Népújság, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
...hogy hány a decibel? Talán neon is fcéH. sok idő hozzá, talán már *al is jött ez az idő, hogy az emberek- bek ezt mondja az eladó ... „Uram, lehet két decibellel több?” S ilyenkor az „uram” — a füle válogatja —, vagy beleegyezőer bólint majd, vagy rémülten kap a fűiéhez és kérlelve rebegi az eladának... „Nem, kérem, semmiképpen sem lehet több... sőt, ha egy két decibellel kevesebbet kaphatnék, igen hálás lennék.. Mert ú j fogalma: tanulhatott meg a ma emberisége a smog és a íroii (átvonulás, az infarktus és a láncreakció, a sikerélmény s a struktúra valamint egyéb „gyanús” kifejezés és társa mellett: a decibelt! Decibel. Ez a latin tized-------deci —, szóból, s a t elefon feltalálójának, Beülnek a nevéből összevont fogalom, a hangerő mértéke, mértéktelen arányban kezd eluralkodni szerte a világon, így hazánkban is. Ritka már az a kisvárosi hajnal, amikor a hatodik falu harangja kondul a fülünkbe; amikor távoli vonatfüttyre kapja fél a fejét az ember, megjegyezve, eső lesz, nagyon viszi a hangot a levegő;' ritka az a csendes alkony, amikor a levelek zizegése perlekedik a szemtelen tücsök zajos muzsikájával. Az éjszaka néma csendjében riadtan holdra vonító kutya immáron csak régi és romantikus regényekben nyújtja nyakát az égnék, meg a borongós angol rémtörténetekben. A csendet átvette a decibel uralmai Azóta ismerjük ezt a fogalmat, amióta mérték helyett, a hang erejének mértéke helyett lett a zaj, sőt a zajártalom immáron, szinonimája. Zaj=decibéU Egyszóval, ismét gazdagabbak lettünk egy fogalommal és ismét rémültebbek egy veszély miatt. Mert, aki azt hiszi, hogy holmi romantika-sirató akar ez a néhány sor lenni, az mélységesen téved. Egyszerűen csak arról van szó, hogy városokban, ék már falun is, minid kibíríhatatlanabb lesz a zaj, amely nem törvényszerű velejárója a technika, a civilizáció fejlődésének, amely súlyos veszélyt jelent az emberre, mint egyénre és az emberekre, mint kisebb, vagy nagyobb közösségre. A közelmúltban végzett felmérések igazolják, hogy általában öt-hat decibellel nőtt az utcai forgalom zajszintje az országban — a fővárosban éppúgy, mint a kisebb városokban, illetőleg — a nagyobb forgalmú községékben. Ez a néhány decibel, túl azon, hogy tudományosan, műszeresen kimutatható is, kárt okoz a holt anyagban, épületekben, közművekben, műemlékekben, a legnagyobb kárt az „élő anyagban”, az emberekben okozhatja. Az utcáin üvöltő motorkerékpárt tűühörgő aggregátor, amely az úttestet bontó őrjöngő légfcalapácslroz nyújt energiát, együtt sem tudja teljesen elnyomni a nyitott ablakon sikoltozó magnó hangját. Egyáltalában . nem valami mesterségesen kiagyalt szituáció az iménti, talán még enyhe túlzás sincs benne, talán éppen e sorok olvastán, éppen e mondatnál kap valaki a fejéhez. A zaj ördöge megjelent a földön, hogy a mennyek csendjéből a pokol üvöltő világába ragadja a felelőtlen embereket? Kiengedtük volna a „decibel” szellemét a palackból, s most nincs mód rá vdsszaparancsolnurik? Elindítottuk a gépeket, motorokat, magnókat, rádiókat, szuperszóndkus repülőgépeket, megtalálva az indítás varázsszavát, mint Goethe bűvészinasa, csak most nem találjuk az állj-t parancsoló varázsigét? Nekünk, magyaroknak nagy az előnyünk! A nyugati országokban azért folyik a harc, hogy ha vissza- parancsoini nem is lehet a