Népújság, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-27 / 280. szám
Belorusz pályaudvar Szovjet film r A FILM CÍME arra 0 Belorusz pályaudvarra utal, ahová 1945-ben, virágesőben és a győzelem mámorában érkeztek haza a katonák. A zárókép nemes pátosszal, kitűnő zenei aláfestéssel hozza is ennek a világraszóló élménynek a hangulatát, eredeti híradók jól összeillesztett montázsában. » Ezek közül a katonáik közül választ ki négyet a film és beszéli el, hogyan találkoznak, mint cselekszenek az ötödiknek a temetésén. Az eltéphetetlan barátság hozta össze őket. Pedig annyira különbözőek. Mind a négyen hozták a régi veszélyben, a régi fiatalságban kialakult érzelmeket, a meg nem öregedő emlékeket így értik meg kevés szóból is egymást. Azazhogy kevés szó esik közöttük, mert az időbeli távolság, a szokatlan pillanatban való találkozás egy csomó félszegséget is rak & találkozókra, huszonöt év után. Az érzelmileg vontatottan és túlfűtötten induló képsor, az özvegynél tett látogatás után a képmozaikokból apránként, csaknem távirati szűkszavúsággal összeáll élőt. tünk ennek a háborús nemzedéknek sok-sok sérülése, megfáradása. Ványa, ez a gömbölyded szerelő szemrehányást kap a feleségétől azért, mert a barátaival a találkozás örömére görtve estében akar részt venni. Nem szereti a férje barátait, még lat a front ezer veszélye és emléke köti is össze őket, mert voltak évek, amikor segíthettek volna, de akkor nem találták meg őt, akit mindenütt — még a gyászoló rokonság is — legfeljebb sofőrnek néz esnem jó barátnak. Es ugyanez a Ványa kicsit mentségül és önigazolásul elmondja mentegetőzését és sorsát az újságírónak, Ljosának, hogy amikor 47-ben, kétévi betegség után végre hazamehetett a kórházból, a felesége, ez a csinos és hűséges asszony, elment a templomba, gyertyát gyújtott és imádkozott a nagy boldogságtól, érte, a hazáért meg Sztálinért. Nem vitte ez a Ványa semmire, amíg a többiek vagy itt, vagy ott léptek előre a társadalmi rang létráján. Honnan is tudhatná ő, «hogy a gyárigazgatónak éppúgy nem fenékig tejfel, mint a főkönyvelőnek, akinek a fiatal főnök éppen azt a jó tulajdonságát veti szemére, hogy mindig betartja az előírásokat. És itt van az újságíró is, a film legpoétikusabb alakja, Ügy néznek fel rá, mint aki annak idején nagy ígéret volt, folytan arról a regényről álmodozott, tervezgetett, amit végül is már sohasem ír meg. Ez a férfi adja a legtisztábban ennek a barátságnak az alaphangját, pedig igazán ritkán szólal meg: a többiek őt tartják maguk között a legértékesebbnek, még így, torzó mivoltában is, A FILM ÍRÓJA, Vagyim Trunyin és rendezője, Andrej Szmirnov nem állítja ezekről a középnemzedékben emberekről, hogy idegenül tíblábolnak a mai életben, de legjobb szándékaik ellenére is szembetalálják magukat emberekkel, jelensé- giekkel, amikre nehezen tud- , nak felkészülni és reagálni. . Számukra érthetetlen az au- . tós fiatalember közönye, aki . partnemőjével szórakozni megy és nem akar segíteni nekik, hogy a gáztól áléit Zenei Figyelő (Szerda, 21.15) A Tv Zenei Újságja. Elsőként a hazánkban vendégszerepelt Hans Swarowskyt, a Bécsi Zeneművészeti Főiskola karmester-tanszékének vezetőjét mutatja be a Figyelő: az Erkel Színházban Mahler 6, szimfóniáját vezényelte. Koncértjén közreműködött Lantos István zongoraművész, aki Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta, A Figyelő mindkét műből részleteket sugároz. Az adás két felújításról is hírt ad: Donizetti A csengő, és Puccini Gianni Schlecht című Erkel színházi bemutatójáról: mindkét mű főszerepét Malis György énekelte. A mór világhírnévre tett művészházaspár. Kocsis Aloert és Szabó Csilla szonátaestjéről is információt kapunk, végül két szovjet vendéget hallhatunk: Irina Bocskova hegedűművésznőt és Konstantin Ujev karmestert, Mozart: G-dúr hegedűversenyéből hallhatunk