Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1971-12-05 / 287. szám

Sherwood Anderson: TANDY "Cgészen hétéves koráig egy vén, fes- Xj tétlen házban lakott, azon a rit­kán használt úton, mely a Trunion-hegyről visz lejeié. Apja nem sokat törődött vele, anyja pedig régen meghalt. Az apa azzal töltötte idejét, hogy a vallásról gondolko­dott és beszélt. Ez annyira elfoglalta, hogy szinte észre sem vette a kicsiny gyerme­ket, aki félig elfeledve, halott,any ja roko­nainak jóvoltából hol itt, hol ott élt. Aztán egyszer egy idegen érkezett Wi- nesburgba, s meglátta a gyermekben azt, amit'az apa nem vett észre. Magas, vörös hajú fiatalember volt, s csaknem mindig részeg. Néha kiült az apával, Tom Kard­dal az Űj VJillard Ház elé egy székre. Mi­közben Tom beszélt, és istenről fecsegett, az idegen mosolyogva kacsintott a körül- állókra. Összebarátkozott Tómmal, és sok ia6t töltöttek együtt. 1 Az idegen egy gazdag clevelandi ke­reskedő fia volt, és eltökélt szándékkal ér­kezett Winesburgba. Le akart szokni az italról, s azt remélte, hogy városi kompá­niájából kiszabadulva, a vidéki környe­zetben jobb esélyekkel küzdhet az életét fenyegető szomjúság ellen. Winesburgi tartózkodása azonban nem járt sikerrel. Az egyhangúan múló órák unalma csak még több ivásra ösztönözte. Valamit ellenben mégis sikerült elérnie. Gazdag jelentésű nevet ajándékozott Tom Hard kislányának. Valamelyik este az idegen, éppen egy hosszabb tivornya után, végigdülöngélt a város főutcáján. Tom Hard kint ült egy széken az Űj Willard Ház előtt, s térdén lovagoltatta kislányát, aki akkor ötödik évében járt. Az ifjú George Willard ott ült mellettük a deszkajárdán. -Az idegen lezökkent közéjük egy székbe. Remegett, t amikor beszélni próbált, remegett a hang­ja is. K éső este volt már, sötétbe borult a város meg a vasútvonal is, mely a szálló előtti kis emelkedő lábánál ka­nyargóit. Valahol a távolban, nyugat felől hosszút sípolt egy személyvonat mozdonya. Egy kutya, mely eddig a kocsiútcm haladt, most felállt, és ugatni kezdett. Az idegen fecsegett, s közben prófétai jóslatot mon­dott az agnosztikus apa karjaiba csim­paszkodó gyermekről. — En azért jöttem ide, mert abba akartam hagyni az ivást — mondta, s, könnyek csorogtak végig az arcán. Nem nézett Tom Hardra, hanem előrehajolva a sötétségbe bámult, mint aki víziót lát. — Vidékre menekültem, hogy meggyógyul-• jak, de népi gyógyultam meg. Ennek oka van, — Megfordult a székén, s a gyermek­re nézett, aki apja térdén felegyenesedett ültében, s viszonozta a pillantást. Az idegen megérintette Tom Hard kar­iát. — En nemcsak az italnak vagyok ám rabja! — mondta. — Valami másnak is. Szerelmes vagyok, de még nem találtam meg, akit szeressek. Ez nagyon súlyos baj, de hfl ön elég bölcs, akkor megérti, mire gondolok. Elkerülhetetlenné teszi a pusz­tulásomat. Nagyon kevesen értik meg ezt. Az idegen elhallgatott. Ügy látszott, teljesen letaglózta a szomorúság, de a sze­mélyvonat füttye felélesztette. — En nem vesztettem el a reményt. Ezt ünnepélyesen kijelentem. De eljutot­tam oda, ahol, tudom, már sosem valósul­hat meg a reményem — jelentette ki re­kedten. Keményen a gyermekre nézett, s ettől fogva ahhoz beszélt, az apával nem is törődött többet. — Valahol jön egy nő — mondta, s most élesen és komolyan csengett a hangja. De én elkerültem őt, tudod. Nem az én időmben jött. Lehet, hogy éppen te vagy az. Ilyen az én sor­som. Lehet, hogy egyszer éppen mellette állok, egy ilyen estén, mint a mai, tönkre­tettem magam az itallal, és ő még csak gyermek. A z idegennek hevesen megvonaglott , a válla, s amikor cigarettát akart sodorni magának, a papír kihullt remegő ujjai közül. Méregbe gurult, és dühösen folytatta. — Az emberek azt képzelik, hogy nő­nek lenni könnyű, mert csak hagynia kell, hogy szeressék. De én tudom, hogy nem így van — jelentette ki. — Talán minden férfi közül egyedül én értem! Pillantása ismét a sötétbe borult utcára tévedt. — En ismerem azt a nőt, pedig még sosem találkoztam vele — mondta halkan. — Ismerem küzdelmeit és vereségeit. Ép­pen vereségei miatt oly kedves 6 nekem. Vereségeiből új női tulajdonság született. Ennek én nevet is adtam. Ügy hívom: Tandy. Még akkor találtam ki ezt a nevet, amikor igazi álmaim voltak, s nem lett még gonosz a testem. Azt a tulajdonságot jelenti, amely erőt ad ■ ahhoz, hogy szeres­sék az embert. Ezt a férfiaknak a nőktől kellene kapniuk, de nem kapják meg. Az idegen felállt, s odament Tom Hardh-- Annyira imbolygott előre-hátra, hogy attól lehetett tartani, elesik, ehelyett azonban térdre hullt a járdán, s italtól zsibbadt ajkához emelte a kislány kezét, és rajongó mozdulattal megcsókolta. — Légy Tandy, kicsinyem — mondta könyörgő hangon. — Merj erős és bátor lenni. Mert ez az igazi út. Ne riadj visz- sza semmitől. Légy bátor, ne riadj vissza attól, ha szeretnek. Légy több, mint a nők, vagy a férfiak. Légy Tandy. Az idegen felállt, t tántorogva elindult a Fő utcán. Néhány nap múltra vonatra szállt, s hazatért Clevelandba. Azon a nyá­ri estén, a szálló előtti beszélgetés után, Tom Hard, az egyik rokon házához vitte a kislányt, ahová meghívták éjszakára. Mi­közben a sötétben a fák alatt lépkedett, feledve az idegen zavaros beszédét, ismét kétkedő nézetein tűnődött, melyekkel a re­ményt akarta lerombolni az emberek lel­kében. Aztán nevén szólította a lányát, mi­re az elsírta magát. — Nem akarom, hogy így szólitsanak —, jelentette ki a kislány. — Azt akarom, hogy Tandy legyen a nevem — Tandy Hard. — A kislány, oly keservesen sírt, hegy Tom Hard meghatódott, s vigasztal­ni próbálta. Megállt egy fa alatt, s karjába véve a gyermeket, simogatni kezdte. — Legyél jó kislány — mondta éles hangon, de a gyermek csak nem nyugo­dott meg. Gyermekes szertelenséggel adta át magát bánatának, ( hangja megtörte az utca esti csöndjét. T andy akarok lenni. Tandy akarok lenni. Tandy Hard akarok len­niI — kiáltotta sírva, s fejét rázta, mintha gyermeki ereje kevés lenne az idegen szar­vai által felidézett látomást elviselni. Fordította: Vajda Miklós fWVVWS/S/WWVVVAWWW Szalay István; REKVIEM r Ä kunyhó az erdő szélén ént. Ajtaja keletnek nézett, tenyérnyi ablaka a kelő nap felé fordult. Az egész alkot­mányt tulajdonképpen egy emberderéknyl cserfa tartot­ta, amelyhez otromba szögek­kel hozzáérőéi tették a gya- lulatlan deszkát. Kerülő­szállás, vadásztanya is volt hajdanán. A vén ember nehézkesen feltápászkodotí a besneser- ről, azután maigára vette a subát, amellyel az éjszaka takarózott. Kintről, mint kutyavonítás hallatszott a kassai szél. A szemernyi ablak teljesen be­fagyott. Az öreg odacsoszo­gott és agancsnyelű késével kapargathi kezdte a jégvirá­gokat. — Ma megfagyok — vil­lant át agyán a gondolat, dé ahogy a mákszemnyi kapa­ráson ki lesett, meglátta a behavazott, zúzmarás erdőt —• Nem. Ma még nem, — motyogta és gallyat tördelt a rozsdás dobkályhába. Ak­kurátusán tüzet rakott. A száraz csergallyak akkorát roppantak, miht egy pdsz- tolygolyó, majd a láng las­san-lassan belekapott a vas- tagabbjába is. Félóra múlva engedni kez­dett a dermedtség a mátyás is megmozdult a kalitkában, a kecskelábú asztal alatt egér futott. A vén ember sajnál­kozva nézte az oktalan ál­la tóit. — Rossz helyre kvártélyoz- lál testvér. Tudhatnád, hogy ahol kicsi a karéj, ott mor­zsa is kevesebb akad. Az egér, mintha értette volna a szót, néhányat cin- cogott és kihívóan, szinte * szemtelenül megállt a kály­ha előtt. Az ember a dikő szélén Ült, és hogy az egér megállt, arra gondolt, nem árt, ha intéz hozzá néhány szót: — Meghalunk, pajtás. Mindketten. Én megfagyok, te éhen veszel itt. Fenekén járunk a tarisznyának, az­után ha elfogy ez is, meg a tüzelő, akikor búcsút mon­dunk a világnak. Az egér, — cincogva elfu­tott. hanem a mátyás meg­rázta magát és nagyot kiál­tott. — Kiabálj csak! Téged is halálra, ítéltelek. Éhen és szomj an pusztulsz. Megfagysz velem együtt Elvégre éle­tünkben szépen megfértünk, úgy link, hogy együtt men­jünk a másvilágra is. Délfelé engedni kezdett * tenyérnyi ahlak, amelyen — mint a síró ember arcán a könnyek — úgy gördültek alá a jégből szabadult víz- csappek. A vén ember meg­kereste a kannát és kilépett az ajtón. — Az élethez viz is keB. Egy kanna viz. Ez lesz az utolsó. A kunyhó előtt bakancsá­val szétlökdöste a havat és csak úgy találomra elindult a kú thoz. A vágás előtt meg. állt, ahonnan gesztenyesze­mű szarvasok bámultak fe­lé. Fáztak, elcsigázottak vol­tak a hasig érő hóban. Más­kor sajnálta őket, még fát is döntött nekik, hogy rü­gyezzenek, de most, közel a végórához, csak magára gon­dóit: ' Az istenre, akit halála után feltétlenül meg kell majd látnia. Akár így, akár úgy forduljon is a sora, legyen osztályrésze mennyország, vagy pokol. Számba vett már mindent. Nemegyszer mérlegre tette maga mögött hagyott életét. Bűnbánatot is tartott. De most, most a halálra készülés órájában mégis kétségek gyötörték. — Mennyország; vagy po­kol? . Itt a kunyhóban hosszú éjszakákon megálmodta már mindkettőt Almában bejár­ta a fényes mennyországot ahol az angyalok kara cso­dálatosan énekelt Minden­kivel találkozott, akit éle­tében tisztelt és szeretett Látta a pokolt is, a szörnyű gyehennát, ahol a lángok kö­zül kétségbeesett, jajveszéke- lő emberek nyújtották kar­jukat irgalomért Valami most mégis eszébe jutott. Eszébe villant, hogy egyszer meglopta a saját testvérét. Megkárosította egy malaccal. — Ez még a mérleg bal oldalára tartozik bosz- szankodott és közben meg­merítette az alumímium kan­nát Amikor visszatért a kuny­hóba, már izott a vaskályha. — Ilyen a pokol — gon­dolta és magában bocsánatot kért meghalt testvérétől. Amikor elövette az utolsó darabka avas szalonnát, új­ra megjelent az egér. Ügy nézett rá az asztal alól, mint régi ismerősre. Nézte, leste ez egeret egy darabig, majd hirtelen elhatározással oda­vetette neki a zsírcafatot — Egyél! Ha én nem le­szek, úgyis megdöglesz te is. Szomjas volt Torkában tűz égett. Már-már szájához emelte a kannát amikor erőt vett magán és a vizet egy cseppig a kályhába öntötte. A parázs vinnyogva, sistereg­ve táncolt, füstéi és forró gőzzel telt meg a kunyhó. Mire besötétedett, velőikig hatolt a hideg és vastagon befagyott; a parányi ablak. Kint megerősödött a széles roeg-megrázta a nagy cser­fát, amelyhez támaszkodott a kunyhó. — Meghalok, — .mondta ki a vén ember lassan, von­tatottan a végakaratot. Ránézett a kalitkára, ahol