féktelen zaj őrjöngő dzsirnn- jeit, de legalább félig visszadugni a palackba — megpróbálják őket. Nem is sikertelenül. Nálunk még csak félig bújkáltak, bújkálnak ki a „decibelek”, hogy ránk rontsanak, hogy széttépjék idegeinket, hogy elvegyék alkotó nyugalmunkat, hogy letöröljék arcunkról a békés pihenés mosolyát és helyükre a szenvedés kínjának keserű arabeszkjeit rezegjék bele. Nemcsak vizeink és levegőnk tisztaságát kell védenünk és megőriznünk, de a csend békéjét és nyugalmát is. Nincs szükség persze indokolatlan és naiv ábrándokra. Az élet gyorsuló ütemű fejlődése minden területen, így a „hang” területén is új formákat ölt és új szituációkat teremt. Józan embernek nem is juthat eszébe, hogy a televízió, a rádió, az autók, és motorok világában oly csöndet követeljen, mint volt az ötven, vagy száz évvél ezelőtt... De a lehetőségeken belül, egy optimális határon belül, pontosabban az emberi kibírás és elbírás keretein belül meg lehet és meg is kell teremteni a csendet! És ez nem csak hatósági ügy. Az is! Hatósági ügy a csendrendelet megtartásának megkövetelése, hatósági ügy a zajos gépek, motorok — ha kell —, kivonása a használatból, hatósági ügy az új gépek tervezésének és kivitelezésének ellenőrzése, például a zajártalom szempontjából. De magánügy is. Magánügy úgy, hogy egyben közügy. Nem kell bőgetni a motort, nem kell hangerősítővel szétverni a falakat, nem kell szűk udvaron órákig kalapálni a fémlapot —, lehet csendesebben és megértőbben élni minden hatósági intézkedés, csak a józan belátás és a nekünk is jóleső rend szabályai szerint. Kölcsönösen. Emberségesen. A szem a lélek tükre? A csend a lélek békéje! H agyóka a kikapcsolódás. Nyugodtnak lenni csak hagyókai környezetben lehet. Hagyóka rezervátum, védett terület: nádas tavacskával, komoly tölgyekkel, sudár-bü&zke bükkösökkel, vidám gyertyánerdővéL, foltnyi fenyvesekkel vegyítve. Hajnalban, a soha meg nem unható napfeljöttét bámuljuk. Várjuk a zizegő nádak közt az égnyitást, amikor a nap-szatócs olyan mérhetetlen szépséggel látja el a tavacskát. Csodálatos friss hanggal jelentkezik a madársereg. Később a kotyogás is elnémul, s csak a nap süt szilaj gyönyörűséggel. Semmiségek történnek körülöttünk, amik mégis lefoglalják az embert: bogár mászik egy vízre tört fűszáron. El lehet üldögélni mellette egy fél napot. A végén már az ember kételkedni kezd, hogy létezik-e, vagy csak egyike azoknak a bonyolult növésű indáknak, mélyekkel a csápjait mozgató bogárhoz hajol. Csupa játék a reggel, szel- lő-ujjak bujkálnak a fák lamibhajáiban, s miriád levélke susog. Aztán az idő át- simul délelőttibe, s a csend, a meleg, a napsütés örökös vasárnap. — Mit szomorkodsz, Kolumbusz ... ? Már a második napot idŐB-i Bük itt, Hagyókán, és kis barátom igen hallgatag. Ülünk az ünnepélyesen, komoly délutániban, az arcán, tépelődés, szemében szelíd szomorúság, engem pedig rág, nyugtalanít a gondolat: ugyan md bántja. — Mit szamorkodse, Ko-; lumbusz... ? — ..