Népújság, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-04 / 2. szám

IV. Az ajtó kinyílik azonnal válaszolt a miskol­ci tanács. így: „Szabadulása után elhe­lyezkedése ügyében keresse meg a munkaügyi osztá­lyunkat, s a lehetőségek sze­rint minden segítséget meg­adunk.” Attól függ, hogy az úgy­nevezett utógondozást, a szabadulok elhelyezését ko­molyan veszik-e, vagy nyűg- ■ ként kezelik. Nem szabad elfelejteni, hogy jogrend­szerünk nem csupán büntet, hanem érthetően írja le a megbocsátás fogalmát is. Optimisták vagyunk: felté- , felezzük — joggal —, hogy a megtévedettek a büntetés után hasznos tagjai lesznek a társadalomnak. De mi más lehetne még egyéb cél? — A szabaduláskor mi Írjuk a véleményt: kötele­zett-e az elítélt utógondo­zásra, vagy nem? Megadjuk a lehetőséget, mi magunk is írunk az illetékes helyekre, de ami az eredményt illeti... Őszintén szólva, a tanácsok nem érzik kötelezőnek ma­gukra nézve azt a rendele­tet, amely az utógondozás kötelezettségét jelenti. Ha visszaeső bűnözőkkel . van dolgunk, azoknak az ese­teknek egy részében más is ,dudás”. A társadalom érdeke, a társadalom védelme nem­csak a büntetés kiszabása­kor, nemcsak az ítélet vég­rehajtásakor érvényesül. Ez így csupán a munka, a kö­telezettség könnyebb értel­mezése, és természetesen eredménytelen értelmezése lenne. Amikor az igazságügy-mi­niszter a Büntető Törvény­-5-H-K-í könyv módosításáról tájé­koztatta az újságírókat, ér­ié az esetre is mondott pél­dát. Nem is tanácsról, mun­kahelyről volt szó. Egy lopás miatt elítélt ember kiszabadult, és annak rendje és módja szerint el is helyezkedett. Munkája el­len nem volt kifogás a ve­zetők szerint, azonban... A munkások öltözőjében sorozatos lopások fordultak elő. Tudták, hogy az előbb említett ember börtönből szabadult. Nosza, elővették, meghurcolták, és kiderült, hogy — egészen más kö­vette el a bűncselekménye­ket. Talán fölösleges is megemlíteni, hogy mit okoz­hatott ez a meghureolás. Ta­lajvesztést, erkölcsi romlást, kilátástalanságot. A szép szavak mellett hogyan vál­hat így egészséges gyakor­lattá a megbocsátás?! Az­tán itt van az a tény is, hogy egyes munkahelyeken nem szívesen alkalmazzák a szabadülókat. Tálán durva következtetés, de le kell ír­nom: egy büntetés nem je­lenti a kirekesztést a társa­dalomból. Torz és értelmet­len dolog lenne ez — eleve elásni valakit, aki eltévesz­tette az utat. A három nap eléggé meg­győzött arról a nagy mun­káról, amit a büntetésvég­rehajtási intézetben végez­nek. Meggyőzött humánumá­ról. de szigorúságáról is. És arról is, hogy az a fel- adathalmaz, amely a bűn­cselekmények terjedésének megakadályozását célozza, nem lehet csupán a bűnül­döző szervek és a végrehaj­tásra hivatott szervek fel­adata. (Vége) A „LEGÜJABB KÍSÉRLE­TI MŰSOR” Bár nem ren­delkezem nagy apparátussal, sőt, apparátusom egyetlen tagja sem rendelkezik kellő tudományos és technikai fel- készültséggel, hogy teljesén megbízható közvélemény­vizsgálatot végezzen egy-egy rendkívül fontos és sokakat érintő kérdés kapcsán, még­is úgy éreztem, hogy most és ilyenkor, a körülménye­ket figyelembe véve, ez az egytagú apparátus, — jóma­gam — is elegendő ahhoz, hogy megbízható módon tá­jékozódjék és ennek nyomán tájékoztasson: — Milyen volt, hogyan tet­szett a szilveszteri műsor a televízióban ? A megkérdezett, mintegy félszáz ember, fiatal, közép- . korú és öreg értelmiségi, munkás, paraszt és egyéb, mind a két nemtíéli, egyet­len egy kivételével, elisme­rőleg nyilatkozott a szilvesz­teri műsorról. Annak az egynek a véleménye is ér­dekes, mert úgy summázott, hogy nem lehetett olyan jó az a műsor, ha ő már az ele­jén berúgott. Maradt tehát 49 elismerő nyilatkozat, amely­re támaszkodva most már bízvást ki merhetem jelente­ni, hogy igen, jó volt a tele­vízió szilveszteri műsora. Én, az ötvenegyedik, oly értelemben nyilatkozom, hogy egyben megpróbálom röviden vázolni Is a jóság titkát, amely mint rögtön ki­derül, nem is titok, csak annyi, hogy a televízió hagy­ta önmagát, színészeit, ren­dezőit, és nézőit is játszani, komádiázni. Nem volt sem­miféle erőltetett kerettörté­net — a harmadik csatorna csak ürügy volt, de aligha keret —, csak ötlet volt sok és az se baj, hogy rendező is volt tizenegy, mert talán ez volt az egyik oka, hogy szinte fáradhatatlanul és megtorpanás nélkül vitt a műsor a tizenkettő órakon- dulásig. A szerzőiket és a szereplő­ket megszámolni is ember- feletti dolog, hát még irá­nyítani, műsorokat megszer­keszteni — bárki beláthatja, hogy ez a lazának és külö­nösképpen „szerkesztettnek” nem tűnő műsor milyen fe­gyelmet, munkát, precizitást igényelt. Erre kellett az erő és nem egy kiagyalt és mindenkit fárasztó kerettör- ténet-moloch kiszolgálására. Hogy kinek ml tetszett a legjobban? Volt miben válo­gatni és éppen ezért nyil­vánvalóan nem is egy „leg­jobb” van. Kétségtelen azon­ban, hogy most a humoris­ták klubja, mint e program aktív politikai töltete, nem a fáradt és erőlködő angól gentlemanok gyülekezete volt, hanem friss, pezsgő, szellemes és kacagtató. Az sem lehet kétséges, hogy Ho- fi Géza magával ragadó „stíluselemzése” egyszerre volt színészi és rendezői bravúr, maró kritika és puk­kasztó burleszk. Az öngúny- tól nem mentes, az önmagu­kat bátran karikírozó stílus- paródiák, műfaj-groteszkek nemcsak a néző nevetését, de elismerését Is csiholták, — van erő a ml televíziónkban velünk együtt önmagán is nevetni. Hogy voltak-e gyengébb pontjai ennek az éjszakába nyúló „legújabb kísérleti műsornak”? Minden bizonnyal. A titok tovább sűrűsödik vették ostrom alá és foglal­ták el a budai várat, a kor­mányzó székhelyét. De a titokzatos szállítmány sohasem jutott Skorzeny ke­zébe. Ugyanis a gépkocsik a 2350 méter magas Grim- ming csúcsa körül tekergő rossz hegyi utakon képtele­nek voltak tovább haladni. Ekkor a parancsnokló SS- Obersturmführer valahogyan gyalogosan elérte a közeli Toplitz-tónál települt titkos haditengerészeti kísérleti ál­lomást, és ott segítséget kért és kapott... Höttl szerint tehátaGrím- ming hegyén elakadt gépjár­müvekkel szállított, mintegy 100 ezer font sterling névér­tékű hamis pénzt süllyesztet­tek el a Toplitz-tóba. — „Nincs tehát ott sem­mi titokzatos rejtély, amit keresgetni kellene a tó mé­lyében! — fejezte be Höttl úr nyilatkozatát. De Höttl visszaemlékezé­seinek éppen ez a befejező részlete nem hogy tisztáz­ná a tó titkát, hanem alapo­san hozzájárul, hogy a kis alpesi tavacska