Népújság, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-27 / 49. szám

... hogy az alkohol öl, butít és nyomorba dönt, hogy aki alkohol formájában szeszt vesz magához, az nemhogy a gordiusi csomót nem oldja meg, de még saját gondjait sem. Arról van szó, hogy e plakátok orvén és eszközén megindult antialkoholista propaganda alighanem — ügyetlen propaganda. Mielőbb bárki is fejem és poharam vételét követelné, úgy olvasván ki az eddigi sorokból, hogy gúnyt kívánok űzni egy társadalmilag hasznos és szükséges mozgalomból, le kell szögeznem, hogy az alkoholizmus elleni küzdelmet én, a jó ital tisztelője és kedvelője tartom a legfontosabbnak. Hiszen hovatovább már lelkiismeret-furdalásom van, ha kisebb vagy nagyobb társaságban kedélyes és néha alkotó fecsegés közben, egy-két pohárkával felhörpinteni akarok: az alkoholizmussal együtt még a végén kiöntik a derű szeszét.

Mert helyes és jó dolog az alkoholizmus elleni küzdelem.

Mint ahogyan helyes és jó dolog a „nikotinizmus* elleni küzdelem is...

S mint ahogyan helyes és jó a túlzott zabálás elleni küzdelem is.

De nem jó az, hogy hovatovább minden ellen, ami emberi, nem emberi eszközökkel harcolunk, hogy gyermek módra megfélemlítjük a még normális embereket is. Ha poharat vesz valaki a kezébe, megremeg a keze a rémülettől — éppen mert nem alkoholista, hogy most indult meg a lejtőn, ahol nincs többé megállás. Az alkoholistát ugyanis egy fikarcnyit sem izgatja sem a plakát, sem a lejtő! Ha cigarettára gyújt rá, szeme előtt tüdeje jelenik meg és a szíve, sőt az egesz belső része, amint éppen kátrányban fürdik és hallani is véli, hogyan szögeznek új szeget a koporsójába, éppen a cigarettája képében. S ha leül enni egy jóízűt, a szív- clhajasodás réme fenyegeti és megkeseredik a szájában a falat —, ha egyáltalán van kedve lenyelni a falatot.

Gúnyolódom? Persze, hogy gúnyolódom. TiStsm amit mondok? Az. Természetesen az. Tudom és mész- szemenően egyetértek azzal a minimális joggal, hogy ha lehet a Cimanót és vodkát reklámozni, akkor nemcsak lehet, de kell is szembeszegülni a túlzott szesz- fogyasztással. Tudom és messzemenően egyetértek aszal, hogy az egészségügyi szervek megfelelő propagandát fejtenek ki a dohányzás ártalmai ellen, és nem feledkeznek meg a korszerű és ésszerű táplálkozás népszerűsítéséről. S ha bármikor szükségem van toliam dárdájára, hogy harcba induljak a korszerű és ók- szerű nevelésért, amely megtanítja az embert az alkohol emberi élvezetére, ha már rászokott a dohányzásra, akkor legalább értelmes mértékére, a kulturált ét- közévre —, egyszóval ha bármikor, szükség van nárm mámák a csatái»>

Dó" engem né ijesatgesaméts & %fesztgeh& SM som

vágyók hajlandó. Rám ne hozzák a frászt, mert tisztán imádom a kétdecit, vagy egy-egy nemesen készített italbői a féldecit. Engem ne tegyenek tönkre idegileg, amikor időnktnt (!) rágyújtok egy jó és kékes hullámú füstjével megnyugtatni is kész cigarettára, hogy elaltassam lelkiismeretemet, amely fittyet hányva az illemnek, ajn&rozni erőltetett egy remek szakács mestermüvét. Ne csak az legyen korszerű és okszerű, amire nevelni akarunk, hanem azok az eszközök is, a mivel akarunk nevelni. A ma emberének az élete amúgy sem szűkölködik az idegesítő pillanatokban, ha szabad úgy fogalmaznunk, a mi korunkban a magyar ember se a lóra, hanem a stresszre termett. Arról nem is szólva, hogy az ital- és az evéskúltúra, koronként természetesen alaposan változva és idomulva az adott társadalomhoz persze, szerves része az emberiség általános kultúrájának.

