Népújság, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-21 / 17. szám

K­<r' < « högy avatná tudni kél! Nemcsak „hogyan”, de/azt is, hogy mikor és mit. Mert különben mi, avatni azt az­tán tudunk. Mi ugyanis, avató nemzet vagyunk. Ami­kor őséleink bejöttek a Kárpátok szorosain, állítólag már a nyereg alatt, előre puhították azt a sátrat, ame­lyet rögtön a szoros után felavattak. A sátor, mert rossz technológiával puhították, rögtön az avatás után összeroskadt, de még örültek is neki Árpádék. Hiszen már az avatás alatt kiderült, a lehető legrosszabb he­lyen verték fel a gyulák és kendék a felavatandó-sát­rat. Sehol a közelben víz, fű, még egy árva 14 563. szá­mú italbolt sem. Aztán volt történelmünknek néhány olyan szakasza, amikor leginkább csak temetőt avat­tak ebben az országban —, aztán eljött az a történelmi időszak, amikor mindesnt és mindig. Elkezdtünk dühödtem és kiéhezetten avatni Olyan avatási láz rohant végig ezen az országon, hogy egy országos gazdaságvezetői aktíva is csak mér­sékelni tudta eleddig ezt a lázat, de nem megszün­tetni. Avattunk mi fűszerüzletet — pardon: ÁBC-áru- házat —, amelyen ott volt miniszter, párttitkár, az < összes al- és főosztályvezető és a sajtó is természetesen tollal, mikrofonnal, kamerával, optikával. Ahogyan az egy mindent mindig avató nemzethez illik. Avattunk gyárat, amely már induláskor százmilliókkal volt adó­sa a népgazdaságnak, lévén avatása pillanatában há­rom évvel minimum túl az átadási határidőn. De fel­avattuk, mert az a néhány kiló szendvics, konyak, bor és a néhány fogáska díszebéd, már mit sem számított a költségben. Avatva mulat a magyar! Aztán kultúr- házat avattunk, olyat, hogy tíz ország csodájára jár­hatott volna, csak éppen a falu nem járt bele, olyan hodályhddeg és -rideg volt De felavattuk. Büszkén és dacosan. Ha belepusztulunk, akkor is kellett ez a kul- túrház. Virtusból. Avató búsmagyar szocialista virtus­ból! Aztán avatta* műhely csarnokrészt és egy részt a műhely csarnokrészből, avattunk íróasztalt és irodát, megint és újfent gyárat, gyárrésdeget, avattunk befe­jezett és befejezetlen beruházást avattunk alap- és Mkövet; avattunk lehetőleg miniszterek és egyéb ve- aetó élvtánsak bevonásával, akik vagy maguk is lelke­sen avattak, vagy pironkodva nem mertek nem avatná. ■ Esküszöm, hogy egy alkalommal már azon is töpreng­tek, nem kéllen.e-e magát az avatást is megelőzően felavatni, hogy essél az élőfelavatással megadják a sú­lyát és a rangját a főavatásnak. Egyszóval avató nemzet lettönki Felavattuk mindazt, amit beruháztunk. Amit el­kezdtünk beruházni. Amit él se kezdtünk beruházná Felavattuk és ettünk meg ittunk az avatás bőrére. Még ba- az moiyos is volt. Sőt nem is volt medvebőr, csak egy öreg házimacska hulló szőrű bőre. De mi akkor is avattunk. ülő hát, hogy most az avatásiban megfáradt szer­vezetünket léssé megpihentessük. Kizárólag ezért, csakis egyedül ezért történtek bizonyos intézkedések azok részéről, akik belátták, hogy a jó avatásból is megárt a sok, azok. megsegítésére, akik ugyan belátták, de tovább avattak volna, illetőleg azok számára’ akik nem láttak be semmit. Hogy még véletlenül se bete­gedjenek meg a végeláthatatlan avatási torban. Hogy pihentessék a szervezetüket, az avató beszédet író gépírónőket, az alapkőhöz a habarcsot kaváró kőmíve­seket, a szakácsokat, a tenyereket a tapstól, s hogy pi­hentessék természetesen a sajtó mindenütt ott kotnye- leskedő munkatársait is. Nos, persze, hogy volt, amit válóban fel kellett avatni. Illetőleg túlavatni azt se kellett volna, csak felépíteni, mert lakóházak és valóban fontos üzemek, üzemrészek, szövetkezeti majorok és iskolák, új mo­zik és valóban praktikus és célszerű kultúrházak kel­lették és kellenek és kélleni is fognak —, s azokat használatba is vette és veszi és venni fogja az; akit il­let. Függetlenül attól, hogy avatjuk-e, amit haszná­latba vesz, avagy sem. Mert avatni tudni kell! Meg kell tanulni! Nem a, szavakat, nem a kés és villa nemes tartását, nem az ütemes tapsot és .nem azt, hogy a kétszemélyes sertéscsülkök Péluié módra az nem előétel. Azt kell megtanulni, hogy mit és hol és mikor avassunk. Az el­múlt évek igazolják, hogy van mit ebből megtanul­nunk, s az elmúlt .hónapok biztatják az embert, hogy ha nem is könnyen, ha nem is egyszerre, és ha nem is éppen s4jat bőrünktől mentesen, de megtanuljuk a leckét. A lecke különben könnyű, ám mégis nehéz meg­tanulni —, s ez a fenemód furcsa benne: csali azt avas­suk, illetőleg építsük fel, ami kéül. És amire pénzünk van! És vigyázzunk, nehogy megint az avatás közben jöjjön meg az étvágyunk... „HARCOLNI TUDNI KILL" Utolsó találkozás Veres Péterrel Metszöollóval kezében jött a kiskapuhoz, hogy bebo- csássom kertes budai villá­jába, ahol mindenkor szin­te kínos rend tisztaság fogadta a látogatót. Ahogy befelé haladtunk, meg is állt néhány gyümölcsfánál. Iga­zított ágaikon, s a férges, le- száradit gallyat figyelemmel halomba gyűjtötte. — Fiatalok még esek, de most kell nagyon vigyázni rájuk. A fejlődő fa, akár az ember, haláláig magán vise­li ifjú éveinek torzulását! Tavaszi ég alatt, májusi, ragyogásban ültünk le be­szélgetni. Kertí asztala akkor is tele volt olvasandó köny­vekkel, árkus papírokkal, je­lezvén, hogy az idős író, túl immár a hetvenen, lankadat­lan szorgalommal gyűjti magába a világból érkező jelzéseket. A legfrissebb hí­reket, amelyek új és új gon­dolatot csiholnak eLméjében. S vitázó, máskor elismerő kifakadásoíkm ösztönzik, — Tennesee Williams egyik színpadi művével bíbelődöm éppen. Milyen nagy tehetsé­gű ember! Minő drámai erő! Mégse szeretem. Túlzottan extrém dolgai vannak. Talál­kozunk ilyennel a magyar irodalomban is. Kortünet Gondjaimmal hozakodtam elő, mert sorsonjat, boldogu­lásom útját firtatta. — Igazság...? Természe­tesen kiteljesedik az a te dolgodban is, csak várnod kell reá. De vigyázz, hogyan Aforizmák 'Az emlékezet as einte őre. (Shakespeare) Türelmetlennek csak * türelmetlenséggel szemben szabad lennünk. (Taine) Könnyebb valamit elkez­deni, mint befejezni. (Plautus) Az ember inkább rósz- szat mond önmagáról, minthogy semmit se mond- jón. (La Rochefoucauld) Nők után futni olyan el­foglaltság, amely még sen­kinek sem *okozott bajt. Baj akkor van, ha utolér­jük őket!. (Jack ßavies) Az a nő, aki beismeri, hogy a szerelmi bánat rosszat tesz szépségénelt. félig már a gyógyulás út­ján van. (Marcelle Auclaír) A virágtól illatot, az em­bertől előzékenységet vá­runk. ?. __ íHshtta tamása); t örekszel a közelébe! Nem elég a harci kedv. A szándék és a füstölgő }iév. Harcolni tudni kell. Annak mindenkor taktikája van. Taktikája és művészete. Falnak mégy, be­töröd a homlokodat, ha nem választod meg, miféle fegy­verekkel tudnád megvívni a csatát, amely elhozza néked az annyira remélt igazságost. Juliska néni, a feleség: apró panasztasszony. Most bújt elő a házbóL Léptét, s kézmozdulatait, amint élénk rakta a feketekávét, oly gyengéd pillantással kísérte az író, ahogyan legénységü­ket alig levetkezett ifjú sze­relmesek teszik — Idd meg! — intett a csészére. — Most nem tartok veled. En már túl vagyok a mai koffeinadagon. Általában azzal kezdem a napot Vagy egy korty konyakkal. Hogy felfrissüljön a szívműködé­sem, meginduljon ereimben a vérkeringés. Egy fekete, vagy egy korty konyak. Sem­mi több, Az asztal sarkán nyugvó metszőolló megint kezdő té­mánkhoz kanyairította Veres Pétert. Messianizmusa tört fed benne. A népének jobbat, többet ígérő és követelő po­litikus. — Nézz csak a régi Gug­ger-hegyre! Meg a többire sorban! Látod oldalaikban azt a töméntelen villát, tel­kes kisházat? Azt hiszed, olyanok azok a telkek, mint az enyém? Hogy minden négyzetméterük terem vala­mit? Fenéket! Legtöbbjük csupa gyep, szikkadt mező. Pedig minden gyümölcsfa megfogan itt, szemlélheted ízép almafáimon, körtéimen, szilváimon, barackjaimon! De hát nem törődnek vele. Autóikat mossák a tágas tel­keken, meg kifekszenek oly­kor napozni. Érré tizede ele­gendő lenne. Kiszámítottam en, hogy mit veszít a nép­gazdaság a parlagon hagyott telkek révén. Rengeteget! Szinte egész Budapestet el­láthatná az irdatlan várost körülvevő zöld övezet, ha igazán zöld lenne. Ezt meg is akarom írni! Mert nagyon fontos dolog, hogy minél több s minél olcsóbb zöldséghez, gyümölcshöz jusson a nagy­városi munkásember. Akkoriban készültem el egy versciklussal, amely a meg­változott paraszti világ néhány embertípusát igyekezett hi­tellel megörökítem. A derűs fejűt, aki nehezen viseli az új módit. A legényt, amelyik fiatalon sem tud bizakodó, hivő lenni. Majd azt a fajtát, amely pionírok módjára, fog­gal-körömmel tépi ki a föld­ből az életet, s teremt magá­nak új hazát. Ennek kezében még a puska is ott van, hogy az uradalmi épületté mögül reá vicsorgóiknak mél­tóan v álaszolhassom. Péter bácsi figyelemmel, elmélyül- ten hallgatta felolvasásomat. A balladás pionír-vers ra­gadta meg leginkább. — A három telepesben ma­gamra ismerek. Ebben tulaj­donképpen minket írtál meg. Indulásunkat és rrtegérkezé- sünket. Botlásainkat, vergő­désünket, s a ma beteljese­dett világát. Egy dologba azonban belekötnék! Utolsó sorodban ötven holdakról írsz, ahol a pionírok megve­tik végül a lábukat. Ez nem így igaz! Nem, mert mi ab­ban az időben önfeláldozás­sal, olykor szeretteink megta­' gadásával is csupán métere­ket léphettünk elgre. Csak négyszögöllel mérhettük a földet, amit elvettünk a par­lagból, meg a nagybirtokos­tól. Írj az ötven helyett hár­mat, s máris felfelé szökken a vers. Töretlen lesz és igaz. S úgy fejezi ki leginkább ti küzdelem súlyosságát. No,. add csak ide! — Azzal kivet­te a kezemből a papírlapot, hogy maga végezze el az ap­ró, ám fontos módosítást. Termőre fordult fák és írásművek férges agait irtot­ta ő mindenütt. S így, ilyen hittel, szenvedéllyel nyese­gette társadalmunk vadhajtá­sait is mindenkor. Fájdalom, hogy születésének hetvenötö- dik évfordulóján már csak emléke előtt hajthatok fejet; 'idézve 1969 májusának utol­só vasárnapját, utolsó talál­kozásunk feledhetetlen óráit, Moldvay Győző Az ismeretlen ház kulcsa Gonza a fasiszta pjegszái- lás éveiben a'cseh földalat­ti mozgalom kommunista szervezője volt, aki a vad , hajtóvadászat éveiben a Gestapo karmai közé ke­rül. Megtalálják nála egy is­meretlen ház kulcsát és ahogy a Gestapo nyomozója feltételezi, ez a kulcs egy­ben a cseh földalatti moz­galom felgöngyölítését is le­hetővé teszi, Gomza a ki­hallgatásokon a borzalmas kínzásók közepette is néma maradt —, kivégeztek. Ez a rövid tartalma a ,,Kulcs” című csehszlovák: filmnek, amelynek rendező­je Vladimir Cseh és írója Kamii Piksza. — A gondolat, hogy film­vászonra vigyem egy ilyen ember életét, mint Gomza, már régóta foglalkoztatott 1 engem — mondta a rendező. Annál is inkább, mert: a, fasiszta megszállók ellen vívott harc éveiben szemé­lyes kapcsolataim voltaik as illegális kommunistákkal. A film minden szereplőjét va­lóságos személyekről min­táztam; Gomza — nem más, mint Jan Zifea, a Csehszlo­vák Kommunista Párti Köz­ponti Bizottságának tagja, Milada — iVtilada Pikszova — még a nevét sem változ­tattam meg. A forgatóköny­vet fia, Kamii Pi'ksza írta. — A nürnbergi per tudó­sítójaként sikerült betekin­tenem az eredeti dokumen­tumokba — mondja Vladi­mir Cseh, a rendező. — Van, aki azt tartja, hogy „rém­filmet” készítettem; guillo­tine, kivégzéseik, vér... A filmvásznon a fasiszták ke­, gyetlenfcedéseinek csekély baxösadát . mutattam am. Mi ez ? Nem, tévednek: ez nem egy új bolygó fényképe, amelyet most fedeztek fel a naprendszerben, még csak nem 'is tojássárgája, sőt nem is nárancs... Ez nem más, mint négyezerszeres nagyításban készült elektronmikroszkópos felvétel egyetlen porszemről. Az érdekesség, hogy ez a porszem a Holdról érkezett — s vizsgálják Magyarorszá- (tn a Központi Fizikai Kutatóintézetben. ÍMJ3 foto* »

Next

/
Oldalképek
Tartalom