körüli meg­oldatlan legenda tovább sű­rűsödjön, tovább gyűrűzzék. Ugyanis akkor, 1945. május 3-án este, maga sem tudta, hogy mit rejtenek a titokza­tos ládák! De meg ha azok tartalma maradéktalanul csak hamis fontokból állt volna, az SS-konvoj pa­rancsnoka a veszélyben ép­pen úgy elhagyta volna va­lahol az úton, mint az előző két gépkocsi rakományátI A további döntő körül­ményre pedig az angol lap történész szakírója hívta fel a figyelmet. Höttl hazudott, amikor arról beszélt, hogy a Skorzenynek szánt nagy kül­demény elakadt a Grimming hegyén, a járhatatlan uta­kon. Ezzel szemben az igaz­ság az, hogy az út itt néma hegyen tekereg, hanem a Grimming alatti völgyben fut, — s ez mintegy 30 kilo­méternyire van a Toplitz- tótól. Ha tehát valóban el­akadtak volna a kocsik, mi­ként tudták a jelentékeny lékekhez kellett jutnia, mert amikor később Spanyolor­szágban letelepedett, ott te­kintélyes tőkével rendelkező export-import vállalkozásba kpzdett. Sőt, mivel értesülhetett a kérdéses titokzatos külde­ményt részére átadó SS- tiszttől arról, hogy a külde­mény egyes darabjait, a kényszerhelyzetben a Top­litz-tóba dobták, maga is utána akart járni e ti falc­nak. .. , A Neues Österreich című bécsi polgárj lapból 1965. ok­tóber utolján arról értesül­tünk hogy Ottó Skorzenyt október 5-röl 6-ra virradó éjszaka Salzburgban látták! Egy régi ismerőse találko­zott szembe Skorzenyvel az egyik salzburgi utcán. Sőt barátságos mosollyal rá is köszönt a rég. látott várat­lan barátjára, — aki a kö­vetkező pillanatban egy hir­Az amerikai katonai rendőrség a feketepiacon is nyomoz a hamis angol fontok után... terhet ilyen távolságról visz- szaszállitani. Valószínű, hogy a titkos küldeménynek egy részét Höttlék nyomban el­süllyesztették a tóba, s egy részét ténylegesen el is szál­lította az a bizonyos titokza­tos SS-transport Radsadtba, — Skorzenynek! Ezt látszik igazolni az a körülmény is, hogy Skorze­nynek a hitleri Harmadik Birodalom megsemmisülése utolsó óráiban jelentékeny ér­télén fordulattal eltűnt az utcai forgatagban... „Az SS-vezért, — olvas­suk a Neues Österreich ha­sábján, — éppen azon az éj­szakán látták Ausztriában, amikor a két Nyugat-Német- országból jött náci vezető megbízásából, egy münche­ni békeaember (Alfred Eg- ner, akiről már szó volt e dokumentumsorozat elején!) merült le a Toplitz-tóba, ho^jf az SS 1945. tavaszán De iaeßérmék tartanám, ha egy csinos hölggyel reme­kül eltöltött éjszaka után azt fejtegetném, milyen kár, hogy váratlan helyen anya­jeggyel találkoztam rajta. Sőt, meg is mondanám, hogy hol. A FEKETE VÁROS Már a sorozat első részletéből is látható és várható, hogy a Zsurzs Éva rendezte és a Thurzó Gábor adaptálta Mikszáth-regény kevesebb vihart és több sikert arat majd a nézők előtt. Az alis­pán és a nemes vármegye, Lőcse városának szenátusa és a város polgárságának tragi­kus és komikus, cselekmé­nyekben bővelkedő harca va­lóban kitűnő lehetőséget nyújt ama, hogy meg is ele­venedjék a televízió képer­nyőjén. Kíváncsian és biza­kodva várjuk a további hat részt ÉN ÉS A 40 ÉVES FÉR­FIAK Ez a film egy invén- cióAis rendező, egy „negy­venéves” forgatókönyvíró és néhány igazán jó színész ke­zén kitűnő, száporkázóan