Népújság, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
• • • h°gy mindennek megvan a maga ára. Közgazdasági értelemben is. O’ Henry, ez a közgazdasági tudomány- nyal ugyan „fel nem doktorált”, de a való élethez annál jobban értő, sajátos hangvételű amerikai író Boszorkány-kenyér című kis karcolatéban határozottan megfogalmazza ezt hősével. Martha, a negyvenéves venkisasszony kis péküzletében öt centért adja a friss kenyeret — és ötért a másnapost. Mármint, hogy a másnaposból kettőt, míg a frissből természetesen egyet ad azért a bizonyos öt centért! Megvan az ára tehát a ,frí,ss. és megvan a száraz kenyérnek. Más és más. A minőség és a kereskedelmi erkölcs kialakult normái szerint. Ezt a normát, amelyet a kapitalizmus vastörvénye alakított ki — lám, volt azért jó abban az átkozott kapitalizmusban is —, be nem tartani egyet jelentett volna a tisztes Martha kisasszony üzletének és emberi egzisztenciájának megsemmisülésével. Az a tény, hogy a száraz kenyér öt cent párosával, míg a friss egymagában ugyanannyi, nemcsak egyszerűen köz- gazdasági kifejeződése a kapitalista versenynek, de egyben szimbóluma is és szokásjoga nemkevésbé. E szimbólumot megsérteni, a szokásjogot áthágni nem lehetett büntetlenül. Ha nem a törvény közvetlenül, akkor a társadalom közvetve ítélt — s az ilyen ítélet könyörtelen volt: fellebbezés ellene nincs. Felmentés sem. Miss Martha, ha O’ Henry ma írná meg karcolatét, most szemrebbenés nélkül adná a szikkadt kenyeret is éppen annyiért, mint amennyibe a friss, a mai kerül Azt lehetne mondani erre, hogy jó-jó, de nálunk a kultúra és a szocialista ipar, a társadalombiztosítás és a humanizmus, meg a többi: amitől szocializmus a szocializmus, s amitől ugye nem kapitalizmus. Csakhogy a bosszantó az ebben a kenyérügyben — szimbolikus értelemben most —, hogy új társadalmunk új és helyes normáinak kialakítása közben hajlamosak vagyunk arra, hogy eldobjuk azt is, ami jó volt. Mert úgy nemcsak a vasúti sín, jó a szocializmusban, pedig azt még a kapitalizmus idején fektették le, hanem á zsemlye sem megvetendő —■ ha nem az! —, amit pedig, ha hinni lehet Jókainak, az osztrák fur- fang hozott létre. Es ami még 'bosszantóbb, hogy sods dologról el is hisszük, hogy azokon nem lehet változtatni, mert ha változtatnánk, talán még a kapitalizmust is restaurálnánk. Mert ugyebár igaz és okos dolog volt, hogy annak idejen, abban, a régi rendszerben, nemcsak Amerikában, ahol még ma is régi rendszer van, de nálunk is, ahol ma már nincs régi rendszer —, egyszóval, hogy annak idején nálunk is olcsóbb volt a szikkadt kenyér, mint a friss. Aztán jött, ugye, a szocializmus, és most a szikkadt kenyér is, meg a friss kenyér is egy áru. A -boltban legalábbis. Na már most, visszahozni a kenyérben a múltat, igen veszélyes analógiákra adhatna módot, zavaros és gyanús elképzelésekre, amelyek szerint, ha a kenyér, ugye..„ akkor a... szóval, ugye.„„ Már le sem merem írni amit a nálam, is öregebbektől hallottam. Eszerint, ha valamire, szóval annak idején, a mostani társadalmi rend előtt, tehát ha annak idején, valamire ráírták, hogy ékkor és ekkor lejár a határideje, akkor annak le is járt: akkor és akkor. Hát persze hogy eladták azért, s az is persze, hogy olcsóbban adták el. Hogyne adták volna el, amikor az a kapitalizmus ideje volt és nem a mostani társadalmi rendszeré, amely... Amelyben különösebb szankciók valóságos alkalmazása nélkül lehet úgy eladni hatáa-idős árut jóval a lejárt határidő után, hogy nincs is ráírva, hogy mikor jár le a határideje, így tehát nyugodtam, el is lehet adni a határidőn túl. Hiszen ki tudja, hogy az mikor van. Illetőleg, ha tudjuk, hogy mikor van és lejárt az a határidő, el lehet adni olcsóbban, mint a kapitalizmusban! Pedig most szocializmus van. Hát szóval, itt van az, amit nem értek! Ha a kenyér akkor is három forint és hatvan kerek fillér most, ha másnapos, azért mert nem veszünk át holmi kapitalista közgazdasági tendenciákat, akkor miért nem írják rá az áru papírjára, hogy mikor jár le a határideje, amint ezt teszik a kapitalizmusban, pedig, miután, ha lejár a fel nem tüntetett határidő, ugyanúgy leértékelve adjuk el az élelmiszert, mint a kapitalizmusban teszik ezt. Sejtem én, sőt tudom is, hogy nem másról, mint rossz és még mindig élő beidegződésről van szó, amely nemcsak a kenyér, vagy az élelmiszerboltok pultjai mellett hat. Olyan beidegződésről, amely teljesen és nevetségesen idegen attól a társadalmi rendszertől, amit építünk. Ezt érezzük és tudjuk is, csak magunknak sem hisszük el, hogy oktondiság ezt így csinálni. Hogy nevetséges a hatvankét tábla egy másodosztályú étteremben, amely szerint még földre köpni is tilos, meg lármázni is, meg részegeskedni is, s mindezt mégis csinálják; hogy a MÁV, ez a nagy állam ebben a kis országban, még ma is jobbára csak az utast eg- zecíroztatja, de a jegye áráért ülőhelyet nem biztosít a számára, pedig állóhelyet nem is árul; hogy... Minek sorolni tovább? Az ötcentes kenyér csak ürügy volt, hogy hangosan tűnődhessek: sokszor nem is a felsőbb szervek a hibásak, hanem mi, alsóbb vásárlók, utazók, honpolgárok, mert nem szólunk, vagy nem elég hangosan szólunk, motyogván: ennek így kell lennie. Pedig dehogy is kell! Élők árvái Ildi már jó ideje egyetlen szót ismételget: ma-ma. De senki sem tudja, mikor mondta ki legelőször. Elmúlt egyéves, nem sejtheti, mit is, kit is jelenthet az a négy hang, s talán egész élete során sem tudhatja meg igazában soha. Ma-ma, ma-ma. Sűrűn mondogatja, pedig nincs is kinek mondania. Nem cirógatja a kéz, amely csak őt óvja, vigyázza, őrzi. Nem simogatja a tekintet, amely csak rá és csak miatta mosolyog. És nagyon nagy baj, hogy ez hiányzik. Baj, mert nem érezheti meg, hogy a mama két szótagja sokkal több, mint az eddig . sokat elgügyögött da-da, ba-ba, tata, pá-pá. Ildi otthona egy rácsos kis ágy a Petőfi utcai egri csecsemőotthonban. Szülei, akiket soha nem látott és nem ismer — élnek. Norbert, vagy ahogyan becézték: Norbi, elegánsan érkezett. Mentőautó hozta az egri otthonba párnapos korában, a hatvani kórház újszülött osztályáról. Hamarosan a gondozónők dédelgetett kedvence lett. Nagy eseményként ünnepelték, amikor a rácsba kapaszkodva, s kipirultan az erőlködéstől, életében először felállt. Ugyancsak nagy eseménynek számított, amikor a rózsaszín ínyből kibújt az első fogacska, s amikor kimondta az első értelmes szót. Szerették volna a mamának is elújságolni ezeket az eseményeket, de semmit nem tudtak róla. A kisfiút soha senki meg nem látogatta, s még csak levélben sem tudakozódtak utána. Másfél éves volt már a legényke, amikor egy napon jólöltözött, csinos, fiatal nő jött az otthonba. „Hamarosan megváltoznak a körülményeim és akkor őt elviszem innen” — mondta. Leányanya volt, akinek egy másik intézetben is gondozták egy gyermekét. Az első látogatás után soha többé nem látták, nem jött el megnézni sem a gyermekét. A kis Norbit egy házaspár örökbe akarta fogadni, akkor mindenfelé keresték, kutatták az anyát, de nem akadtak a nyomára. Az örökbefogadás az anya hozzájárulása nélkül — megtörtént. Ügy tudják, hogy az anya jó partit csinált, s férjhez ment Olaszországba. Attila régóta az intézet lakója. Szülei jól szituált állampolgárok, szépen öltözködnek, jövedelmük az átlagosnál magasabb. Tulajdonképpen mégis nagyon szegények, hiszen hiányában vannak a szülői ragaszkodásnak, szeretetnek. Ennélfogva aztán nem is nevezhetők kifogástalan embereknek. Attila erős fiú, izmos kis vasgyúi'ó. Semmi fáradságába nem telik, s olyan lármát csap a vaságy rácsát rázva, cibálva, hogy szinte belezendül a kis szoba. A szőke buksijú, szép arcú fiúcska testi rendellenesség gél született. Dongalábú. S ezért nem lehet igazi otthona a családi otthon. Szülei gyakran meg'" s»-ii jál>\ Obankui u fi *1 'ska repeső öröm. Nem tudja szegényke, hogy szülei azt tervezik, ha a második gyerekük makkegészségesen és hibátlanul születik, akkor őt végérvényesen elhagyják. A gondozónő már többször is megkérdezte Attila mamáját: — Kedves anyuka! Nem ébred fel egyszer sem, s nem gondol arra, hogy jaj, istenem, mi van a kisfiámmal, evett-e rendesen, nem beteg, nem sír, betakarja valaki, ha lerúgja magáról a takarót? Nyugodtan tud aludni éjszakánként, úgy, hogy nem hallja maga mellett a gyermek lélegzését?!... Ezekre a kérdésekre soha nincs válasz. Idézhetnénk itt még számtalan gyerek nevét és sorsát. Minden név, minden sors — megannyi vádirat Az otthonba beutaló, az állami gondozást elrendelő határozatok indoklásaiban ilyene- ket olvashatunk: „A szülők alkoholisták. A kiskorú számára a családi környezet életveszélyt jelent .. „Leányanya. Szülei nem fogadják be...” „Az anya állandóan csavarog, erkölcstelen életmódot folytat.».” „A szülők börtönbüntetésüket töltik...” „A szülők alkoholisták,. *A szülők alkoholisták..." „A szülők alkoholisták.. Végigjártuk az intézmény valamennyi részlegét, s most már a tapasztalatokat summázzuk dr. Pálffy Erzsébet főorvosasszonnyal, az otthon vezetőjével és Hangácsi Andrásáéval, a gondozónők főnökasszonyával. — Tíz éve épült az intézményünk — mondja a főorvosasszony — s bizony most már nem a legkorszerűbb. Állandó túlzsúfoltsággal küszködünk. Ez nagy gond számunkra még akkor is, ha szakember-ellátottságunkat megfelelőnek ítéljük. — Harminc szakképzett gondozónk van — magyarázza Hangácsiné —, így nálunk 10 gyerek jut egy gondozónőre. Rutinmunkát tudunk csak végezni, pedig itt anyának kellene lennünk. Hat gyerekhez egy gondozó, ez lenne az ideális állapot, ám ettől igen messzire vagyunk. Az intézmény évi költségvetése 4,5 millió forint. Egy gyerek teljes ellátására ebből 27 ezer forint jut. Bár a tízéves épület nem a legkorszerűbb, a kicsik (80—90 között van a számuk) egészséges, megnyugtató körülmények között élnek. Vannak világos, kellemes szobák, van tiszta ruha, s állandó orvosi felügyelet. Csak a legfontosabb hiányzik. Az anya és az apa. t— Az otthon kis lakóinak 50—60 százaléka cigány, de itt< alig lehet különbséget tenni a nem cigányok javára. Ha azt vizsgáljuk, hogy mi juttatja hozzánk a ki-» csiket, mindkét oldalon az emberi felelőtlenség, köny-» nyelműség, meggondolatlanság okolható. Számos gyermeket a világra „pottyanta- nak”, de nevelésükkel, gondozásukkal már nem törődnek. Sok anya (cigány is, a nem cigány is) a kórházban, az utcán vagy várótermekben „felejtik” gyermekeiket, vagy a születés után hozzák az otthonba, hogy vegyük állami gondozásba. Különbség annyiban van, hogy a cigány szülők rendszeresen látogatják a nálunk levő kicsinyeiket, míg a nem cigányok nagyon ritkán vagy egyáltalán nem jönnek látogatóba. — Az volna az ideális, ha csak egészségügyi és szociális okok miatt kerülnének otthonunkba a kicsik. Tulajdonképpen ezt a feladatot lenné hivatott szolgálni intézetünk. Ám, hogy ez megvalósulhasson, nagyobb szigorral kellene fellépni azokkal a szülőkkel szemben, akik csak úgy a világra „pottyantják” és azután elhagyják gyermekeiket. Boldogabb lehetne sok ezer gyermek, ha törölhetnénk a csecsemőotthonok lajstromáról a ma még eldobott árvákat. Az élők árváit... Pataky Dezső Mór a gróf gépei „csempészett" Gróf Széchenyi István 18 éves korában katonai pályára lépett, katonáskodott német, olasz, francia földön, részt vett a lipcsei csatában, ott volt Párizs bevételénél. A huszárkapitányságig vitte, 1826-ban vált mega katonai pályától. Sokat utazott a hadjáratok alatt és utána is Itáliában, Franciaországban, Angliában, Görög- és’ Törökországban. Külföldi útirajzai és feljegyzései szellemes, élettől sziporkázó, csípős gúnnyal fűszerezett írások országokról, városokról, művészetekről, érdekes emberekről. Az egyik, Párizsból 1815. decemberéből keltezett írásában elmondja, hogyan „csempészett” ki Angliából egy gázlámpát: „Magammal hoztam a gázgép egy mintáját, amelyet megszerezni nem kis fáradságomba került, s csakis az én vasakaratom és kitartásom volt képes. Ezt áthozni az én gondom volt, s mondhatom, élég aggályos, mert e nemű kivitelre halálos büntetés van szabva. Ezt mégis nem akartam megérdemelni, s ezért egész nyíltsággal jártam el. Az én mesterségem elég módot nyújt va kuni tisztességesebb halálnemre is, sem hogy egy Gaslight kedvéért felakaszUissam ma- gam. Ismerőseim sokat nevettek is, hogv l\1 iá! •■in aiiiivii lói ‘II. m mii;' pekkél, s többi között a világosság előidézésére szolgálókkal is. Különös dolog, ha egy huszárkapitány naponként három órán át, nemcsak gépészektől, de még munkásoktól is valóságos leckét adat magának. De az én felfogásom szerint Angliában csak ezt a hármat kell tanulmányozni, a többi ehhez képest semmi: alkotmányt, gépeket, lótenyésztést” ír az angol hadsereg csodálatos szervezettségéről, de mindjárt keserűen hozzáfűzi: „Erről még hallani sem akartam; hiszen minekünk nincs többé hadseregünk”, majd ismét gúnyosan fűzi szavait: „Minek tanuljam meg mindezt még jobban, mint már úgyis tudom, hogy aztán ezredemben amelyhez visszatérek, összehasonlítást tegyek? Inkább tehát a gépekre adom magam.” „A gázvílágító gépnek adtam elsőbbséget. Készakarva tevém ezt. Tán abban a föltevésben, hogy nem sokára Czenken fogom berendezni azt s majd dicsekedve mondhatom: íme L. gyáros készítménye! A büszke angol egy vámtiszt álarca alatt, kalapját nem emelve meg előttem, de négy darab aranyért eladta nekem nemzete lelkét, agy genet." SAVSAA/WVWYVWVW í'Sliiif „Tudtok-e nyugodtan aludni éjszakánként.:.?!