Népújság, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-16 / 13. szám

Aforizmái; A merészség taktikája abban áll, hogy mindig tudjuk meddig mehetünk túl messzire. (Jean Cocteau) Az élet jó dolgai illegá­lisak erkölcstelenek, vagy legalábbis hizlalnak, (Bemard Shaw) A bizonytalanság az, ami az embert gondolkodásra készteti. (Albert Camus) A törvények mit sem ve­szítenek azzal hogy öre­gebbek lesznek. Ennyiben különböznek az asszonyok­tól (Buckingham herceg) A tréfád úgy marfon be­le az emberekbe, mint a bárány Ne úgy, mint a farkas, (Boccaccio) Kétféle erkölcs létezik: az egyik az, amelyet taní­tunk, de nem gyakorlunk, a másik pedig az, amelyet gyakorolunk, de általában nem próbáljuk másokba beleoltani. (Russel) Ha e király délben azt mondja, hogy éjszaka van, akkor csodáld meg a csil­lagokat. (Perzsa mondás) A szerelem vak, de a házasság visszaadja a lá­tást (G. C. Uchtenberg) Mihelyt alkalom adódik, a nő feláldozza magát. Ez kedvenc' szórakozása. (Sommerset Maugham) Amikor a gyerekek sem­mit sem csinálnak, bizo­nyára valami rosszat mű­velnek (Fielding) Csak az ügyességet lehet majmolni, de nem az erőt. (Tat ne) TAKATS GYULA: őrségben ám... — De hol? — Császárok, kánok éa bakák s ha róluk szól, . kinevetik az unokák. A gyerkőc, hogy értené, miképpen lehetett? Azt tudják csak: kaszál, — mint karddal —, a hegyen.. — Tudás és birodalom! — Kettőre is vigyázott... erdőn előtte küszkö löm: — Nagyobbat melyikből vágott? Fehér egyenruhában Még nekünk is ismeretlen... Az utolsók közül való, £s elviszi, mint a nagy telet, a kis tavaszi folyó: — És hová? — Merre a tudás, világ. A holdon járnak már... — Lehet!... — Én Kinán jöttem át haza... Talárok... — Rámnéz... Csak nevet s kaszával legyint... — De ezek. hol őrt álltain, azt se látták! ötezer ló, akár a sárkány, lángoltak szembe a vágták... — Ez is, ha jó, csak legyen! — Nézi s a hold ragyog. Fehér egyenruhában áll, mint sivatagjában azok... — Elszállnak?... Azt Is por fedi! — Mint a semmi rcs’e, suhog az egész... És a kasza is, — hallom —, suhog a kezébe. Meggyóoyu'nali a régi kőn pék Könyvtár restauráló műhely ében évente 100—200 régi köny­vet, kéziratot, zenei kéziratokat és térképeket újítanak fel, mentenek meg a pusztulástól. Az elmúlt években 32 könyv­tárban általános felmérést végeztek és megállapították, hogy csaknem 100 ezer könyv, kézirat vár restaurálásra. E munka nagy részét a Széchenyi Könyvtár laboratóriu­ma végzi. Jelenleg a debreceni Református Nagykönyvtár tudajdonát képező középkori pergamen kódexeken dolgoz­nak. (MTI foto — Hadas János íeiv. — KS) A 350 éves Moliere 1622. január 15-én született Mö­llere, a vígjálckirás halhatatlan mes­tere. Van-e diadalmasabb színpadi szerzője a világnak, mint a ma 350 éves Moliere? Csu­pán a párizsi Comédie Francaise színpadán több mint 21 ezerszer játszották műveit 1680 és 1920 között; Úrhatnám polgárát már 1769-ben előadta nálunk is az egri jezsuita gimnázium diáksága; a Fösvényt 1772-ben Simái Kristóf, 1822-ben Döbrentei Gábor, 1843-ban Kazinczy Gábor, 1898-ban Hevesi Sándor, 1954-ben Illyés Gyula fordította ma­gyarra. A Poquelin család régi kárpitosdinasz­tia volt Jean-Baptiste atyja is e mestersé­get művelte, a 1631-ben nemességet vásá­rolt magának a „király rendes kárpitosa” címmel. A fiú nem követte atyját e mes­terségben. Ügyvédi vizsgát tesz 1641-ben, tehát 19 éves korában. Am már előbb egy Scaramouche néven föllépő olasz utcai ko­médiás szellemi bűvkörébe kerül; szoros ba­rátságot köt a Béjart színészfamíliával, s az ifjú, ahelyett hogy a királyi» udvarban vé­gezne kárpitosmunkát, színésszé lesz. Meg­szakad kapcsolata családjával, a Híres Szín­ház (111üstre Theatre) tagja, majd később vezetője. Küzdelmes, kudarcokkal kövezett esztendők járnak rá — ekkor veszi föl a Moliere nevet Élete a színpadiasán meglepő fordulatok egymást követő láncolata. Az adósok börtö­ne fenyegeti, tucatnyi évig vidéki vándorko­médiás, de 1659-ben alkalma nyílik, hogy a királyi udvar előtt mutatkozzék be társula­tával. Sikert arat, s ugyanabban az évben Kényeskedők című munkája már Párizs egyik szellemi izgalma. Egy évvel később már a királyi palota lesz fellépéseik állandó színtere. Egyre-másra írja darabjait: a Fér­jek iskolája, a Tolakodók, a Nők iskolája, az Űrhatnám polgár, vagy a Dandin György, az ötesztendős vihart kavaró Tartuffe, a Don Juan, az Embergyűlölő, a Botcsinálta dok­tor, A fösvény és a többi — korának művé­szeti szenzációi voltak. A király kegye — XIV. Lajos még föl is lépett Moliere szín­padán —, megszabadította az anyagi gon­doktól, de nem mentette föl a bigottság, * képmutatás, a haszonlesés akkori bajno­kainak durva támadásai alól E támadásokat ő hívta ki maga ellen, hisz elsöprő gúnnyal, roppant nyelvi erővel, pompás színpadis­merettel vette célba kora fonákságait, öt­venegy éves volt, midőn a Képzelt beteg előadásán halálos betegség tört rá, s né­hány órával később Molftere már halott. Ha­lálával pályája nem ért véget. .Művel — a színháztörténet eddig legnépszerűbb vígjá­tékai —, azóta is friss örömöt jelentenek a századok óta hűségesen megújuló közönség számára. Az általa megteremtett típusok; így az álszent, haszonleső Tartuffe, a pértz- sóvár Harpagon, a romlott Don/Juan addig élnek, míg csak a mai értelemben vett szín­ház él és hat... B — r ötéves lehettem, amikor életemben először utaztam vonalon. Nagymamámhoz utaztunk, a szomszéd város­kába. Apám előresietett, helyet keresetit a homályos kupé­ban. Aztán visszajött értünk, a levegőbe kápott, úgy emelt át a magas lépcsőkön, meg a batyukon és kosarakon, ame­lyek eltorlaszolták a peront Csodálatos hely volt ez a vonat. A széngáz savanykás szagával, sistergő gőzfelhőkkel, falusi nénikákkel, nevet­gélő diákokkal, a vonat mellett futó ezüst sínekkel, kiabá­lással. Erre, erre... — mutatta édesapám, és félrehúzott egy ajtót. A fülkében egy férfi /újságot olvasott, két termetes • asszonyság a padra terített asztalkendőn kolbászt és ke­nyeret szelt. Az ablaknál, a sarokban egy szürke felöltő­vel leborított valami, vagy valaki mocorgott. — Ott a farkas — mondta édesapám anyámhoz for­dulva. — Alszik. j — Jó — felelte anyám. — Hát akkor üljünk le. Megrettenve bámultam anyámra. Hogyhogy üljünk leí Hiszen most mondta apám, hogy a farkas... Szüléimén azonban nyoma sem volt a rémületnek. Apám feltette a polcra a bőröndöt, a nagymamának szánt kosarat, amelyet reggel borral, süteménnyel, gyümölccsel töltöttünk meg. Rólam levették a kabátot, hagyták, hogy a fülke túlsó ablakához húzódjam, és mit sem törődve sze- pegő félelmemmel — anyám elővette a könyvét, apám az újságját, és engem sorsomra hagytak. A farkas pedig aludt Néha horkant egyet, ilyenkor megrebbent feje fölött a kabát. Máskor előnyújtotta hosszú lábát. A lábán való­ságos fekete cipő volt, de ez persze nem tette kevésbé félelmessé. Minden valamire való gyerek tudja, hogy a farkas liszttel szokta bekenni a mellső lábát, hogy be­csapja a kecskegidát, cipőt húz és elváltoztatja a hangját amikor Piroskát akarja felfalni.' Bejött a kalauz, kérte az új felszállók jegyeit, apám­mal barátságosan üdvözölték egymást, majd a farkas felé bökött: — Hadd aludjon. mm Persze — mondta apám, Persze — nyugodtam meg én is. Hát persze. A farkas most alszik. Nem szabad hangosan beszélni, nem szabad sokat mocorogni,, nehogy... Jaj. A kabát most félelmete- 'sen mozogni kezdett, a farkas szuszogott, morgott, cipőbe bujtatott szőrös lábát előre-hátra csúsztatta a padlón. Az­tán megint elcsitult, békésen hortyogott további Szeren­csénk volt, nem érezte meg az emberszagot. _ Kém almái rétest? — kérdezte édesanyám Cnfe némán ráztam a fejemet. Nem kérek, dehogyis kérek. — Mindig ilyen jó ez a kislány? — érdeklődött cso­dálkozva az egyik asszonyság. — Talán beteg — hódította a másik. — Dehogyis. Csak először utazik vonaton. Meg van il- letődve —, így édesapám. Istenem, istenem, miért beszélnek olyan hangosan? — akadozott a lélegzetem. Nem látják az út mentén hú­zódó sötét erdőket? A piros cseréptetőket ki villanni a fák közül? Valamelyikben ott lakik ez a farkas, mielőtt le­száll, felébred, ha felébred, szőrőstül-bőröstül bekap min­ket. Ha volna valami varázsszerünk. Ha kővé lehetne változtatni a gonosz farkast. Vagy önmagunkat láthatat­lanná. Ha jönne egy jóságos tündér, aki azt mondja, jó­tett helyébe jót várj. Ha jönne a mesebeli vadász, vagy legalább egy tündér királyfi... < A vonat zakatolva nyelte az utat. Erdők, patakok, so­rompók, falvak, felhők szaladtak visszafelé, és a farkas még mindig aludt. Egy-egy állomásnál vészesen hor­kant. — A következő állomásnál leszálltaik, készülj — mondta édesapám. Megint levették a bőröndöt, a kosarat, a kabátomat, még piros sapkát is nyomtak a fejembe. Igazán olyan voltam, mint a mesebeli Piroska, csak az hiányzott, hogy a farkas megegyen. Még mindig nem mertem elrroccanni a sarokból, meg­babonázva néztem a farkast. Tudtam, hogy komiszság, amit kívánok, de szívből óhajtottam, hogy még egy kicsit aludjon, még legalább egy negyedórát, legalább addig aludjon, amíg mi leszállunk. Egye meg helyettünk a ba­rátságos néniket és az újságot olvasó, idegen bácsit... A vonat sípolva megállt —- Te, én felkeltem a farkast — mondta apám. — Er- dőbényén neki is le kell szállnia... — Ne... apu... ne keltsd fel — kiáltottam maga­mon kívül. — Igaza van a gyereknek — mondta anyám. — Majd a kalauz. Másnap nagymama üres teára és ricinusra fogott, mert szerinte csakis elrontott gyomrom okozhatta, hogy , egész éjjel fogcsikorgatva ordítoztam, hogy a kalauz bá­csit se egye meg a farkas... Már a vonaton is olyan szótlan volt, még almás ré­test sem akart — mondta apám. — Ja, igen, nem is me­séltem, mama. Egy kupéban utaztunk a Farkas Jenővel, tudod, avat nevezték ki Erdőbényór*.. 1 i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom