Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1971-12-05 / 287. szám
I Mire fó a művészet (10) Nilyen a közönség? Miért áldozott mindig Is pénzt, fáradságot, energiát a művészetek- re az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? — DE JÖ IS LENNE TUDNI: mit kíván, mit szenet, min szórakozik jól a mai néző? — Sokan a nézők, olvasók, hallgatók közül nem is nagyon tudják, hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztatja a művészeket, sokszor a kritikusokat és szinte állandóan azokat, akiknek az a hivatása, hogy közvetítsenek a művészet és a mGélvező közönség között. Tehát a mozisokat, könyvkiadókat és terjesztőket, művelődési ház-vezetőket, színházigazgatókat, népművelőket és így tovább, A közönség ritkán foglalkozik azzal, hogy milyen is ő, mint közönség, de ez nemcsak joga, hanem természetes állapota is. Akkor persze, már érdemes vitatkozni, amikor a közönség egy-egy tagja — bármely tagja: legyen az egyetemi tanár vagy állattenyésztő — a maga igényeit, ízlését, általánosnak tekinti. Nem kevesen vannak ugyanis, akik a közvéleményt azonosnak tartják a saját véleményükkel. Különösen ha egy-két barát, ismerős, munkatárs is hasonlóan nyilatkozik egy filmről, egy könyvről, egy tévéjátékról. S az még csak hagyján, hogy a maguk véleményét tartják általánosnak; de ezzel együtt gyakran butának, korlátoltnak, esetleg magamutogató sznob, nak bélyegzik azokat, akiknek más a véleményük — bár ilyen más vélemény létezését Is alig akarják elhinni! Néha Ijesztő méreteket ölt ez a vallásháborúk légkörére emlékeztető gyűlölködés, amely az Ilyen fzlésvitákban fellángol. Elég tálán arra a példára hivatkozni, amit Kovács András Extázis 7-től 10-ig című, a beatről szólő filmjében idézett. Egy levelezőlap tartalmát ismertették a filmben, amelynek írója a beatet játszó, vagy azért rajongó fiatalokat egyszerűen ki akarta pusztítani a világból, méghozzá nem Is akármilyen módon, mert azt javasolta: öntsék le őket benzinnel, aztán gyújtsák meg valamennyit! Ha az ilyen példa végletes is, az indulat korántsem ritka. Néha az a benyomása az ilyen levelek olvasóinak, hogy olyan érzelmek is, amelyek egyáltalán nem a művészet színterein keletkeznek, tehát egy főnöki „letolás”, amit nem tanácsos viszonozni, egy idegtépő vita a feleséggel, az igazságtalannak érzett fizetési arány, és még sok más, hasonló feszültség is, néha a Rózsa Sándoron, egy táncdalénekes ruháján, egy rosszul megfogalmazott riporteri mondaton, egy nehezen érthető filmen csattan! AM, HA LERÁNTJUK is az indulatok tüzes burkát, az ellenvetések — akármilyen finoman megfogalmazva is ellenvetések maradnak, s bizony, a közönség érzi legkevésbé, hogy mint közönség, mennyire nem egységes. Nem ritkán az egységesnek hitt igények is milyen másként jelentkeznek a valóságban, mint a szóban kialakított véleményekben' Nézzünk csak—egy egyszerű példát. A mozi üzem-vezetők, íilmankétvezetők, s minden, a közönség körében csak kicsit is járatos ember igazodhatna: ha megkérdeznek száz nézőt, szereti-e a háborús filmeket, legalább 70— 90 tn nemmel válaszolnak. As iá bizonyos,, hogy a fennmaradó 20—30 igenlő válasz túlnyomó többsége 15—20 éves fiataloktól származik. S mégis! Bemutatták A halál 50 órája című, nem is valami nagyon értékes, töméntelen háborús jelenetet, tankok csatáját, égését, felvonultató filmet, s százezrek mentek el, nemre és korra való tekintet nélkül, megnézni ezt a produkciót tdős nénik tömegeit lehetett látni a mozikban! Kloss kapitány (vitathatatlanul háborús) kalandjáról már beszélni sem érdemes: milliók kedvence lett! A közönség tehát szereti a háborús filmeket? Ezt éppen úgy nem lehet állítani, mint az ellenkezőjét. Legfeljebb annyit lehet megállapítani, hogy a magyar közönség „általában” nem szereti a háborús filmeket, bizonyos háborús filmeket viszont nagyon is kedvéi Éppen az a nagy kérdés, hogy milyenek azok a „bizonyosak”? Teljességgel megfejthetet- lenek ezek a kérdések? Nagyon sok még a bizonytalanság, s a tudománynak is segítenie kell de azért egyet s mást már most is lehet tudni. Előbb azonban érdemes megvizsgálni az előző mondatok egyikében szereplő összetételt: „magyar közönség”. Létezik-e vajon speciálisan magyar közönség? Hiszen a film területén példáid az évenként bemutatásra kerülő, mintegy 160 produkció közül mindössze húsz a magyar, a többi mind külföldi. A 140:20 arány mellett kialakulhat-e valamilyen nemzeti jelleg, a nézőknek valamilyen nemzeti sajátossága? VALÓSZÍNŰLEG IGEN. A Kloss kapitány például siker volt Lengyelországban, nálunk és még sok országban, ahol csak vetítették. Ám e sorok írója szeretné idézni egy személyes élményét a közelmúltból. Sorren- tóban, tehát Dél-Olaszor- szágban magyar fümnapo- kat tartottak. A többi között levetítették A tizedes meg a többiek című filmünket is, amely a hatvanas években talán a legnagyobb hazai filmsiker volt, s minden bizonnyal az utolsó eset immár hosszú ideje, hogy a kritika és a közönség egyforma lelkesedéssel állt égy film mellé. Most Olaszországban nemcsak hogy nem volt különösebb sikere, hanem egy pincér — tehát sznobsággal aligha vádolható olasz néző —, miközben kiszolgálta a magyar vendégeket, kedvesen szóvá tette: miért hoztunk ide ilyen régi, már senkit sem érdeklő háborús történetet? A „Tizedesnek” külföldön általában kisebb sikere volt — kevesebb helyen is mutatták be —, mint jó néhány itthon sokkal gyérebb érdeklődést kiváltó produkciónak, ami viszont külföldön átütő sikert aratott! Miért? A külföldi nézőnek jobb ízlése van? Szó sincs erről. Csak adott esetben más az ízlése. Mert más történelmet élt át, esetleg mást tanult történelemkönyveiből, nem ritkán másként látja a világot — mondjuk, mert vallásos, vagy esetleg éppen anarchista — s másként a saját emberi lehetőségeit e világban. A Tizedes azért is jó példa, mert talán jelez egy olyan nézői tulajdonságot, amely a magyar közönségnek jobban a sajátja, mint más országok közönségének. Ez a Tizedes, mint típus: az ügyes, a tapasztalt, a mindenhez értő, jó humorú, sok mindenre vállalkozó, de alapjában a bajokat túlélni átvészelni akaró ember ideálja olyan, aki — ha nem is lehet nemzeti karakterrel azonosítani — valószínűleg igen sok emberben keltett rezonanciákat Olyan emberekben is, akik soha nem voltak ilyenek, s talán nem is akartak ilyenekké válni, de mint lehetőség a kisember számára, a magyar történelemben, elsősorban a második világháború idején, tömegeket kísérthetett meg. Bizonyos, hogy a magyar mozikban általában a sokat tapasztalt érzelmileg is érett sőt csalódott de csalódásain úrrá lévő hősöknek sokkal nagyobb si-' kerlik van, mint a tiszta, romantikus, de naív szereplőknek. (Ami persze megint nem azt jelenti, hogy Magyarországon nincs számtalan híve a romantikus történeteknek, akár filmen, akár más műfajban.) A MOZIK NÉZŐTERÉRŐL például csak annyit lehet biztonságosan megállapítani, több vizsgálat alapján, hogy a jegyek 65—70 százalékát huszonöt éven aluliak vásárolják, s ez rögtön megmagyarázza a romantikus művek népszerűségét is. Ebből meg az következik, hogy azokat a bizonyos sokat tapasztalt, érett hősöket általában a fennmaradó 30—35 százalék kedveli igazán. A 25 évnél idősebb korosztályokhoz tartozók. íme hát, milyen sokféle közönség van, pedig nem is vettünk számba valamennyi típust, s nem is szóltunk arról hogy a filmen kívül hányféle, egymástól eltérő, zenehallgató, vagy könyvolvasó műélvező akad. Bizonyos közeledés, sőt állandó mozgás a különböző ízlésű, felkészültségű nézők, hallgatók, olvasók között mindig van. Az iskola, a népművelés, a kritika, a sajtó dolga is egyebek között, hogy ez a mozgás gyorsuljon, s ha nem is kiegyenlítődés — ilyesmire aligha lehet számítani —, de előrehaladás, fejlődés mutatkozzon. Tulajdonképpen ezt kívánta szolgálni a maga sze- • Tény eszközeivel, ez a kis* ‘ sorozat is, amelynek most a végére értünk. A tíz részletben talán sikerült választ adni a mottóban feltett kérdésre. Azért áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt, mert a műélvezet olyan szerves része az emberi életnek, mint a mozgás, vagy a táplálkozás. Aki teljesen mellőzi, úgy él mint a vitaminok nélkül felnövekvő ember. Nehezen megy az ilyen, még vitaminpótlékokkal is nehezen. A szervezetben kóros elváltozások keletkeznek, s végső soron mindez torzulásokhoz, betegségekhez vezethet. A teljes ember életéhez, torzulás- mentes létezéséhez szükséges hát a művészet is. S BEFEJEZÉSÜL talán nem árt ennek az utolsó folytatásnak a tanulságaira is emlékeztetni. Akinek más az ízlése, véleménye művészeti kérdésekben, mint a mienk, az még nem feltétlenül elítélendő. Még akkor sem, ha tényleg nincs igaza. Valamivel több türelem, tiszteiéi érdeklődés egymás véleménye iránt: nem árt meg sem a művészetnek, sem a közönségnek! BERNÄTH lAszló VARGA ZOLTÁN: Levelei! EupidiHeneh Prológ A szerelem szavaival szegődtem árnyékod nyomába, s mert sehol meg nem leltelek tüzet dobtam e vak magányra. Kigyulladt sorsommal kereslek. Így indulok az alvilágba A szerelem szavaival szegődtem szerelmed nyomába. Elmúlt egy nap szerelem nélkül. Már sok nap múlt el szerelem nélkül.^ Hány nap is múlt el szerelem nélkül? De mit beszélek... ? Hiszen te Itt vagy! Hiába rejtőztet az erdő, , vicsorít rám e bús-vér erdő, vagy akár a sűrű Idő-erdő, már bőröm alatt is kltapintlak. Létezek — Megmozdulsz a csődben. Hordalak tüzes börtönömben, mint magzatot óvlak börtönödben, de ablakodon rács nem feszül. Szorítlak bordáimmal magamhoz. Általad lettem bű magamhoz. A mlndenséggel ölellek magamhoz már halálomig — kegyetlenül. Huszonhat érvem rámborulva esitítgat testre*zabott csönddel. Nem zajognék, de hogy lapuljak e bombaként hordott szerelemmel? Sorsomra követ hajíthatok ellene mit sem ér a fegyver. Gyerekkorom dombján megülve játszom halálos szerelemmel... vörös harang szivein helyén hallgatom szavát: te meg én ezt Ismétli így, két ütemben napba zuhanok, sötét lebben, reggeltől estig: te meg én, te — ki sosem leszel enyém, s én — kit elhagyott a fény. harangsző — csönd, csak: te meg én, csak te meg én — s csak én, csak én. A fiatalasszony az ablak mögül leselkedett. A földszinti lakás ablaka előtt, a téli utcán nagykabátos árnyak siettek. Medvék és párducok. A bundás hölgyek és a műbőrkabátos diáklányok egymást kerülgették. Kék kucsmában, piros midikabátban, fekete, fűzős csizmában. Széles a választék. Egy testvérpár hófehér maxikabátban és rövid szárú boc&Jcorban Megette magát. A fekete midiszoknyás, szürke szőrmebo- lerós lány pedig két lábon járó fekete macskához hasonlított. — Hopp! A fekete macska felugrott az ablakpárkányra, benyomta az ablak egyik szárnyát ... A fiatalasszony gyorsan hátraugrott, de a „macska” már mellette állt, s megragadta a kezét. Az asszonyka néhány perccel később a nyáron divatba jött kék overállban, több éves minikabátban és a tavaly vásárolt olasz csizmájában indult útnak. Fekete midiszoknyás, szőr- memellényes kísérője már a folyosón várta. „Nem veszek semmit, nincs pénzem! — gondolta a fiatalasszony. — Csak körülnézek a városban”. A fekete cica húzta, vonszolta maga után. A ködös utcán csípős szél söpört végig. A férfiak felhajtott gallérjuk mögé bújtak. Váratlanul egy újabb fekete macska tűnt fel, rövid kabátos lánnyal, kézen fogva. A fiatalasszony megbabonázva nézte őket, amíg el nem vesztek a siető emberek között. A ifique Dame” nevezetű szoknya- és blúzszaküzlet kirakata előtt megtorpantak. A szőrmebolerós macska elengedte a fiatalasszony kezét és beugrott a kapualjba. A kirakatban plros-kék- sárga, francia szabású bodrot blúzok út végiggombot, fekete, bordó midiszoknyák kínálták magukat. Középen olcsó, széles övü, elől hosz- szan felvágott midiszoknya. A fiatalasszony dobogó szívvel nézte, nézte. „Jó lene felpróbálni. Vajon hogy állna nekem?” A mídiszoknya váratlanul kipattant a kirakatból. — Hopp! Fekete macskaként mélyen meghajolt, és kitárta az üzlet ajtaját. Kéz a kézben léptek be a szoknya- és blúzszakr boltba. A fogasokon millió, millió csodálatos szoknya! — Ne azt vegye! —mondta az eladó, a kirakott árura mutatva. — Mutatok egy sokkal csinosabbat. Tegnap jött. Még nincs a kirakatban S6TÍX « ••• A fiatalasszony már bent állt az öltözőfűikében. Fekete kombinéban, fekete csizmában. S a felpróbált fekete, csak térdközépig felvágott midiszoknyában. Mint egy fekete cica. A fekete midiszoknya újra kiugrott a kirakatból és egy újabb vendéget kisért be. — Végre, valakinek jól áll a midi! — mondta az eladó a fiatalasszonynak. —- Tényleg jól áll? — Nézzen a tükörbe! A fiatalasszony úgy lépett Id a szoknyából, hogy nem gombolta ki. A csizma hozzáérhetett a szövethez, mert az eladó szigorúan rápirított. — Jaj, mit csinált! összekente a csizmájával! Miért nem vigyáz!? Még akkor is, ha megveszi... Nincs visszaút! Már blokkolták js a szoknyát. , A fiatalasszonynak nem volt ereje ellenkezni. Kifizette a drága szoknyát. Csak addig örült, amíg kilépett ■ ködös, hideg utcára. A kirakatban nem mozdult a másik szoknya. . A fiatalasszony hirtelen élszomorodott. „Minek vettem meg? Nem is hordhatom, mert nincs hozzá midikabátom ...!” Ha nem szégyettné, sírva fakadna. A midiszoknyás, fekete macska nem kísérte hazáig. Üj áldozatra lesett? Hiszen a kirakatok... a kirakatok... A téli utcán nagykabátos árnyak sietnek. Medvék és párducok.