„Nagyon fő itt, aaáct nem beszélek... — Értem — mondom kacsa# megenyhültem, aztán előrukkolok a tervemmel. — Ha a nap kicsit lefelé hajlok, szépen kiballagunk a Sifcét- vöigybe, ahol azit a sok vad- disznótúrást láttuk a vízpap- .. ton. — Remek, remek — leükm: dezdk kis barátom —, én is azt akartam mondani, hogy odamemjünk. Jön. egy nagy kamcsi és durr! — Egy szép süldő is elég Henne. — De mennyire .1agy szép süldő —, villog a szeme örömében, aztán felugrik: — Én altkor nekilátok, rendbe szedem a mardályt. — Ma már eleget cHaijozr taxi, tisztítottad... — Kihúzom a csövét vagy kétszer. A puskapor szagát messzire megérzik a disznók, te mondtad, hogy milyen jó orruk van. Félóra se telt belé, elbújt a nap, s váratlanul megeredt az eső. Nem ijedtünk meg tőle. Kiültünk a vadászház tornácára, néztük a villámokat, hallgattuk az egymásra következő dörgéseket. A házikót mindennel fölszerelték, volt benne kisszék és pokróc, emeletes vaságy, tömött szalmazsákokkal és hőmérő is, csak éppen villámhárító nem volt benne. Mégsem gondoltunk arra, hogy becsaphat a mennykő. Aztán egyszerre csak csönd lett, nagy csönd, amelyben még a ropogás is elhalt. A tücskök, szokásuktól eltérően, nagy ciripelő muzsikába kezdtek. Szokásuktól eltérően, merthogy újra szemet el- kápráztatóan sütött a nap. Kiültek bunkereik szélére, és énekeltek vegyesen himnuszt és hálaadó imát. Sűrű, cikor- nyás volt az énekük. Ügy látszik, az égiháborű nem tette tönkre lyukaikat, úgy látszik, maradt valahol egy sarok, egy ép levél, aminek örvendezni lehet. Kis barátomat azonban újra hatalmába kerítette valami búsító gondolat. — Mit szomorkodsz, Kolumbusz ... ? Nagyon sokáig hallgatott, a tornác földjének kopott, tőre. dezett tégláit bámulva. Azután hátát <££ faoszlopnak támasztotta és mesélni kezdte, hogyan lett ő Kolumbusz. ... Péntek reggel apu azzal ébresztett: „Letelt az időd, szedj össze minden holmidat, ami kell!” Dél felé megint csak unszolt: „Ott a bőrönd, abba pakolj és ne felejts itt semmit!” Pedig én tudom a dolgomat. Három éve folyton ezt csinálom. Pakolok a bőröndbe anyunál és apunál, apunál és anyunál. Egyszer itt vagyok, máskor ott. Tulajdonképpen nem is tudom, hol vagyok otthon. Mert mindenütt csak az első napokban vagyok „drága kisfiam”, „édes kisfiam”. Azután pedig rákezdik: „Letelt az időd, szedj össze minden holmidat!”- Szinte számolják az órákat is. Én érzem, tudom, nézelődöm is. Nézem az utcákat, a füves páston futballozó fiúkat, az autókat. Olyan érdekes, olyan forgalmas az utca, amerre mindig elmegyek. Néha megállók egy-egy parkírozóhelynél. Csudára tetszenek az autók. Szeretnek beleülni mindegyikbe és száguldozni, nem tudom merre és hova, csak száguldozni, amíg ed nem fogy alólam a föld. Sokat kérleltem aput, jöjjön velem. Eleinte elkísért jó darabon, most már nem teszi. „Nagy fiú vagy, tizenöt éves!” — azt mondja. Ha mégis nyűgölődöm, hogy nehéz a bőrönd, akkor taxit hív. Anyut hiába kérlelem, ő csak a Írapuig kísér. Ott ösz- szeborzolja a hajamat és oktat: „Aztán rendes légy és Mit szomorkodsz, Kolumbusz ? hogy számolják. Várják, hogy leteljék az idő, s látom, még örvendenék is, amikor elmegyek... Csák azt nem tudom megérteni, inijrt keli nekem ingajáratban (közlekedni aputól anyuhoz, anyutól apuhoz? Miért nem maradhatok valahol véglegesen? Már a barátaim is haragszanak rám. Ment ha elkezdünk valamit, azt sohasem tudjuk befejezni . Csak majd ha visszatérek. Nem értem, miért keE ezt így csinálni? Aputól már kérdeztem és azt mondta: „Mindhármunknak így a legjobb!” Szóval így a legjobb nekem is, így a legjobb apunak meg anyunak is. Pedig ez nem igaz, ment nekem így nem a legjobb... Utálom a bőröndöt. Már arra gondoltam, hogy felgyújtom és nem lesz mibe pakoljak. De hát hiába tenném, van elég bőrönd a