szellemes, gúnyban gazdag, megértő és emberi lehetett volna. A „befutott negyve­nesek” tragikomédiája szerte a világon, hogy könnyebb a fejüket elcsavarni, mint egy kamaszét, hogy görcsösen ka­paszkodnának tűnő ifjúsá­gukba, hogy hódító Don Jü­anok, vagy azok szeretnének lenni, közben már pocakos nagyapák, vagy éppen e kor előtt állnak. Egy korosztály derűsen bús, komédiásán el­gondolkodtató canossáját le­hetett volna ebből az ötlet­ből megvalósítani. S mi lett belőle? Olyan giccs, amit mély együttérzéssel nézett volna végig ama gombolyaggal ját­szó angóracica a piros pam- lagon, a cirádás keretben. Brrr! Gyurkó Géza elsüllyesztett ládái után ku­tasson. . Semmiképpen sem lehet véletlen az sem, hogy a jó szimatú nyugati sajtóripor­terek néhány egykori náci­nagyság nevét emlegették, „akik bizonyára solcat tud­nak a Toplitz-tó titkáról ét a környéken jártak.” — „Ilyen nagy rizikóval járó utazgatásra bizonyára nem hamis és a tó vízében 20 esztendő óta agyonázott angol fontok sarkallták Hit­ler egykori kegyeltjeit,” — irta egy francia polgári új­ság. S valóban.. 1965. november elején ér­dekes hírt közölt a Magyar Távirati Iroda Bécsből: „1945. áprilisában tenger­alattjáróról felszíni célokra kilőhető mintegy 25 rakétát süllyesztettek el a nácik az ausztriai Toplitz-tóba, — ír­ta vasárnap a Volkssitimme. — A cikk a háború alatt a tónál működött tengerészeti kísérleti állomás egyik volt munkatársa, a ma Nyugat- Németországban élő, Ottó Witting vallomásán alapul, aki kész eskü alatt is meg­erősíteni: a részben éles ra­kétákon kívül, azok rajzait — vízhatlan fémcsövekben — a Toplitz-tóvál szomszé­dos Grundl-tó mélyére süly- lyesztették. Witting, az SS-ede paran­csára, egy társával — ugyan­csak 1945. áprilisában — 50, iratokkal teli ládát süllyesz­tett el a Toplitz-tóba. Egy környékbeli paraszt, rendőr­ségi kihallgatásakor jegyző­könyvbe mondta: egy hónap­pal később, 1945. májusában három társával, további 40 ládát kellett a tófenékre súly- lyesztenie..." Höttlneb alapos ofca lehet, ha csak hamis fontok­ról beszél, és hallgat a tóba dobott titkos haditechnikai berendezés és fontos iratok­kal, okmányokkal terhes lá­dák kérdéséről... fí'dytafjttW Nemcsak a befogadás, nemcsak a nevelés, ha­nem a szabadon bocsá­tással kapcsolatos kérdések is gondot okoznak a börtön parancsnokságának. Hiszen itt sem mindegy, hogy „törzsvendég” valaki, visz- szatérő lakója a börtönök­nek — eljegyzettje a bűnö­zésnek ... A gondvállalás azonban kissé aránytalan, mint látni fogjuk. Öthónapos büntetéséből szabadul H. I.-né. Előírás­szerűén jelentkezik a neve­lőtisztnél. — Gondolkodott-e azon, hogy hová megy dolgozni? — kérdezi az alhadnagy. — Nem tudom... — vá­laszolja a nő. — Ott a két gyerek, a férjem meg be­teg, sok a tennivaló a ház körül. Eddig sem dolgoz­tam sehol, egy fizetésből él­tünk. Az asszony most negyed­szer szabadul á büntetésé­ből. — Lopásért ült Miért tet­te? — Betegeskedett az uram, rá voltam szorulva... De többet nem teszem, ez volt az utolsó eset, hogy börtön­ben vagyok. Hiszen mit ten­ne nélkülem a család? A fegyelmi lapján áll: két alkalommal fenyítették, di­cséretben viszont ném ré­szesült. Bár nem altar állan­dó munkát vállalni, a bör­tönparancsnokságnak az a véleménye, hogy ez mégis szükséges lenne, főleg a család szempontjából. Es természetesen a munka, a rendszeres elfoglaltság azért is szükséges, hogy újabb bűncselekményektől vissza­tartsák. (Egyébként is arra hivatkozott, hogy az anyagi helyzete miatt követte el az; utóbbi lopást...) Megy a' levél az illetékes tanács munkaügyi osztályához: „Ké-1 rém az osztályt, hogy az il-; lető személyi és szociális; körülményeit vizsgálja felülj és tegye meg a kellő intéz-! kedéseket az elhelyezkedé-; »ével kapcsolatban”. — Szabadulása után — fi­gyelmezteti a nőt a nevelő-, tiszt — köteles 48 órán be-; lül jelentkezni a kapitány-', ságon a személyazonossági ‘ igazolványáért, és jelentkez-; zék a járási munkaügynél is. Ellenkező esetben felelős- ségre vonják. ; Rossz arcú, megjelenésé­ben és beszédében is elke­serítő benyomást keltő asz- szony a következő szabadu­ló. Péceli asszony, tíz hóna­pot töltött a börtönben — s ugyancsak nem először. Lo­pott. Férje egy hónappal ez­előtt szabadult — vereke­désért ítélték el. Négy kis­korú gyermekük állami gon-' dozásban él. Szabadulása után a szabályok szerint se­gítségre, ellenőrzésre szorul. — Mi a terve, ha kisza-_ badul? — Engem, tisztelettel, a tanácshoz bármikor vissza- vesznek. Az építőiparhoz segédmunkásnak. Soha nem, nem lett volna bajom, ké­rem, de a család vitt bele mindenbe... Úgy tessék már intézkedni, hogy dől-; gozhassak — kéri a nevelő­tisztet. — Harmadszor va-i gyök büntetve, de többé eb-: ben az életben már nem le­szek — fogadkozik. : Hogy a munkáltatóval még szabadulása előtt felvegye a kapcsolatot, ehhez minden segítséget megadnak. De — nem minden tanácsnál ve­szik komolyan a rájuk há­ruló feladatokat. A követ­kező, szabadulására váró elítélt esete ilyen szempont­ból példás. Megkeresésre Willy Höttl visszaemléke­zéseiből fény derül tehát az amerikai katonák által el­csípett 46 ládányi hamis an­gol font eredetére, s bár két­ségtelen, hogy fellebbentet- te a homály fátylát a top- litzi rejtélyről, de azt nem csak hogy nem oldotta meg, hanem a titok magját rrU'Q jobban elködösítette!!-Miért? Hallgassuk csak tovább Höttl úr beszámolóját... Az SS-Sturmbannführer el­mesélte még, hogy miután a „birodalmi fontosságú” tit­kos szállítmány elakadt, saz autókonvoj parancsnoka, Höttl telefonon adott utasí­tására, egy gépi öcsi 23 lá­dáját belehajította a Traun folyó mélyébe, a másik ko­csit pedig 23 ládányi terhé­vel átadta Redl-Zipfben egy Wehrmacht-századosnak, megmaradt gépjárműveivel továbbhaladt, és személyesen jelentkezett is nála Alt-Aus- seeben. Az egyre vészeseb­ben közelgő szövetséges had­sereg elől azonban sürgősen tovább kellett indulnia déli irányba, Radstadt városába, ahol a titkos szállítmányt Otto Skorzenynek, a Waf- fen-SS hírhedt vezető tiszt­jének kellett átadnia! Skor- zeny neve szorosan egybe­forrott a Harmadik Biroda­lom legsötétebb alvilági ak­cióival. Ö volt az, aki kisza­badította az olasz fekete in- ges fasiszták Ducejét fogsá­gából, s Magyarország náci megszállásakor, 1944. októ­ber 15 táján Budapesten is felbukkant: részt vett a kor­mányzó fia elrablásának ak­ciójában, s az ő SS-legénye:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom