Népújság, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-27 / 49. szám

**AAAA/WVA/VVVWWSA/w',a'<VVWWSAAAAAAAAA*A*VVAAA*/V^AAAAA/VVAAAI**^^

Konsstantyin Fegyin 80 éves

1972. február 24-én tölti be nyolcvanadik életévét Konsztantyin Fegyin, a nagy szovjet írd.

A szovjet irodalom megszületését és lendületes fejlődését a forradalmi események indították meg. A forradalom ereje nemcsak a háborús frontokon mutatkozott meg, hanem a kultúra területén is. A fiatal irodalom 1921—1922- ben már országszerte azokról a forradalmi eseményekről szólt, amelyek teljesen megváltoztatták

Oroszország arculatát. A forradalom ifjú írói tele voltak korukat meghaladó élettapasztalattal, melyet a háborúkban és a forradalomban szereztek, és a fiatalok mellett ott haladtak az idősebb irónemzedék azon tagjai is, akik összekötötték sorsukat a nép sorsával. A fiatalabb nemzedékből első pillanattól fogva kiemelkedett a ragyogó tehetségű Konsztantyin Fegyin.

Még 1919-ben történt, hogy Makszim Gorkij, a tehetséges fiatalok pártfogója és tanítómestere, nagy jövőt jósolt a petrográdi

„Bojevaja Pravda” című lap munkatársának, Konsztantyin Fegyinnek. Máig emlékszem, milyen lelkendezve újságolta Fegyin:

— Gorkij azt mondta, író lesz belőlem!

Fegyin mindenkit megdöbbentett „Kert” című elbeszélésével. A fiatal irodalmárok körében az idő tájt rengeteg szélsőséges újító akadt. Ezek az égvilágon mindent tagadtak, természetesen a klasszikus irodalmat is. Es egyszerre kiderült, hogy egy halk, de magabiztos hang erősebb hatást tehet, mint a kiabálás, a handabandázás. Mintha zaj és lárma közepette egyszerre megszólalna egy hegedű, és eljátszana egy végtelenül egyszerűnek tűnő dalt. Fegyin írásában a külsőre hagyományos forma új hangzásokat hordozott: a mű egyszerre volt Urai és viharos, gyengéd és haragos.

Az első akkori irodalmi

pályázaton Fegyin „Kert” című elbeszélése első dijat nyert. Aztán hamarosan, 1924-ben megjelent „Városok és esztendők” című regénye, melyben a szerző az elsők között állított emléket a kor viharainak, és emlékezetesen megformált alakokban ábrázolta a jövőért folytatott éles harc összeütközéseit. Ez a regény egyszerre jelentős és ismert íróvá tette Fegyint. Műveit lefordították idegen nyelvekre, neve kezdett ismertté válni külföldön is.

Fegyin az elsők között volt, akik vagy vállalták a hagyományt, hogy ezáltal biztosították régi és új egységét, melyet nem szabad és nem is lehet megtagadni.

A stílusok, irányzatok és áramlatok kavargásában Fegyin állhatatosan törekedett a forradalmi valóság realista ábrázolására. Fegyin mindig aktív irodalmi szervező és szerkesztő volt. Évtizedekig dolgozott tevékenyen és gyümölcsözően folyóiratoknál, kiadóknál, írói szervezeteknél. Nagy energiát áldozott annak idején a lenin- grádi folyóiratoknak és al- manachoknak, a Lenin- grádi Írók Könyvkiadójának. Mind a mai napig részt vesz az állami ügyek intézésében, mint a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának képviselője.

Minden újabb könyvében nőtt és erősödött Fegyin kifejező ereje. A háború utáni időszakban új felfogásban formálta meg az elmúlt nagy történelmi korszakot, regénytrilógiája köteteiben az „Első örö- mök”-ben, a „Különös nyár”-ban és a „Tábor- tűz”-ben.

Most, amikor Konsztantyin Fegyin SO esztendős, az évtizedek távolából újra látom azt az egykori, beesett arcú, szép kék szemű fiatalembert, vállán vöröskatona-köpeny; újra hallom hangját:

— Gorkij azt mondta, író lesz belőlem.

Mihail Szlominszkij

Aforizmái! Szindbád születése

A hazugság nem zavar, de a pontatlanságot nem tűröm.

(Samuel Butler)

Tapasztalatból tudom, hogy az emberek hálásak, ha bohócoknak tartják őket.

(Salvador Dali)

Saját áldozatvállalásunk módot ad arra, hogy pirulás nélkül feláldozzunk másokat

(Shaw)

Aki a gyávaságot gyűlöli, az gyűlöli az embereket is.

(Az ifjabb Plinius)

Az életben egyetlen egy szabályt kell betartani: tegyünk úgy, mintha elégedettek lennénk.

(Edward Benson)

A magyar irodalomban ritka az olyan hosszú életű, kalandokkal teli életet élő hős, mint Szindbád, érdekes néhány pillantást vetni születésének körülményeire.

Krúdy Gyula első novelláját 14 éves korában írta, s ettől kezdve lankadatlan szorgalommal és szenvedély- lyel dolgozott. Szinte minden újságnál, folyóiratnál jelentkezett írásaival, s oly lelkesen vetette magát az irodalmi munkába és életbe, hogy a szakmabeliek figyelmét csakhamar felkeltette. A Hét bagoly című regényében ő így vallott magáról: „Józsiás úr ugyanis azon törekvő és fáradhatatlan írók közé tartozott, akik lehetőleg mindennap szeretik nyomtatásban látni nevüket”. Átütő sikert, országos elismerést a Szindbád-no- vellák és a Vörös postakocsi hozták meg számára. Első Szindbád-kötete — a Szindbád ifjúsága — 1911-ben, a Nyugat hasábjain jelent meg. A sok kritika közül kiemelkedett Palágyi Lajosé, akihez Krúdy hálateljes levelet írt, megköszönve a hősről szóló „első komoly, szép és nemes írást”. Érdekes felidézni Szép Ernő lelkesedését a Szindbád olvasása után. „Az a csodálatos, fest- hetetlen szín van a Szindbád történetein, amely a régi fotográfiákon teszi nemesebbé az arcokat... antik ékszerek köveit teszi gyöngédekké és bánatosakká... gyengédebb és érzékenyebb a muzsikus cigány üveghangjainál...” Első kötetét , követi a Szindbád utazásai (1912), Szindbád feltámadása (1916) és Szindbád ifjúsága és szomorúsága (1917). Ez utóbbihoz visszapillantó előszó is íródott. „Midőn új kiadásban látom újra régi hajósomat, elfog a kétség: vajon így történt-e

minden, mint az ifjúkor szemével láttam? Én már nem is emlékszem pontosan a dolgokra. Fiatal olvasóim a megmondhatói, hogy helyesen és igazságosan cseleke- kedett-e Szindbád? Menj, hajós, vitorláidra szívek vannak hímezve!”

A „Szindbád megtérése” nyolc esztendő múlva, 1925- ben látott napvilágot a következő három — Szindbád ifjúsága és megtérése (1942), a Purgatórium (1956) és a Szindbád (1957) — csak halála után jelent meg. Krúdy, akinek talán Szindbád a legkedvesebb hősé volt, élete végéig írt Szindbád-no- vellákat. Ilyen volt legutolsó írása is, amelyet íróasztalán találtak, s amely kötetben még nem jelent meg: A szívalakú hölgy titka.

„Gyógyítják". a szobrokat

Pusztulásnak indult Buddha-szobor Vientiane-ban.

Párizsban egy UNESCO-konferencia nemrégiben a szabadban álló és a pusztulásnak fokozottan kitett műemlékek helyzetével foglalkozott. Nagyon sokféle veszély fenyegeti ezeket. Az épületeket, szobrokat — földrajzi helyzetüktől függően —, a szennyezett atmoszféra, az eső, a fagy, a szél, az algák, a moszatok, baktériumok stb károsítják.

Idővel a kövek is meghalnak. Nemcsak Velence példa erre, de szerte a világon pusztuló székesegyházaik, mecsetek, nagy értékű Buddha -szobrok...

Francia és kambodzsai szakemberek két évtized óta dolgoznak Angkor romváros megmentésén. Jelenleg nehéz korszakában van ez a munka, mert Angkor időnként hadszíntérré változik. Templomait, szobrait, épületmaradvámya- it helyenként fekete színű oxidációs réteg vonja be. Évszázadok alatt számos épület, szobor és relief elporladt. Megmentésük ma igen nehéz feladatot jelent, mivel igen nagy felületek restaurálásáról van szó.

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a szabadban levő műemlékeket megvédjék az eső, a baktériumok, a szennyanyagok pusztításától? A hatvanas évtizedben számos országban végeztek kísérleteket olyan vegvianyag előállítása érdekében, amely — mint egy fi Imrét eg —, bevonná a szabadban álló műemléket és védené a különféle korróziós hatásoktól. A legutóbbi hírek szerint cseh mérnököknek sikerült olyan szilikon-bevonatot kikísérletezni, amelynek segítségével be lehet vonni a szobrokat, épületeket.

János bácsi lottózott. Hetenként egy szelvénnyel, s évek óta azonos számokkal. Mert egy szelvényt még neki, a kiskeresetűnek is megért a reménység. A műhelyirodában már pénteken délben mindig tudták a számokat és kiírták egy fekete táblára. János bácsi pedig dél körül, ebédszünetben mindig arra ment kocsijával.

Azon a pénteki napon is úgy történt minden, akárcsak eddig, valamennyi pénteken. Akkor is arra húzta a kocsiját, és megállt a táblánál, hogy megnézze a számokat. Nem vette észre, hogy körös-körül, a gépek ág-bogai közül, kaján tekintetek figyelik. Lassan, ahogy mindig szokta, megfontolt mozdulatokkal vette elő drótkeretes szemüvegét. Nem is azért, mintha arra gondolt volna komolyan, hogy nyert. Ez a kis szertartás inkább megszokás volt a reménység fenntartására.

De mi ez? Miféle butaság! Váratlanul gyors mozdulattal kapta le orráról a szemüveget, mintha az égetné a bőrét. Valaki egy rövidet röhhentett, de időben befogták a száját a többiek. Az öreg még a fejét is megrázta, mintha csak azt motyogná magának: „Nyugalom, öreg, nyugalom”. Aztán lassú mozdulatokkal megtörölte overállja belsejében a már jócskán összekarcolt lencséket és fel akarta tenni újra a szemüveget. De ez nem ment olyan egyszerűen. Az egyik szárával elvétette a fülét. Annyira reszketett a keze, hogy csaknem kiesett a kezéből. A fiúkban dagadt a röhögés, majd kipukkasztotta őket. Az öregnek végre sikerült feltornászni az orrára a szemüveget. És semmi kétség, a táblán most is az ő állandó számai virítottak Tériké kriksz- kraksz vonásaival. Mind az öt. Ezt nem lehet elviselni. Közelebb ment, szemét le nem véve a számokról. Csaknem átesett kocsija rúdján. Sanyó, ez a röhej-fej, csaknem elrontotta a dolgot azzal a hülye képével, de szerencsére kéznél volt a géprongy. Nem is volt olyan olajos, azt nyomták a szájába.

Az öreg valahogy átjutott a kocsirúdon. Ekkor már körülpillantott, de nem vett észKISS DENES:

Egy nap boldogság

re semmit. A fiúk visszahúzódtak, ő meg valósággal berontott a műhelydrodába. Ott csak Tériké ült, a többiek ebédeltek.

— Tériké! Teriiké! A számok!... — mondta köszönés nélkül. Tériké, a csúnya Tériké kitűnően játszotta szerepét, örült, hogy a fiúk szóra méltatták. Bár érezte, hogy valami nem egészen helyes, örült, hogy a fiúkkal közös buliban vesz részt. Különben is balhé lesz, ha rosszul csinálja ... igy mondták; meg is járhatja. Tériké szegény, nem akarta megjárni.

— Milyen számok, János bácsi? — állt föl, de nem nézett az öregre, ceruzájával babrált.

— A lottó, Tériké! A lottószámok!

— Nem tudja még a számokat, János bácsi? — álmélkodott megint Tériké. — Hova is tettem a cetlit? — matatott az asztalon.

— Dehogynem! Akarom mondani... a táblán... — dadogott is, kezével kapkodott. — Tériké, a táblán ...

— Ma nem írtam volna ki? — nyúlt a fejéhez a csúnya lány és krétát kerített, indult ki a táblához. — Akkor kiírom — mondta még. Az öreg izgatottan követte. A lány emelte a krétát a tábla felé. Igen jól játszott, és boldog volt, hogy szerepelhetett, ö látta a fiúkat is. Ez volt Terik« nagy- jelenete. — De hiszen — torpant meg a keze —, már kiírtam őket —. mondta megint úgy, hogy egyetlen arcizma sem rándult. Még a fiúk felé is tudott kacsintani titokban. Azoknak imponált is a dolog. Ügy látták, hogy Tériké nem is annyira csúnya, hogy belevaló csaj. Egyikük cuppantva meg is jegyezte: „Egész klassz nő ez.” János bácsi pedig már átlényegültén állt. Egyszerre

akart kimondani sok szót és először artiku- látlan kiáltás tört ki belőle és csak azután mondta:

— ötös! Üristen, nyertem? — mind hangosabban kiáltozott. — Emberek! Nyertem! Ötösöm van! Az öltözőben, a kabátomban ... Ötös! Emberek! — futott lelkendezve géptől gépig, mint egy gyerek és már sírt, hangosan, szégyentelenül zokogott a boldogságtól. Piszkos öklével törülgette a szemét, elrna- szatolta az arcát. Egész testét rázta a sírás, és a nevetés váltóláza. Így ment ez félórán át. Sokan szívszorongva nézték a kis öreget, akire nem lehetett ráismerni. Hát ennyi érzés lakik benne? Ez az a „Héjános?” Állt a munka, álltak az emberek és félni kezdtek.

A fiúk még a térdüket csapkodták, úgy nevettek. Csöpi egész hosszában hentergett a röhögéstől. Az öreg kiáltozása, sírása-ne- vetése meg hol itt, hol ott hangzott fel a gépek között. A fiúk mindenhova követték, röhögve, egymást lökdüsve lopakodtak utána, és mondogatták: „Ez aztán jó hecc!” Klasszul sikerült!” Még fürdéskor, a zuhany alatt is röhögve utánozták az öreget. De jutott a gyárkapun kívülre is. Öbégatva mentek az utcán. Ügy érezték: be vannak rúgva és nem lehet abbahagyni a röhögést, pedig már fájt a hasuk, sajgott a fejük, pedig már jó lett volna különválni a többiektől és leülni valahova szótlanul. De nem lehetett, Meg kellett várni Terikét is. Jött is, kivirulva. Csókolgatták, ölelgették és beültek vele egy cukrászdába. Istenem, micsoda boldogság! Ezekkel a fiúkkal ül együtt.

Másnap reggel mindenki az öreget leste. Jött. Lassan poroszkálva, kissé meggörnyed- ten. Nem nézett semerre. Nem köszönt senkinek, neki se mert köszönni senki. De azért hallatszott néhány megjegyzés: „Jön a milliomos!” Nem törődött vele. Egyenesen az irodához ment. A fiúk halkan követték és megálltak mögötte az ajtóban. Tériké fal arccal állt fői írógépe mögül.

— Tériké — kezdte rekedt hangon az öreg —, én nem haragszom. Ne féljen ám. Én...

— Nem... Én nem... — susogta Tériké.

— Én nem... —. a fiúkra nézett és megérezte nagy bűnét s teljes szívéből kiáltotta, eldobva a fiúk barátságát, a további randevúkat, a reményt — a fiúk. Ök voltak!

— A fiúk? — fordult meg az öreg a lány tekintetét követve és nézte, amint olyan tehetetlen összevisszaságban és furcsán vigyorogva állnak ott az ajtó keletében. Egy csomó fej hegyén-hátán. — Szóval, a fiúk ...

— Na és! — röffent fel valamelyikükből.

— Én rájuk sem haragszom — mondta szelíden az öreg. — Nem haragudhatok rájuk, mert én, fiúk, fiaim, ilyen boldog csaknem egy napig, még soha életemben nem voltam. Még gyerekkoromban sem. Soha ... Ezt én csak megköszönhetem — folytatta őszinte, tiszta arccal is lassan elindult a kocsija felé. Lehet, hogy csak a fiúk véltek úgy, hogv görnyedtebben jár az öreg János, mint azelőtt szokott.

. Wv\WWWvWW\AA/W\AVvWWV v/WWWWWVV\» WWVWVSMfWWWWWWW^)

\