A szépen terített asztal, a csillogó pohárban ®0- ligó rubinbor, vagy az aranysárga nektár és immáron évszázadok óta egy-egy jó cigaretta, vagy szivar omló füstje semmivel sem álábbvaló, mint a kultúra más területe az ember számára. Nyilvánvaló, hogy az egyetemes kultúra olyan ága, mint például az orvostudomány, vagy azon belül a táplálkozástudomány is felmérhetetlenül sokat fejlődött. Kutatásai és megállapításai közvetlen formában igazán emberközpontúak, s így azokat lekicsinyelni ostobaság lenne. De hát nem is erről van szó! Csak arról, hogy ne essünk túl és át a lovon, propagandánk ne álomból felriasztó rémület, hanem észre és értelemre ható legyen minden tekintetben.

„Az alkohol nem old meg semmit!” Így egy plakát! Az ilyen plakát nem is old meg semmit: így én!

Es talán még egy és nem is lényegtelen tényt, olyat, amiről szeretnek egyesek szemérmes szemforgatással megfeledkezni. Mit gondolnak — a pontos adatok itt nem is lényegesek — hány millió hektó bort termelnek csak Magyarországon? Mennyi a haszna az államnak a szeszadón? Mennyien élnék dohánytermesztésből és -feldolgozásból és mennyi a haszna a magyar államnak a dohány állami monopóliumából? Aligha lehet az egész népet egy emberi társadalomba átemelő rendszerről feltételezni, hogy tüdőrákba és májzsugorba, meg szívelhájasodásba akarja hajtani polgárait! A naiv, mert túlzó és emiatt hatástalan propaganda mégis hatásos: ellenhatásos!

Nos, ez persze nemcsak az alkohol és a dohányzás ártálmasságát igazolandó propagandára vonatkozik csak.

De az már más kérdés. Most erről volt szó.

Mezei András:

TÁJKÉPEK

&

Két hete a tóra nézek, elaludtam, s befagyott.

Jöttek a német zenészek, trombita szólt és fagott.

Léptek a három jegenyék amíg a jég kőveredeti.

Fordult a tó és lett az ég az irtózatos mennyezet.

Mint akti egy más égitest magához rántott, pihenek. Kiléphetek altárhová, már nem leszek idegenebb.

m

jöfa« « górcsők Az esős tát, e modorúk,,

Szétásott arc űz agyagon, •Németországé nag.

már as öríie csütörtök:

pRspOg

Bt: már m örök űsáttttők: ifi^jßßsaeBö

r

ROGY ÖREGSZEM.;:«

(EoLo: Tóth Gizellái

Képzelt riport

Déry Tibor új regényéről

földrajzi távolságokon, így érintkeznek egymásra fényI 3RRvmnBF tctmtr

GG¥ AMERIKAI POSV

íHSZil V ÁLRÓL”, saofoa ager» fejezetében, írói módsaenev ben, jelképrendszerében, lassított stílusával elüt minden korábbi Déry-műtől, nemvi- szí új régiókba az olvasót A kaliforniai pop-fesztivál, amelynek képeit az 1969-es riportokból követhette, bár térben és időben messze esik az 1944-es Pesttől, a Nyugati pályaudvartól, mégis aao- mos téma felhasználását sejteti. (Lehetetlen nem egymás mellé tenni a Riportot és a korábbi Déry-művet, Emlékeim az alvilágból —* Békebizottságok kiskönyv; tára, 1955. Budapest}.

1969-ben, Mcntanáfoass, a

szelíd domboktól körű vett völgykatlanban, egy verseny- pálya körül 300 000 ember gyűlt össze (ott volt mindenki), hogy meghallgassa Mick Jagger hangversenyét, A történet, József autóútja, feleségének felkutatása, az egymásra találás, Eszter halála, a stoppos gyilkossá gi kísérlete, József fegyógyulá- sa, az összegyűlt hippiseteg, a pokol angy alainak rémtettei csak alkalom és lehetőség az írónak arra, hogy felemelje szavát, hogy az olvasó tiltakozását ébressze az elvakultság és agresszivitás ellen. A felületeken a regény a hippifesztivál és morbid népvándorlás, abeat- összefutás majd szétszéledés ábrázolása, s mindez nem üdítő látvány: „Amerre járt az ember hideglelősen, behunyt vagy kifordult szemekkel, hangosan jajgatva, mindenfelé kisebb-nagyobb csoportok hevertek a sárban, egymást átölelve a rosszul adagolt vagy hamisított kábítószerek émelyítő bódulatában.”

A négergyilkos, a stoppos, aki Józsefet hátulról ledöfte, azonos azzal a nyilas pártszolgálatossal, aki Eszter édesapját 1944 őszén az óbudai téglagyár felé vezető úton. puskatussal fejbe verte, majd lelőtte. Így ível át emberi gonoszság, ösztönös barbárság evtiaadgkga es

képezett évek, 1944 és 1969, emlék és jelen egy lapon Déry asszociációiban,

A REGÉNY KÉT ÉLESEN

elváló részre különül. Az egyik ág József története. Ö is egyike azoknak, aikik egy kisebbfajta népvándorlás idején a szabadságot keresték Nyugaton. Ez a rész az utazás, az eldugult, majd lomhán elmozduló országúti közlekedési hernyó, tájleírás és a hangverseny, Hunter meggyilkolása,

A másik ág Eszter köré fonódik, akit 1944-ben mint meggyilkolt zsidó szülők árváját egy brüsszeli menekültügyi iroda vitt ki Magyarországról. A két sors, József és Eszter története felezi a regényt. A két rész arányos, de mindkettő belvilága töredezett, mozaikszeré mint maga a téma és eszmei mondanivaló, amelyet Déry ábrázolni akar.

A MONTANA! TÄJ, az

egymásra találás, az egymás- elvesztés motívuma, az 1944- es visszautalások lehetőség az írónak, hogy rávesse az olvasó tekintetét az ember- ellenességre, szárnyaszegett- ségre és sivár reménytelenségre.

Mi van jelen ebben a 300 000 emberben? Milyen társadalmi képlet ez? A halálraítéltek serege. Jelen van a bűn, hitványság, hiábavaló aggódás, a gyarlóság, a kegyetlenség s mindennek képviselői egy új Hirosimái jelképeznek, amelyben elégnek szerelmeik, tiszteletre méltó emberi szenvedélyek, es a kirablást; elpusztított

tá jban nem marad más csak az egyetemes szenny és csend.

A FESZTIVÁL ZŰRZAVARA és tolongása a háború anyagi és morális pusztításait idézi, letarolt földekkel, megerőszakolt asszonyokkal, kárt szenvedett parasztokkal, kiégett, remény nélküli emberekkel. A regény második felében válik mindez világossá, amikor a mentánál és pesti azonosságok, 1944 és 1969 egyszerre jelennek meg. A múlt és jelen, a riport és képzelet, az olvasott és átélt keserű élmény, a jelen világa, a biblia apokaliptikus víziói, a hústépő keselyű és a pártszolgálaitos képe összemosódik, 1969 visz- szalép 1944-be, az események szálai egy pillanatra megszakadnak, egyik év — a 25 éves távlat ellenére — a másikba folyik, majdvisz- szakanyaroddk a kiindulóponthoz. Elfutnak egymás mellett, majd megtexrpannaik, mint az az országúton torlódó és meglóduló kocsisor. Ez teszi lehetővé a térben és időben egymástól távol eső elemek összekapcsolását. Az első pillanatra szétesőnek tűnő szerkezet részben József és Eszter élettörténete, részben a stoppos hippi jelenléte, a kipusztult kannibál! táj zárja egységbe, valamint az olvasót elgondolkoztató végső következtetés, a „mit tehetünk hát!” — gondolat.

* REGÉNY JELKÉP és

tiltakozás 1944, Hirosima, a vakhtí» hippigetg, koroasaaaff

ellen a józanság tisztasága rend nevében és reményében.

A néger meggyilkolásának körülményeit nem sikerül tisztázni. Lehet, hogy a stoppos bosszúból Ölte meg Esztert, lehet, hogy testvéri érzésből, ostobaságból, lehet, hogy bosszúból sebesítette halálra Józsefet, lehet, hogy önvédelemből. A zárókápek azonban arra mutatnak, hogy a 300 000-ből van 60—80, aki a montánai romhalmazt — „ezt az égig érő bűzlő szemetet” — eltakarítja. Mert „a terület úgy festett, mint Hirosima egy nappala bomba ledobása után. Sehol egy élő ember a tájban, csak szemét és rom, s ezrével az üres borosüvegek, legalább egymillió”. Egy elhagyott város képe ez, amit 300 000 lakója egyik napról a másikra elhagyott.

A TÚLÉLŐKNEK NEM

MARAD más, mint a fesztivál pusztításainak eltüntetése. Ez volt társadalmilag az egyetlen elképzelhető hasznos cselekedet: a fald csibéinek begyógyítása.

József felépül sebeiből, megnősül, új életet kezd. „Ez így rendjén is volna. Magamra csak én maradtam emlékeimmel, s ez így rendjén is van” — fejezi be regényét az író. Kisregénye értékes alkotása mai magyar szépprózánknak; riport és vallomás, amiben az író elmondja azt is, hol kezdődik az emlék és azt is, hol érvéget a jelen. (Szópirodakni Könyvkiadó).

/