boltban, vennének másikait. Így aztán pakolok, pakolok és pakolok. Mintha hosszú időre mennék és hosszú útra. Pedig csak a város másik részébe megyek. A múltkor megszámoltam : pontosan négyezerkétszázhetven lépés az út. Mindig egyedül megyek, van időm még a l-épések megszá- molásara is. Közben persze fogadj szót néki. Különben ő még azt mondja, hogy ellene nevellek.” Így mondja: „neki” meg „ő”. Igaz, apu is mindig azzal fogad: „Na, hogy telt a nagyasszonynál?” Ha jól belegondolok, tulajdonképpen nekem nincs se apu, se anyu, csak „ő” van és „nagyasszony” van. Sokat gondolkozom ezen, miért van így. De semmire se jutok. Igen, tizenöt éves vagyok. Apu és anyu is tudja ezt. A születési évemet még tudják, de a születésnapomat már mindketten elfelejtették. Ezért igazában nem haragszom rájuk. Mit jelent egy születésnap? Semmit Alkalom arra, hogy megvegyék ajándéknak azokat a cuccokat, amiket úgyis meg kellene venni. Azt mondják, hogy ilyen korban, amiben én is vagyok, nemcsak kifelé nézelődik az ember, hanem befelé is. Így kellett rájönnöm, hogy lassan már nem tartozom sem apuhoz, sem anyuhoz. Mert alighogy beteszem a lábam valamelyikükhöz, máris számolni kezdik még az órákat is. Mire jó ez?... Apunál kitakarítok, még le is törölgetek. Anyunak segítek a bevásárlásnál, szívesen cipekedek, mert a szatyor az más, mint egy bőrönd, ök meg alig gondolnak velem. Évzáró előtt összehívták a gimiben az utolsó szülői értekezletet, hogy elmondják mindenkinek: hogyan áll a gyereke, milyen eredményre számíthat, kinek miből kell még javítani az osztályvizs- gán. Anyu azt mondta: „Dehogy megyek, menjen el csak ő, ráér a jó dolgától!” Apu sem ment él az értekezletre, mert nem volt ideje. Különben neki soha nincs ideje. Mintha attól tartanának, hogy majd szégyenkezniük kell miattam. Igaz, nem vagyok a legjobb, de a jók közé tartozom. Az osztályfőnök, Kanóc — így nevezzük, mert hosszú, sovány és szétáll a tüskehaja —, azt mondta: „Te, Honnyák, ha nem lennél olyan', mint Kolumbusz, a nagy utazó, még osztályelső is lehetnél.” Én tudom, hogy komolyan mondta, de a töb- biekből kitört a röhögés. Különösen Búzás röhögött, mert ő egy vigyari fakutya, pedig nem lehet rá mondani, hogy egy észkombájn. Szünetben aztán mind kiabálták: „Kolumbusz! Kolumbusz!” Akkor nagyon elkeseredtem és még sírtam is. Néma Kolumbusz miatt, hogy így szólítottak, hogy így neveznek. Az fájt, hogy így kell hányódnom apu és anyu között, mint Kolumbusz a hullámokon. Mikor egyiküktől a másikukig megyek, magammal cipelek valamit abból is, ami hozzájuk köt. És az újabb visszatérésekkor már nem lehet bőröndbe csomagolni azt a valamit, amit magammal vittem egyszer... Arra gondoltam, hogy nem leszek többé Kolumbusz, nem ingázom többet, nem utazgatok kettejük között. . Megkérem aput: engedje, hogy vele maradjak. Majd meglátogatom anyut is élég gyakran. Törtem a fejem, hogyan mondjam el, hogy megérteién. Aztán pénteken azzal ébresztett: „Letelt az időd, szedj össze minden holmidat, ami kell!” Arra gondoltam, mióta itt vagyunk, hogy legjobb lenne itt élni tovább az erdőben, ebben a csendben, a vadak és madarak között. Nem érdemes visszatérni oda, nem érdemes megmaradni ott, ahol nem marasztal senki... Mikor lefelé hajlott a nap, némán kibaUiagtunk a Sitét- völgybe. És elhibáztunk egy hatalmas remetekanrt... Pataky Dezső Eg és föld között foto: Pálfai Géb«*