dühösen borzolta tolláit és rikácsolt a mátyás. —- Te bolond.. bo.. .lond... Ezt az egy szót tanulta meg a madár tavaly az uno­kájától. A subát felakasztotta az ajtófélfára* maga pedig szé­pen, hosszan elnyűjtóaott a dikón. — Elalszom és megfagyok. Megigazította a szakállát, és mellén keresztbe kulcsolta karját. Már a szemét is be­hunyta, amikor arra gondolt, hogy délelőtt, miután haza­tért a vízzel, megoldotta a bakancsszíjakat. — Fűzetlen bakanccsal mégsem illene a szent tró­nus elé állni, — gondolta és erősen csomóra kötötte a szíjakat. Az egér megint cincogott valahol, de ő most már sem­mivel sem törődött. A kas­sai szél behordta a havat az ajtó alatt és meg-megrázta a tetőt.' Újra hanyatt feküdt, cson­tos, elgémberedett ujjait imá­ra kulcsolta. Érezte, hogy iszonyatosan fázik. Gyomrát marta az éh­ség, torkát kiszikkasztotta a belső tűz. Úgy tűnt, mintha messziről elnyújtott kutya­vonítást hallott volna, de azután már csak a szél fü­tyült Az erdőn, közel a kunyhóhoz, nagyot reccsent egy ág és tompa, mély hup- panással lezuhant Nem sok­kal később egy pillanatra egyetlen fiát látta, amint bottal kikergeti • a házból: mars, te vén bolond... Gyorsan eltűnt a fia képe, helyette a mátyás jelent meg. — Te bolooond.. bolond... kiabált a madár, de az is lehet, hogy újra az egér dn­cogott az ágy alatt... ✓ ' Később szépülték az ál­mok. Fényes hintó röpítette a fellegeik fölé, ahol ‘csilla­gok között vezetett el az út Hópelyhek kavarogtak, majd a pelyheknek szárnyaik nőt­tek és egyszerre angyal lett belőlük. Az ítélőszék olyan volt, amilyennek elképzelte Az Isten mennydörgő szavát hallotta: — Jer fiam! Nyitva előtted országom... Egyszer csak, mintha ne­vén szólították volna. — Csont Joákim. Ébredj fel, Csont Joákim! Megpróbálta kinyitni a sze­mét, de szemhéjai, mint má­zsás malomkövek, csukva maradtak. Valaki megsfmogatta. Égy fehér ruhás angyal. Egy má­sik fehér ruhás férfi erősen rászólt: — Ébredjen, Joákim! És most, most mintha egy parányit megnyíltak volna a szemei, mintha a kunyhó te­nyérnyi ablakán egy borsó- nyi helyen megolvadt volna a jég. Az asztal alatt, szájá­ban az avas szalonnával, vé­gigfutott az egér, magasra csapott a forró gőz a tüzes kályhából. — Ébredjen, Joákim. Éb­redjen! j Most már tisztán látta, hogy több fehér ruhás an­gyal röpdös körülötte, hogy a nagy magas ember újra a szeméhez nyúL Újra, meg újra a nevét hallotta. Később nagy erőt vett magán és megpróbált látni. A két orvos összenézett. A nővérek egymással suttogtak: — Életben marad. Félig hunyt szeme mögül látta az angyalokat, amint levetették szárnyaikat, meleg teával itatják és simogatták. Hallotta, egészein jól hallotta szavukat: — Életben maradt. Csont Jcaktm., * 8ÁSS ERVIN: Harmadnap) n sötét csak egy lámpa csend öröm v kiáltás szürrealizmus esetleg meghalok nélküled általad benned hová vezettél merre mentünk drágám szép istenem élünk njjaink Összeforrtak sziámi ikrek jaj a szivünk Is összeforrt ha meghalok ' szétválasztanak? az égen zöld csillagok meztelen remények gázlók hidak áradó vizek nap tűzisten halak szelíd anyáin öledből lm feltámadok fény szupernóva: Ml HARKÁNYT JANOS: r Éjszakai séta A csönd megbotlott a sarkon, de zaj nélkül fölállt; a fák földbe fogőztak és megpróbálták fejüket ég f)elé tartani; zsoltárról álmodott a templomtorony, így zengett magáért is végre egy éneket, s a csönd szavára csöndvisszhang felelt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom