Népújság, 1972. március (23. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-12 / 61. szám

Furcsaságok a nagyvilágból Ízléstelen és őrült kezde­ményezésbe fogtak a kalifor­niai Los Angelesben. Az utak mentén fákat, bokrokat és díszcserjéket ültetnek — műanyagból. A szörnyű el­gondolás védelmében azt hozták fel, hogy a műanyag növényzet karbantartása rendkívül olcsó. Szomorú jövő vár az em­beriségre! ★ Speciális telefonfülkét ál­lítottak üzembe Torontóban, kifejezetten hölgyek számá­ra. Egy régi Ford kocsi ka­rosszériájára olyan telefon- fülkéket építettek, amelyből — a volán mellől — az egész világgal lehet kapcso­lást teremteni. ★ A hamburgi képzőművé­szeti főiskola hallgatói élénk színű habszivacsból külön­böző formájú „építőeleme­ket” terveztek egy hambur­gi óvoda számára. A puha játékszerek, amelyeken re­mekül lehet gurulni, hente­regni és ugrálni, nagy sikert arattak az apróságok fcöré- 'jen. ★ A világhírű porcelánjáról ismert Rosenthal-cég újfajta, elemekből összeállítható, mo­dem bútort tervezett. Az egész család kényelmesen elfér egy részekből összeál­lítható, hatalmas, kádszerű ülő-fekvő alkalmatosságban. A cég másik sztárja egy földgömbhöz hasonlóan ki­képzett bútordarab, amely­ben tetszés szerint ülhet vagy fekhet az ember. Eh­hez a bútorhoz gombnyo­másra működő telefonasztal­ka és bárszekrény tartozik. ★ Paloma Picasso, a világhí­rű festő lánya divattervezés­sel foglalkozik. New York­ban bemutatott egy olyan szőrmekabátot, amelynek csíkjait nem hagyományos módon dolgozták össze, ha­nem úgy, hogy valóságos absztrakt képet alkossanak. Másik műve egy levendula­kék nercbunda, többszintű farokdiszítéssel. Ä közelmúltban Jelent meg Polner Zoltán Szege­den élő költő harmadik verseskötete, az Egyetlen hangszer. Az első kettő — a Szigorú vallomás és A szívetekre bízom — után ez a mostani a költő művésze­tének lényeges fejlődését, gazdagodását tükrözi. Izgal­mas és figyelemreméltó köl. tői világ a Polner Zoltáné, átível a haza szeretetén, a tanyák népének dicséretén: és sorsuk jobbulásának örö­mén a szerelmi líra mar­kánsan nagyszerű és izzóan mai verseihez. Azt vallja, hogy költői világa „az or­szág múltjával és jelenével, gondjaival és örömével ter­hes világ, ezt akartam és ezt akarom a vers erejével kifejezni, a modem képal­kotás és a közérthetőség nyelvén”. A kötet elején megrázó erejű verseket olvashatunk Szántó Kovács Jánosról és embereiről, akiknek arca mögött „toromylik a gyász” és „hajlott asszonyaik is a föld alá bújtak”. Később a „Taníts minket, szaibad­-• ■ HA VLAGYIVOSZTOKBAN EGYSZER FÚJNI KEZD A SZEL.11 (Foto: A. Martnsiddf Polner Zoltán harmadik verskötete ság!” című versében már a tragikus sorsok változásá­nak és változtathatóságá­nak híreit hozza, nemes pá­tosszal ír; „Taníts minket, szabadság! Mert hatalmad van már rajtunk. Levetjük magunkról a káromkodó Alföldet s a cifra Dunán­túlt. öltözünk tiszta em_ berségbe, jövőnk nagy ál­mairól dönteni.” A költő te­li van kérdésekkel, igenlé­sekkel és reményekkel: „Búza-illatú hatalom, most téged dicsérlek a pusztákról kilábaló szegényekkel...” Talán ez az idézet jelzi leg­jobban Polner Zoltán köl­tői arcát, belső világát. Ott ■nm azonban ebben a belső világban a legszemélyesebb élmények dús robogása, iz­zása is. Szerelmes versei erőteljesek, a férfi és a nő emberi kapcsolatának, ösz- szetartozásának ősi ragyo. gásával terhesek. „Litánia Juditért” című verse pél­dázza legszebben Polner szerelmi líráját „Vetkőztet- lek: huszonhét nyár tűzből mentett ékszerét szaggatom rólad és konyakot iszom fe­lejteni zöld tekintetét di­dergő fáknak, jajgató, őszi mezőknek...” Es a versvé­gi magasság: „... derekad hullámai irgalmatlanok, de arcunk a tenger homloká­nál ragyog, hogy megszüles­sék újra a hajnal" A költő e harmadik köte­tének második részében sa. ját gyűjtésű babonák, hie­delmek verssé feldolgozott változatait nyújtja át az ol­vasónak. Ezek a versek az ősi folklór már-már isme­retlen tájait fedezik fel új­ra, erőteljesen és szépsé­gekkel aranyozva. (Magve­tő, Budapest.) SASS ERVIN A. J. SEYMOUR: A forrás Niger költő. 1*14-ben született. Ratájm a pár ive függetlenné vált dél-amerikai állam, Guayana. Evekig volt az ottani írószövetség elnöke. Folyó- iratszerkesztö. Meredeken felfelé hordja az Idő e folyót, mely nem folyik, a víznyomás biztos erővel varázsolja a főidőn át a fékezhetetlen áradó mélységnek ezt a phallusái, a halál visszáját a pusztaságban — íme, se tenger, se folyó, mégis: szelíd és ide termeti Pergő dobok a források. Nézd: a hang mélyebbről feltörve, mint a tudás é6 érzés, sötéten a ritmusba csepeg, hol az eszmélés mélyebb rendekbe merül, majd elfulladva az emlékezet alján, megfagyva. dantei szabállyal m embert rendeken át az állat! rendekbe visszatér. Tükrök a rejtező források, óriás fénymedáliák, melyekben a mérlegelő szellem feltárja a sötét portálokat, ahogy a szerelmes felleli önmagát kedvesében, ahogy a művész megleli a víziót, a misztikus az Istent (O sötét láng kegyessége a vas hallgatásban!). A lényegazonosság széthull, a határok elbomlanak. Lenn, mélyen, ahol a kép az örök erőre vetődik. Lenn, mélyen. (Bán Ervin fordítása) H irtelen mindegyik sürgősen szedélőz- ködni kezdett. Először csak szemér­mesen ódalogva, mintha szégyell­nék az orvul rájuk támadt fáradtságot, ké­sőbb azonban már csoportosan, egymást át­ölelve, mintegy kollektív alapon erőt pum­pálva a zsibbadt végtagokba, hogy legyen még kitartásuk a helyükre vánszorogni. Csetlés-botlás, erőtlenül megbicsakló, mind­un talanul összegabalyodó lábakkal. A hang­juk pedig — amellyel egymást nógatták —, valószínűtlen ül mélyről tört fel, idült asztmá­sokat megszégyenítő hörgésbe fulladva. Na, ezek kidőltek — könyvelte el magá­ban a büféslány, miközben kezdte kiöntö- getni a félig ivott söröket, a megkezdett bo­rokat és ragacsos vermutokat, mélyek véglegesen beadták a kulcsot a kőbányai vi­lágoshoz meg a karcos kövidinkához szo­kott gyomroknak. A hajnal már az ablakokban könyö­költ. Hunyorgó tejfehér derengés jött a vo­nat elébe. Az ilyen távolról előlopakodó fény kíméletlenebből ki tudja zökkenteni az embert az éjszakából, mint a harsányan csörömpölő vekker. Talán ezt érezték meg a vendégek is amikor szétszéledtek, úgy dön­töttek, hogy hunynak még egy keveset, egy­más ólébe hullva, időnként hangosan horka­nó szusszanásokkal és keservesen ziháló lé­legzettel. Megpróbáltak lazítani a másodosz­tályú kocsik kemény, zöld műbőrrel bevont padjain, visszalopni valamit az elszalajtott éjszakai pihenésből. Ez a szándékuk azon­ban meglehetően hiábavalónak bizonyult. Túlfeszített idegrendszerük ugyanis már nem engedelmeskedett nekik. Így a pihenésből csupán kényszerű vergődés lett. Hatalmas bütykös kezükkel — olyanok voltaic egytől egyig, mintha valamely vénségesen vén gö- csörtos fából faragták volna őket —, mind­untalan a levegőbe kapkodtak, markolászták a semmit, mintha csak a saját nyugtalan álmukat akarnák kareografálrú. A szája köré pedig korai ráncok vontak mély barázdát. Ezen az éjszakán mégis — igaz, feltehetően nem éppen józan állapotban —, vagy húszán kérték meg a kezét! Többnyire elnyűtt, sokgyermekes családapák, akiknek hirtelen ágaskodó önbizalmat kölcsönzött a már erősen megdézsmált fizetési boríték, mely a belső zsebükben lapult. A lánykérés­hez nyilván a nyomaték kedvéért, még a szalagjaikat is mutogatták — mintha máris kötelezőnek tartanák az elszámolást —, ismeréstől pedig jobban megtántorodtak mint az iszonytató mennyiségű italtól, ame­lyet a Nyugatitól magukba szívtak, hogy el­odázzák valahogy az éjszakát és sürgessek a kilométereket. M em ez volt az első szabad szombatos éjszaka melyet a lány átvészelt. Szerzett már némi tapasztalatot. Ahogyan gyakran mondta „amióta az utasel­látónál vagyok,” engem sok meglepetés nem érhet. És úgy is viselkedett, mint akit nem Ágh Tihamér I Áz utolsó kérő lány aki magára maradt a pult mögött, fiatal volt és nyúzott. Ha- muszürke arcában tompa fényű szem ült. hogy mennyit kerestek, kettőkilencet, há­romkettőt, vagy háromötöt. Mutogatták a szalagokat, s közben lesték a lány arcát, mert csodálkozást és elismerést szerettek volna felfedezni rajta. A lány azonban nem hatódott meg ezektől a dokumentumoktól. Tudta, hogy azokra a kettőkilencekre meg háromkettőkxe két-három gyerek vár ott­hon, meg az asszony, meg a félbehagyott ház, meg a vele egyre szaporodó gondók. Ezért — igazából meg sem nézve az elszá­molásokat — mindegyikre csak azt mondta: — Szép! És ettől az egy bágyadtam odadobott, minden különösebb hangsúly nélkül kimon­dott szótól az arcok felhevültek, valósággal kigyulladtak, lázas önelégült Izgalmukban újabb rundót kértek, a lánynak is fizettek, amit csak akart, a kalauznőnek meg kávé­val és tábláscsokival keresték a kedvét. Ilyen felhőtlenül boldog, csordultig meg­ereszkedett volt az emberek hangulata, ami­kor a hajnal tapintatlanul átderengett a sű­rű párával belepett ablakokon, hogy figyel­meztesse az alkalmi leánykérőket, közeledik a következő állomás: a valóság. Ettől a fel­érhet sok meglepetés. Ennek jegyében so­ha nem botránkozott meg túlságosan a ma­gukról megfeledkezett részegek viselkedésén, nem szívta mellre a gorombaságaikat sem. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Utóvégre nem az Intercontinentalban dolgo­zik! Ezzel tisztában volt. Alkalmazkodnia kel­lett a hangos szavakhoz és a felhevült indu­latokhoz. Ez is hozzátartozik a munkájához. Hogy közben egy kissé cinikussá vált? Erről igazán nem tehetett... A lány azt hitte, végre egyedül van, ké­nyelmesen rágyújtani készült, hogy végre ne csak mások füsjtét nyelje, hanem a maga cigarettáját szívja, amikor egy réveteg sze­mű, erősen bizonytalan tartású kis alak kö­nyökölt rá a pultra. Valahogy elfelejtett el­menni, vagy itt hagyták, vagy ki tudja mifé­le szándék tartotta még benne a lelket? — Jé, hát maga még itt van? — nézett rá a lány nem túlzottan nagy örömmel. — Tudja, nem akartam a többiek előtt... — Persze... — hagyta helyben a lány. — Mert a maga szándékai komolyak, mert maga nem olyan linkóci, mint a többiek, akik már pár üveg sörtől bezsonganak, az­tán minden nőtől azt várják, hogy masnit kössön a lelkivilágukra... — Maga ismer engem ... — Hogy ismerném, az túlzás lenne. Csak láttam egy párszor, ennyi az egész. De ez nem jelent semmit Naponta millió embert látok és egyet sem ismerek. Sőt azt hiszem, azok se engem... utóvédje azonban nem hátaráit meg a lány szavaitól. — Maga olyan rendes lánynak látszik, már ne haragudjon, hogy így mondom, de magárakéhoz bizalommal fordulok, mert ma­ga megért, maga nem vet meg, maga meg­hallgat és biztos vagyok benne, hogy nem utasít vissza! B lány már erősen unni kezdte a dol­got. Jaj istenem, micsoda ezerszer ismételt, agyoncsépelt szöveg. Hát benne van a fizetésében, hogy neki ezt hall­gatnia kell? Hogy nem dobhatja ki, hogy nem küldheti a fenébe? Meddig fog még neki ez a töppedt szörnyeteg szövegelni? Nyíregyházáig, vagy még annál is tovább. Egészen a világ végezetéig? — Nézze, nekem ezen az éjszakán ed­dig kábé vagy húszán kérték meg a keze­met. Engem már nem érhet semmiféle meg­lepetés. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Hát ki vele, mit akar. Valószínűleg maga a becsületes szegény ember legkisebb fia, akit az anyukája hét hamuban sült pogá­csával engedett útnak, hogy szerencsét csi­náljon, és megnyerje a világszép királykis­asszony kezét. Azt hiszem azonban, hogy nagy bajban lenne, ha azt mondanám; rend­ben van, minden oké, magára vártam, ami­óta csak élek, holnap tehát lóhalálában gye­rünk az anyakönyvvezetőhöz... A férfi erre zavartan heherészni kezdett. Közben pedig a lelke mélyéig elpirult. Mint egy gyerek akit rajtakapnak valami csíny­tevésen. Ráadásul még az is feszélyezte, hogy a lány tüntetőén elfordult, mint aki ezzel a maga részéről befejezte a témát. Így tehát nem lehetett mást, minthogy elenged­je végre a pultot — amelybe addig csim­paszkodott — és reszketeg léptekkel meg­célozza az ajtót. Amint azonban szerencsésen kiért a bü­fékocsiból, rögtön leszamarazta magát. Mert mi a fenének volt olyan gyáva? Miért kel­lett olyan gyorsan megfutamodnia? Tapintatosan talán meg lehetett volna magyarázni a lánynak, hogy téved, hogy neki esze ágában sincs nősülni. C sak még egy üveg sört szere­tett volna kikunyerálni tőle, hitelbe Az éjszakának ez az elszánt csokansöa «WWWWWX » A

Next

/
Oldalképek
Tartalom