe. Temetószaga volt az egésznek. A pincér fáradtan beszélt, a jól fizető idénymunkát sajnálta, szidta a pesti éttermet, ahová nemsokára vissza kell mennie. Temetőszaga volt mindennek. Tudtam, hogy a bőröndömben ott a megkezdett munkám, változatlanul, abban a féligkész állapotban, ahogyan lehoztam. A lapok íelkunkorodtak, megsárgultak a napon, gyűröttek lettek, megviseltek, piszkosak. A következő vonatról is lemaradtam. Hallottam, hogy szól a jelzőharang az állomáson, beérkezett és elment a vonat. Utoljára konyakot ittunk, amit már egyikünk sem kívánt. Jeges konyakot, sörrel. Akkor megjelent a fiú. Most is ugyanabban a farmerben, ugyanabban a trikóban volt. Leült az egyik távoli asztalhoz. Azt hiszem, nem ismert meg. — Mit hozzak, atya? — kérdezte a pincér. — Sört — felelte a fiú. A pincér odavitte a palackot, aztán visszaült hozzám. — Micsoda szerencsés fickók vannak — jegyezte meg. Először nem tudtam, kire érti. — Ez a Mózes — mondta. Fejével a magányosan üldögélő fiú felé intett. — Vannak, akiknek vágányon megy az életük. Egy ujjúkat sem kell mozdítani. Ez kifogta az amerikai... — Hogyan? — Mázlista. Piszok nagy szerencséje van. Más ilyen hozzá hasonló fattyúk a lelencben vagy miben nevelkednek, ő meg ... Nullát neki a falu hozta meg a szerencséjét Ügy mesélik, hogy ötvennégy vagy ötvenöt táját, már meíi tudom biztosan, lent a víznél, a and között találtak rá. Alig pámapos volt Ott találták meg, egy rendes pólyába volt bugyolálva, és csendesen nyö- szörgött. Tisztára mint a Mózes... Hát így kezdte. A szüleit nem sikerült megtalálni. Lehet, hogy nem is magyarok. Minden újszülött egyformán sír, bármilyen nációból jött is... Hát így kezdte. És ma?... Ma meg a körzeti orvosnál lakik, a tanácselnöktől kezdve az iskola- igazgatóig mindenki a faterja, a nők úgy bánnak vele, mintha a saját fiúit volna. Ennek aztán semmi gondja, megvan itt mindene. Most meg, azt mesélik. Pestre kerül, megy az egyetemre. Szerencsés fickó, az egyszer biztos. A fiú közben eltűnt, a sörért járó pénzt az asztalon hagyta. Már csal? ketten ültünk a vendéglő teraszán, a pincéi', meg én. Arról beszéltünk, hogy jövő nyáron találkozunk újra, s hogy milyen nagyon messze van az új nyár. A vendéglő éjfélkor bezárt. Csak hajnalban kaptam vonatot. Még nincs egy éve ennek. Most. nyár elején ott jártam, hogy lefoglaljam a faházat augusztusra. Elkéstem: az öregasszony azt mondta, mar régein kiadta az egész szezonra. Más helyet, ami megfelel! volna, nem találtam. Nem végeztem semmit. Az állomás kisüsti pálinkától és égett zsírtól bűzló restijében vártam a vonatra. Zuhogott az eső, én voltam az egye tie utas. Eszembe jutott a fiú. Cs hosszas kérdezősködés után akr. egy ember, aki tudott róla: az á lomás váltókezelője. Egy frö< mellett mondta ed, hogy ősszel a f i Pestre ment, azóta nem hallani n la. Ha nyomoztattak volna után talán megkerül. De nem nyoma taltak. Minek? És ha eddig ne jött vissza, nem is jön már soh. sem. A váltókezelő kiittia a fröccsö előhúzta öreg Doxa zsebóráját. — Tizenhat tíz. Öt perc, múlva itt a vonatja. Személyvonat — tette hozzá. — Mindenhol megáll VVWWWWVVAA NAAA*ApAA*A^^yVSAAAA'VVV\óvAAA^vVVVV. .'AWAV.WvV.VVAlVVWWvAAmWMVWWV*vVVVVWW)/VVWSAiWAViVVV