előadásukban egy részletet, Tom Stoppard: Szabad, mint a madár a 60-as évek elején született, s egy álmokat kergető ember története, aki unalomig szürke nyárspolgári családi életéből, illúzió tévén szeretne kitömi, s ennek eszközéül házilagosan előállított találmányait akarja felhasználni. Ábrándozásai végül megérlelik elhatározását és otthagyja. otthonát egy ugyanolyan találmánnyal, mint az eddigiek. S ^melyekkel eddig otthon maradt... A főszerepet — George Riley — Major Tamás alakítja. L. Pirandello: IV. Henrik (Vasárnap, 20.05) (Péntek, 20 00) Tv-játék. A mai angol színpadi írót a magyar közönség elsősorban a Nemzeti Színházban jelenleg is játszott Rosencrantz ésGull- denstern halott című műve révén ismerheti, a most képernyőre, kerülő tragikomédia is először színpadi mű volt. A mai témájú darab mn. november Tt„ szombat fiatal szerelő kórházba kerüljön az életveszélyből. Mondják is a szűkre szabott párbeszédek egyikében, hogy a fronton az ellenséget felismerték, de itt, a társadalomban egy kicsit bonyolult a helyzet. Ezek a mai fiatalok, a presszóban, a mulatóban, a kocsiban és általában, mintha elveszítették volna, vagy meg sem találták volna azt a közösséget, amiért élni érdemes. A következtetés a képekben és a szövegben nem ilyen szigorú, de tendenciája valahogyan így fogalmazható meg. Kétségtelen, hogy a film és témája, hanghordozásában és szándékaiban tiszta: reális képet festeni a szovjet élet mai típusairól, azokról a problémákról, amelyek a mai embereket összekötik egymással és elválasztják egymástól. Erkölcsi-etikai ér. telemben bonyolult nyüzsgés ez a mai élet, a korváltó minden forrongásával. Ezt a nyüzsgést, ezt a forrongást, ezt az olykor erkölcsileg tisztátalan folyamatokkal is sebzett társadalmat viasgál- gatja az író és rendező és ezért a szándékáért feltétlen tiszteletre méltó ez a vállalkozás. A közönség azonban nem tódul «are a bemutatóra. Ennek oka elsősorban az, hogy, a rendező és az író csak vázlatot, erkölcsi és etikai korrajzot igyekszik adni, holott a művészetben bizonyos mennyiségű zamatanyag nélkül az alkotás nem tud fogyasztóra találni. PEDIG ebben a filmben kitűnő színészek játszanak: Jevgenyij Leonov, Anatolij Papanov, Alekszej Glazirin, Vszjevolod Szafonov és Nyírni Urgant jól formálják a jellemeket és értenek ahhoz, hogy hamisítatlan szovjet— orosz figurákat keltsenek életre. (farkas) öj filmek, jó filmek a televízióban Tartalmasnak ígérkezik az év utolsó hónapjának filmtermése a televízióban. Mintegy 30 produkciót vetítenek majd a nézők „házi mozijában”. Különösen érdekesnek ígérkezik Hemingway: „A Kilimandzsáró hava” című ismert novellájának filmváltozata, Gregory Peck- kel, Ava Gardnerrel és Susan Haywarddal a főszerepben. Két világsztár, Micheliné Presle és Francois Périer játssza Andre Rossin „Kettős szerepben” című darabjának hőseit. Decemberben láthatják a nézők a „Háború és béke” című Oscar-díjas szovjet film III. és IV. részét. Karácsonyi .ajándék” lesz az „Egri csillagok” című kétrészes magyar produkció. A táncos, zenés, szórakoztató filmek kedvelőinek szerez majd örömet a „Táncolj a Brodway-n” című amerikai alkotás, a műfaj olyan „klasszikusaival” a főszerepekben, mint Fred Astaire és Ginger Rogers. Az angyalt, azaz Roger Moore-t legközelebb az „Intermezzo Velencében” című epizódban láthatjuk. A kísérleti (második) csatornán vetítik a „Don Quijote fiai” című magyarul beszélő szovjet filmet. A „Tizenkét dühös ember” Sidney Lumet rendezte változatában Henri Fonda a főhős. Az „Egy vagány balladája” című francia alkotás „sztorija” : Egy bűnszövetkezet fontos csomagot próbált egy meghatározott címre eljuttatni és az erre vállalkozó vaigányt küldetése végén meg akarják ölni. Cooper „Az utolsó mohikán” című regényéből a román filmstúdiókban készült film, amelyet december 26-án tűznek műsora. Ä VE5NER - a. VEINEK * Fordította : Kastei Ferenc A kétrészes tragédia közvetítése a Vígszínházból, felvételről. A télévszázados mű felújítása színháztörténeti eseménynek is számított 1970. őszén, minthogy ezt megelőzően — és először •— 1941-ben játszották hazánkban, s ez abban a politikai légkörben jelentős kiállás volt. Akkor V ári tony i Zoltán alakította a címszerepet. Most ő volt a rendező. IV, Henrik: Latinovits Zoltán. Pirandello a szerep- játszást állítja drámája középpontjába, ezt a szerep- játszást, ami az életben mindenütt fellelhető, s a különbség lényegében csak abban van, hogy vannak vállalt, keresett és rákénysze- rített szerepek, IV. Henrik egy ilyen rákényszerített szerepet alakít már csak- , nem két évtizede, s már 1 nem tud szabadulni az ar-J cára nőtt maszktól. Annak j idején egy, a vetélytársa ál-* tál előidézett baleset követ- , keztében valóban elborult { az elméje, s később, amikor t már épelméjű volt, tovább játszotta szerepét. S amikor már végképp szabadulni akarna a rákényszerített őrült szituációtól, gyilkossá lesz, bosszút áll, így halálig kell játszania. A. Gy. 18. — Vegye figyelembe, hogy tizenkettőkor próbám van — mondta Pankova. — öntől függ, mennyi időt vesz igénybe a beszélgetésünk. Nekem csak két-három kérdésem lesz. „Szép nő — gondolta Sztasz. — Igaz, kikezdte egy kicsit az idő. De azért még szép.” .— Rögtön el is kezdhetjük. Elmondaná, mit tud Sztavicki) és felesége kapcsolatáról? — Nehéz beszélni ismerősök intim ügyeiről— Ne féljen, Zinaida Fjo- dorovna — nyugtatta meg Sztasz. — A rendőrségen, a gyóntatószékben és a pszichiáternél tiszteletben tartják a szakmai titkokat. Tehát? — Tizenöt éves barátnők vagyunk Aljosával.,. —Jelena Nyikolajevnára gondol? — Igen, persze. Mindnyájan így hívjuk... Pankova szenvedélyesen beszélt, miközben hosszú, szép ujjait tördelte: — Nehéz dráma. Végérvényesen széthullott ez a meleg, emberi fészek, amelyet Bukova árnyalt Intellektusa és Sztavicki) művészi érzékenysége alapozott meg. Al- josenyka még reménykedik. A magas, jó alakú nő időnként felpattant és idegesen járkálni kezdett elegáns kosztümjében. — Bocsásson meg, ón mivel magyarázza, hogy Sztavickij elhagyta a feleségét? — Mivel? Hát nézze, pontos választ persze nem adhatok erre, de mivel lehet önöket érdekes férfiakat a legkönnyebben letéríteni a helyes útról? — filozofált Pankova harciasán. — Ahogy a franciák mondják: „Cheréhez la femme,”' — Én csak érdekes vagyok, de nőtlen — mondta szórakozottan Tyíhonov. — Akkor még minden ön előtt — biztatta Pankova. — És mit gondol, hol kell keresnünk azt a bizonyos asszonyt? — Nem tudnám megmondani. Ez csak feltevés. — És Bukova sem tudja? — Alig hinném. Nekem megmondta volna, — Nagyszerű, Lesz önhöz egy kérésem: adja írásba a tanúvallomását. Lerövidítheti. Pankova a szomszéd asztalnál gyorsan rótta vallomását. Tyíhonov az ablakhoz lépett. A behavazott Pelrovkán nesztelenül surrantak a trolibuszok, afagy- laltárus lustán tolta maga előtt kis kocsiját. Tyíhonov halkan dobolt az ablaküvegen. Reggeli fáradsága elmúlt. kellemes izgalom fogta el, mint a vadászt, amikor meghízható nyomra bukkan. A háló ki van vetve. .. — Kész — mondta Pankov*. Százezer — Kérem, az nem úgy volt. Egészen másképpen &U a helyzet. Én néhányszor meglátogattam Béni nagybátyámat, da ő rá sem nézett esztendők óta... A beszélgetés elakad. Három gépéit oldalas papír bizonyítja a valóságos helyzetet: Egy közeli falu szélén áll egy ház. Fél oldalával, tetejével régen elnyargalt a szél, viharvert faláról régcs- régen lepergett a vakolat. A tető nélküli padlásból, mint óriási felkiáltójel mered égnek a kémény. A házban két öreglegény lakott. Testvérek voltak, amolyan falu csúfolta félkegyelmű emberek, akikhez még a koldús is restellt volna alamizsnáért bekopogni. — A vén fiúk, — csak így nevezte őket a község apraja- nagyja. Maguk mostak, takarítottak és főztek úgy, ahogy. Asszonynép nem fordult meg azon a portán emberemlékezet óta. A falu egy része sajnálkozott rajtuk, még olyanok is akadtak, akik karácsonyra, húsvétra egy-egy kosár ennivalóval odaszalasztották a gyereket! — Vigyél enni, kisfiam, az öreg fiúknak ... Télen úgyszólván héthosszat nem mutatkoztak, a rozzant kémény is csak néha füstölgőét. Amikor elérkezett a tavasz, meg a nyár, néhanapján a tsz-ben napszámra jelentkeztek. Egyszer elterjedt a hír: — Az öreg fiúknak gazdag rokonaik vannak. Akadtak, akik amerikai, svájci rokonokat emlegettek. Néhány éve egy őszi napon a fiatalabb öregfiú beballa- gott a tanácshoz és azt mondta az elnöknek: — Meghalt a Bálint. Es Bálintot a község annak rendje, módja szerint elte- mettette. — Van-e ismerős, vagy rokon, akit értesítenük kellene? — tudakolta az elnök, Béni csak a fejét rázta. — Senki a világon... Bálintot utolsó útjára kísérték. Néhány öregasszony kötelességszerűen még könnyeket is ejtett, mint ahogyan az minden halottnak kijár. Egy év sem telt el, újabb hír verte fel a falut: meghalt Béni, a másik öregfiú. Véletlenül találtak rá az istállóban. — Három napja már halott, ■— jött az orvosi jelentés. A tanács ezúttal is tisztességes temetést rendelt. Hanem most hívatlanul „rokonok” jelentek meg a sírnál. — Az öregfiúk unokaöccsei vagyunk. Az elnök csóválta a fejét, de legnagyobbat akkor nézett, amikor a rokonok kitettek az asztalra két fekete harisnyaszárat. — Százezer forint van benne, kérem. Ma találtuk Béni bátyánk szalmazsákjában. A pénz bennünket illet... — Fele arányban? „— Szó sincs róla. Szegény Bénink mégiscsak hozzám állt közelebb. Többször levelet, csomagot is küldtem, de ö... Most itt ül előttem az egyik unokaöccs. Perrel, ügyvéddel, bírósággal fenyegetőzik. Még egy keserves könnyet is kidörzsöl szeméből, emlékül a megboldogultra. Amikor elmegy, megiszom egy pohár hideg vizei és kinyitom az ablakot.., Szalay István Sztasz az asztalhoz lépett, átfutotta Pankova vallomását. A papírlapot letette az asztalra. — Látja, egy óra hosszat sem tartott a beszélgetésünk, Aláírom a belépő céduláját. —Nagyszerű, még odaérek a próbára. Tyíhonov ©dakanyarította a belépőcédulára kicsit nevetséges, gyermekded aláírását A bélyegzőért nyúlt, rálehelt, Pankova felállt. £ Sztasz még egyszer rálehelt a bélyegzőre, majd visszatett« a helyére, — Bocsásson meg, ZAnaida Vjodorovna, még egy kérdésem lenne, — Tessék. vesztegessük egymás idejét. Habár félek, ma már semmiképp nem jut el a színházba. Itt kell elpróbálnia a nemeslelkű barátnő szérepét. —- Miért ijesztget? — kiáltotta Pankova és sírva fakadt. — A főváros színházi közvéleménye sohasem engedné meg .., Maga még nagyon fiatal.,. — Mit nem enged meg a főváros színházi közvéleménye? — érdeklődött udvariasan Tyíhonov. — Ellenkezőleg. Inkább üdvözölni fogja. ,, — Maga még kisfiú! — sziszegte Pankova elvörösödve. Sztasz megcsóválta a fejét: Sztasz hangja alig hallhatóvá szigorodott: — Miért írt fenyegető leveleket Tatjana Akszjonová- nak? Pankova elsápadt. Minden vér kiszaladt az arcából. — Milyen leveleket? Utálok levelet írni. Semmiféle Akszjonovát nem ismerek. — Nem? Nem ön mondta az imént: „Cherchez la femme?” — Istenem, ha Sztavickij históriájára gondol, nekem ahhoz semmi közöm, — Tudja mit, Zinaida Fjo- dorovna? Ha időben oda szeretne érni a próbára, ne — Milyen Mr, Tiogy nem, vagyunk egy áruházban. Ott legalább tábla lóg: „Legyünk kölcsönösen udvariasak!” Annál is inkább, mert egyelőre még nem értem az ön felháborodásának és ijedtségének okát. — Hiába igyekszik belekeverni ebbe a szégyenletes történetbe! — kiabálta Pankova. — Ha lehetne egy kicsit csendesebben — szakította félbe váratlan szigorral Sztasz és Pankova tüstént elhallgatott. A az' iletes históriába azonban 1 önként kevered-'ti bele. (Folytatjuk.) •
