Népújság, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-02 / 154. szám

Hz egri Dallos Miklós Párizsban LYM MUMM Goethe, Burns és Jeszenyin versei Puskin­dedikáció A Szovjetunióban előkerült egy könyv, amelyet Alekszandr Puskin (1199—1837) aláírásával ellátva ajándékozott a dekabris­táknak. A Vendégfogadó című kevés­sé ismert regény 140 évvel ez­előtt került Szibériába, ahová az 1825 decemberi felkelés elfojtása után orosz nemeseket — a cárt önkényuralom ellen sikraszálló forradalmárokat — száműzték kényszermunkára. Puskin a felkelés szervezői kö­zé tartozó Muravjov testvérek édesanyjának adta át a köny­vet, hogy továbbítsa Szibériába. A nagy költő a JevgenyiJ Anyegin 10. fejezetében emléke­zett meg Nyiklta Muravjovról, a dekabristák északi társaságá­nak vezetőjéről. Puskin Nyiklta Muravjov feleségével, Alekszand- rával is találkozott az asszony Szibériába történt elutazása előtt, amikor is átadta neki A szibériai bányák mélyén című hires üzenetét. A „Vendégfogadó” e. könyv­ben található, különböze szemé­lyek kezétől számazó alálráso- : kát különleges vizsgálatoknak vetették alá. Puskin aláírásáról , speciális vizsgálatok klderítet- í ték, hogy a költő kétszer Irta be nevét a könjrvbe: először ce- . ruzával, ráadásul — a szakértők szerint — „egyetlen gyors moz- 1 dulattal” — azután a ceruzalrás i nyomát követve tintával. A „Vendégfogadó” szerzője — Alekszandr Sztyepanov. Puskint / nagyon érdekelte ez a regény. . A költő egyik levelében kifej­tette, hogy a Szovremennyik cí­mű folyóirat második számában többek között ennek a regény­nek a recenzióját is közölni {szándékozik. i A nagy költő kézjegyét tartal- mazó régi könyvet Antonyin Bamenszkij, annak a családnak 8 leszármazottja ajándékozta a moszkvai Puskin Múzeumnak, amelynek tagjai több mint két évszázadon át tanítottak egy Kalinyin területi faluban. An­tonyin Jtamenszkij dédapja a Muravjov testvérek tanítója volt. A Bamenszkij család tagjai autogrammal ellátott könyveket, ritka kéziratokat, történelmi do­kumentumokat gyűjtöttek. A második világháború alatt az ér­tékes könyvtár és archívum nagy része megsemmisült. 1 Antonyin Ramenszklj felkutat- j t* ősei dráma örökségének épen f maradt darabjait és sok értékes i könyvet, dokumentumot sikerült i megmentenie. Kevés napjainkban az Olyan szobrászati törekvés, amely nem a formai újítások segítségével akarná vissza­adni korunk művészi képét, még kevesebb az olyan mű­vész, aki ne akarna stíluste­remtő lenni, őszintén vallva a klasszikus örökséghez valé mesterségbeli kapcsolatot Művészetét egy ősi szobrá­szati anyagba kívánja sűrí­teni; ahol a súlyos kőbe, amely az érzelmi telített­ségtől valósággal lebegni lát­szik, függetlenül a tértől és időtől. __ D allos Miklós műveivel egy amerikai kiállítás-soro­zat utáni méltatások során találkoztam 1966 táján a „Művészet” című folyóira­tunkban. Később több haziai és külföldi lapban olvashat­tam sikereiről, legutóbb a „Szobrászat Aranykönyve” című kiadványban a XX. század legnagyobb mesterei közé sorolták munkássága alapján. E reprezentatív ki­advány a legkiválóbbaknak kijáró tisztelettel beszel mű­vészi törekvéseiről és ered­ményeiről. A művésszel személyesen 1970-ben volt szerencsém megismerkedni. Műtermé­ben egymás mellett sorakoz­va láthattam azokat a már­ványszobrokat, amelyeket addig csap reprodukciókról ismerhettem. Az élmény le­nyűgöző volt, a hallatlanul nagy biztonságérzettel és szakmai felkészültséggel for­mált, valósággal lélegző fe­lületű márvány, gránit ás onyx torzók között. Az em­ber és a természet zárt, tö­kéletes egységét sugalló ívelt felületek finom hullámzása fölötte állt a konkrét, való­ságos formák egyediségének. Valahol mélyen átsütött raj­tuk az örök eszmény és mű­vészi igazságkeresés lényege: nem a menekülés, hanem a megoldás biztonsága, a meg­jelentetés utáni felemelő be­teljesülés érzete. Szobrász! kifejező eszközei nagyon tiszták, egyszerűek. Vissza­utasít mindent, ami könnyű, vagy felesleges, elkerülve a formalizmus csapdáit, a mú­ló divat kieszelt ideáit A lényeg felfedésére ösztö nősen, aanyagban pedig tu­datosan keresi a legharmoni- kusabb kapcsolatot a tarta­lom és forma között. Szob­rait mint valami tökéletes költeményt, úgy szerkeszti meg. Munkássága sikeresen ötvözi kigyensúlyozott, de súlyos emberi karakterét a korai mesterek tanításaival, itthon Borsos Miklós, Párizs­ban Marcel Gimond tehetsé­get számyrabontó tanácsai alapján. A külföldön élő magyar művészek 1970-es műcsar­noki kiállításán való részvé­tele után nagyon nagy öröm­mel látnánk egy önálló gyűj­teményes kiállítását Buda­pesten, de Egerben is, hi­szen az 50-es művész 1948- ban Egerből indult el sike­res útjára. Városunk is kap­csolódna így azokhoz a nagy­szerű kezdeményezésekhez, amelyeket Pécs indított el, az onnan elszármazott mű­vészek meghívásaival és a pécsi „Modern Galéria” meg- teremtésével, i Dargay Lajos Lyra Mundi: szó szerinti és kissé sete-sután hangzó fordításban — a világ lírá­ja. Ilyen címmel és Ilyen tiszteletre méltó igénnyel in­dított sorozatot az Európa Könyvkiadó. Vagyis lehető­séget biztosít a versolvasó­nak, hogy a világirodalom nagy költőit áttekinthető, zárt rendben sorakoztassa könyvespolcain. Évente három-négy költő életművéből kaphatunk — gondolom, továbbra is hoz­záértő, gondos és tömör — válogatást. Ezt ígéri a kiadó. Az, hogy teljesülhet-e az ígéret, a sorozat gondozóin nem múlik — de műfordító­inkon sem. Az Európa Könyvkiadó sok nagyszerű vállalkozása, kiváló, sokrétű műfordítói irodalmunk is­meretében örömmel várjuk a következő esztendők Lyra Mundi jelentkezéseit is. Há­rom kötet ugyanis meg­örvendeztetett a könyvhé­ten: A klasszikusok klasszi­kusa, az abszolút költőfeje­delem, Goethe, a legszíne­sebb, legváltozatosabb skót poéta, Burns és „az orosz falu költője”, Jeszenyin élet­művéből már megkaptuk a „bőséges, de mértéktartó vá­logatást, 100x170 milliméte­res formátumban, diósgyőri, bordázott papiron, színes puplinkötésben”. ★ „Goethe irodalmi életének fejezetcímei gyanánt minden fordulónál egy-egy feledhe­tetlen nőnév kínálkozik”. És amikor a költő Welmarban találkozott Stein asszonnyal, „először került közel egy nő­höz, akivel szemben nem érzett fölényt... Goethe Stein asszony légkörében tisztult meg a Sturm und Drang utolsó hangulatától”. Babits szavain tűnődve ta­lán sokan jutunk hasonló következtetésre. íme, a földkerekség egyik legna­gyobb szelleme, de vala­mennyiünk esendőségében kellett részesülnie, hogy azzá váljon, akivé lennie ada­tott. A világot, a valóság ele­meit rendszerező, a külső je­lenségekből költészetet te­remtő Goethe, túl a Sturm und Drangon, az énközpontű ifjúkoron, írja azokat a da­lokat, amelyek a kötet első részét alkotjuk. Mindjárt „az igazi Goethével" kezdte hát a válogatást Lator László —, hogy ez mennyire dicsé­retes, szükségtelen bizony­gatni. ★ Zűrzavaros, szinte követ­hetetlen fordulatokkal teli élet — csupa szín, áradó bő­ség, fénnyel-árnnyal viliódzó hangulatképek költészetébe oldva: többek között így i3 kezdhetünk beszélni Burns- ről. Burns verseit olvasgatva újra és újra eszembe jutot­tak Eörsi István elragadta­tott sorai, amelyekkel a skótok Petőfijét köszönti. A sok boldogtalan után végre egy derűs költő! Méghozza kegyetlenül kiszipolyozott, agyonsanyargatott nép költő­je! Csakhogy — vonja le a következtetést Eörsi — „ez a nép ... több tehetséget mu­tat a boldogságra, mint urai. Ez a tehetség Burns jóked­vének forrása”. ★ „Könnyű erdő, éjbe bújva holdfény kékje mindenütt. Felzokogni hallom újra azt a trojka-csengettyűt”. A XVIII. századi szigetor­szág után Oroszországból bű­völnek a Lyra Mundi dalai, úgy, ahogy századunk elején Szergej Jeszenyin megalkot­ta azokat, főként a tűnődő, mélázó, szelídebb lelkű ol­vasók nagy gyönyörűségére. Ha Goethe „objektív” költő — Jeszenyin felülmúlhatat- lanul szubjektív! Az olvasó pedig egyszerűen boldog le­het, hogy három kötetben ilyen végletes különbözősé­get talál. Katona Tamás a Burns- kötet, Pór Judit Jeszenyin verseinek gondozója a Goe- the-kötet szerkesztőjéhez, La­tor Lászlóhoz hasonlóan va­lóban „bőséges, de mérték­tartó válogatást” szép ver­seskönyveket nyújt az olva­sónak, a sorozat tervezőjé­nek, Miklósi Imrének és az Európa Könyvkiadó más munkatársainak szándéka szerint. Szomráky Sándor > L^A*A>\AAAAAAAAAA/\AAAi*AAAAAA>SA>\AAA^S1AA'VV'A^av'VV\AAAAAAAAA/V\>SaAA/VV\AA»'VVAAA^vVVVVVVAA'\A.ö a a/ v\A a A AAAAMAA AAAAAAAAAA.AAA AAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/WVV\AA\AAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAA/* D éltájban felszállt, a köd. al- konyatkor pedig már felhőt­len kék ég tekintett be az ablakon. Az utasok gyönyörködve nézték a tájat. Egyre színpompásabb lett. A hófödte hegyek fehérsége halvány­kékre, az ég kékje meg rózsaszí­nűre vált, majd piros-arany, lila­sötétkék cseppent rá. Az árok men­tén mindenütt egyre hosszabbodó kék árnyak nyúltak el; a szántó­földeken tisztábban látszott a sók kisebb-nagyobb lábnyom, vadak, madarak útja a havon. — Nézd, milyen szép vidék!..! — suttogja egy fiú a hátsó ülésen, a hozzábújó lánynak. Mintha szín­házban, vagy templomban lenné­nek, ahol nem illik hangos szóval zavarni a többiek áhítatát. — Nézd — búgta a lány —. azt a kis felhőt. Mintha piros sapkája lenne... Sírni tudnék a boldog­ságtól, olyan szép mindez. Szemben velük sovány, töpörö­dött öregember ült. Nem értette, inkább csak pillantásaikból sejtette, hogy az eget nézik, a derült, tiszta alkonyt. — Higeg éjszaka lesz! — szólt hozzájuk vékony, reszkető hangon. A fiú nem néki felelt, hanem a lánynak: — Látod, kicsim, az öregeket már csak az érdekli, hogy fáz­nak -e, vagy sem. A szépség iránt már vakok. Vajon mi is ilyenek leszünk majd? — Én? Soha! — vágta rá szen­vedélyesen a lány. A fiú magához húzta a szőke fe­jet, összecsókolóztak. A kis öreg ember zavartan pis­logott. majd kinézett az ablakon. Pedig őt valóban nem érdekelte a csodálatos alkony; túl sokszor látta már. Hideg borzongatta. Kedvetle­nül, szinte félve indult erre az út­ra. Hivatalos ügyben járt, s a hi­vatal nem ismer sem telet, seim öregséget. Aggódó felesége el akar­ta kísérni, de hát hogyan le enged­hette volna, mikor az asszony még nála is gyöngébb! Egy kis üveg ru­mot erővel a zsebébe dugott a gon­dos női kéz: jó lesz az útra, me­legítőnek, Odafelé menet az öreg­ember meg sem kóstolta, de most csakugyan húzott belőle, mert ez a hideg egyre feljebb kúszott benne. Egy kortyot ivott, de nem esett jól. Zsebre dugta a lapos üveget. Csak már otthon lehetne, megszokott fészkében! Jön az éj és a kegyet­len hideg... Háta mögött két férfi vitázott; őket mái' nem nyűgözte le a táj szépsége, megtörték a csendet, sőt egészen hangosak lettek: — Tudod mi volt mindig a ha­ladás legnagyobb kerékkötője? Nem a maradiság, de nem ám! A kö­zöny, barátom! Hiába a fáradha­tatlan kísérletezők, nálunk nem­hogy két kézzel kaptak volna a ta­lálmányukon, de akár éhen is hal­hattak! Belefulladt minden a kö­zönybe! Hála istennek, ma már sok minden másképp van! — Gondolod? Találtál már fel valamit, hogy ilyen jól tudod? — A kérdésen érződöt a gúny, de az­tán. komolyra fordult a hang. — A haladás szerintem egyáltalán nem a találmányok és feltalálók sorsán múlik. Hanem az embersé­gen. Az javítja majd meg a vilá­got, hogy egyik ember nem megy a másik mellett részvétlenül. Az emberséges embert kellene végre feltalálni! Kint már egészen sötét volt. A párocska még szorosabban bújt össze a sarokban: alakjuk szinte összeolvadt. Néha azért még kinéz­tek az ablakon. — Sötétkék bársony — mondta a lány, az égre tekintve. — Csodás utunk van. Meddig utaznál így? — Veled? Örökké! — Aztán csók, meg újra csók ... A kocsi fel­felé kapaszkodott, erőlködött a mo­tor. Majd hmtelen zökkenő és az autóbusz megállt. — Mi az? Hol vagyunk? Miért állunk? — Innen is, onnan is tü­relmetlen hangok hallatszottak. — Anyuka! Menjünk már...! — nyafogott az álmos gyerekhang. A vezető nekigyűrkőzött a hiba elhárításának. De talán tíz perc sem telt el, amikor beszólt az uta­soknak: — Sajnos, nem tudom egyedül kijavítani a hibát. Szerelőt kell hívnom. Egy tanácsot tudok adni: a városszéli megálló csak tíz perc­nyire van ide, az elágazásnál. A pesti járat is ott halad át, ha si­etnek, elkaphatják még! Mint a felbolydult méhkas! De hát érthető is. Ki akar az ország­úton éjszakázni télidőn? Vad tüle­kedés kezdődött az ajtó felé, hogy le ne késsék a másik buszt. A nya-' fogó gyerekét karján vitte az any­ja, pedig a kisfiú lába már leért a térdéig... — Engedjenek, kérem, a gyerek­kel!! Az öregember csaknem a kijára­ti ajtó mellett ült. így neki nem kellett tolakodnia: a tömeg úgyis tolta, sodorta magával. A lépcsőn alig tudott megfogózni, hogy ki­számítsa a lépést. Amikor aztán ke­ze elvált a kapaszkodótól, a tömeg nagyot lökött rajta. Ekkor seho­gyan sem bírt megállni a lábán. A humanista úr még látta elesni — sajnálta is szegényt —, de neki ok­vetlen haza kell érnie, halasztha­tatlan dolga van: az öreget majd csak felsegítik az utána jövők, ez természetes. Ki hagy egy öregem­bert az útfélen? A gyerekes mama is látta, de hát neki éppen elég a saját baja: ilyen apró gyermekkel nem maradhat éj­jel az úton!- Vannak itt férfiak, majd azok felsegítik ... Rajtuk kívül még hárman lát­ták. Egy kövér, idős asszony, aki nagy csomagot cipelve, lihegve törtetett előre. Vissza is szólt, az utána jövő két férfinak: — Ugyan, nézzék már! Elesett az a szegény ember, segítsenek neki! — Hát. ha elesett, majd felkel — mordult rá a nagy bundát viselő ember. — Még csak az kéne ne­kem, hogy ne érjek haza! KI is tör­ne otthon a világháború! Két kamaszfiú éles szeme meg­látta a hóban fekvőt. Odaszóltak neki futás közben; — Keljen fel, fater, lekési a má­sik buszt! — azzal szaladtak to­vább. A szerelmespár elsőnek érte el a megállót; elsőnek is szálltak fel a befutó buszra, s milyen szerencse. méz itt is sikerült nekik a hátulsó ülést megkapniuk! Boldogan nevet­tek egymásra: — Nahát, hogy milyen ügyesek vagyunk! A buszvezetőt ette a méreg: gya­logolhat, míg telefont nem talál. Becsapta az ajtókat, s indult a tö­meg után. Az öreg látta, hallotta, hogy min­denki elmegy; erőlködött, de nem bírt fölállni. Éles fájdalom nyilallt a derekába, szive akadozva vert. Segítségért kiáltott — azt hitte kia­bál, pedig suttogott. Nem hallotta senki. A hidegtől reszketett, ruhá­ja átázott: a rumosüveg összetört a zsebében. Halálos félelem fogta el a gondolatra, hogy itt fagy meg az útszélen, mint egy csavargó, mindenkitől elhagyatva! Szegény felesége, hogy várhatja otthon .., Dermedt arcán végigfolytak a könnyek. De nem, ez neim lehet, itt nem maradhat! Jönnie kell erre valaki­nek, képtelenség, hogy észre ne vegyék... Már jön is egy autó... Mozdul­ni kell, inteni neki! — Te apu, ott egy ember! Ott, az út mellett! Nézd, ott a busz mögött, az árokparton! Állj meg hát...! — Biztosan részeg, azért is tet­ték ki a buszból. Jól néznék ki, ha minden csavargót felszednék! Talán még a kocsimat is összepiszkíta­ná... A kocsi már messze járt. Fel kell kelni1 Muszáj, ha nem akar itt pusztulni. Félig felemelkedett, de a fájdalomtól szinte szédülten esett vissza — és legurult az árokba ... Mire a szervizkocsi megérkezett, már elaludt. Nem vették észre, be­takarta az éjszaka. A hajnal talán még az alko- nyatnál is szebb a hegyek­ben. Csak a színek váltják egy­mást fordított sorrendben: kék, pi­ros, arany. Egy hideg-arany sugár fedezte fel és mutatta meg az úton járóknak az árokban fekvő fa­gyott embert. A nyomok — az el­tört rumos üveg alapján —, megál­lapították, hogy valószínűleg ittas­sága miatt jutott erre a sorsra. A helyi lap egy rövidhírben számolt be az esetről, „Gyilkolt a hideg” címmel. Az olvasok hümmögtek magukban, aztán gyorsan elfelej­tették az apró hírecskét.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom