Népújság, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-21 / 275. szám

Miro jó a művészet (8)

A művészet, mint jelrendszer

Miért áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre aa emberiség. amióta csak leszállt a fáról, és két lábra állt?

„A MAGAS BEGYEK csúcsán gyakran már a nyár utolsó hónapjaiban leesik a hó, amikor a védettebb,, naposabb helyeken még nyárias marad az időjárás. A Föld sok pontján találkozhatunk ..

Mi ez? Mondjuk, egy földrajztanár előadása kisdiákoknak az éghajlati viszonyok és a tengerszint feletti magasság összefüggéseiről.

„Aki szereti a változatosságot, elég. ha a virágos környezetből a közeli hegyekbe rándul, ahol a hó előleget ad a tói örömeiből.’*

Ez ml? Mondjuk, egy OdO- lő reklámszövege a lapokban.

„A Meteorológiai Intézet

előrejelzése szerint az alacsonyabb fekvésű vidékeken nyárias marad az- időjárás, de éjszakára és a magasabb fekvésű helyeken nappal is nulla fok körül alakul ki a hőmérséklet. Hó- szállingózás, hóesés a hegyekben 75 százalék valószínűséggel."

S ml ez? Nyilván: időjárásjelentés.

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még tóidéi] a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará be a bérei tetőt".

Talán kérdezni sem kell,

hogy mi ez, feltehetően mindén általános Iskolát végzett magyar állampolgár tudja, hogy vers, s remélhetőleg azt is .tudja, hogy Petőfi Szeptember végén című versének kezdő soraival találkozott Nagy a valószínűségei. hogy a csekély számú írni-olvasni még ::em tudó hazánkfia, sőt még a nyelvünket nem értő külföldi is, ha élőszóban hallja ezt a négy sort, legalábbis érzi, hogy verset hallott Miért? Mitől vers a vers, miért olyan feltűnő tulajdonsága egy írásnak, hogy vers? Ha valaki azt hiszi, hogy olyan könnyű és egyszerű a válasz, az megfeledkezik arról, hogy szinte minden korban az erre fel* készült szakemberek is ismét és ismét nekigyü’.'kőz- nek a meghatározásnak.

MARADJUNK HAT először kiválasztott példánknál, a Szeptember végénél. Itt a „mitől vers?” kérdése még elég egyszerűen megválaszolható. Feltűnő a két rím- pár: virágok-világot, előtt- tetöt. Aztán meg sem kell számolni, hogy felfedezzük: a rímmel végződő verssorok egyforma hosszúak; ez alkalommal tizenkét szóta- gúak. Ahhoz sem kell nagy felkészültség, hogy megérez- zük: a hangsúlyos és hang- súlytalan szótagok szabályszerű váltakozása folytán minden egyes verssor szinte külön lüktet; alig tudjuk úgy elmondani, hogy ez a zsongitó ritmus, ez a lüktetés, el ne homályositsa * verssorok tartalmát.

Rím, verssor, s légióként a ritmus: íme, máris, néhány olyan formai eszköz, amely elsősorban a vers sajátja. Eddig valószínűleg mindenki hajlandó egyetérteni az okfejtéssel. Am, ha feltesszük a kérdést: vers marad-e a vers, rím nélkül és teljesen szabálytalan hosszúságú sorokkal is, valószínűleg sokan elbizonytalanodnak. S most próbáljuk ki példamódszerünket , egy festménnyel- A Mona tilsát, legalábbis reprodukcióiban, tehat másolataiban többnyire ismerik- Általában tetszik is mindenkinek. Már nehezebb megállapítani 9 kép kapósán a festészet néhány alapszabályát, pedig ha megkíséreljük, elég érdekes dolgokat tapasztalunk. Ilyesmit például: egy embert festményen úgy ábrázolni, ha körvonalai nagyiéból egy talpán álló háromszögbe be- lerajzolhatók, mert ez nyugodtságot, megbízhatóságot, szilárdságot sugall a néző-" nek- A távolságot, a hátteret, g annak mélységét úgy kell érzékeltetni, hogy nem szabad éles kontúrokat festeni, mert a levegő vibrálása a szem számára ilyesmit a valóságban sem biztosít. (Ez egyébként Leonardo da Vincinek, a kép festőjének nagy felfedezése). A háttér mélységét az egyre halványuló színekkel lehet érzékeltetni. Es így tovább. Nagyszerű szabályok ezek. csak az a kérdés, hogy ma Is érvényesek-e, illetve a legfontosabbak, amit a festőknek be kell tartaniuk?

A modem tudomány, amely mindent megmér, mindent kísérleti úton is igyekszik igazolni, a művészeteket is vizsgálódásának tárgyává tette. Az eddigi eredmények talán segítenek abban, hogy közelebb kerüljünk annak a nagyon összetett kérdéskomplexumnak a megoldásához, amelynek egy-egy része a művészi forma, a formák szabályai, továbbá a néző, aki érti, érzi, vagy éppen nem érti és nem is érzékeli ezeket a szabáyokat

A TUDOMÁNY a műalkotás minden Összetevőjét jelnek tekinti, amely bizonyos információt, azaz tájékoztatást ad annak, aki felfogja. A völgy, a kert, a nyárfa. a bérd tető ilyen «ójel, amely minden magyarul beszélő számára azonos Információt, azonos tartalmat hordoz. A verssorokban elhelyezett mondatokat ismét jeleknek, bizonyos jelek ösz- azességének tarthatjuk, é* ezek informatív tartalma ugyancsak érthető minden magyarul tudó számára. Eddig azonban még szó sincs művészetről hiszen tapasztalhattuk: ugyanazt az Információt más-más jelekkel nagyjából más szavakkal és más módozatokkal is közölhetjük. Ezeket a jeleket, hangokat, szavakat, mondatokat — gyermekekként a beszéddel, majd az iskolában a nyelvtannal megtanuljuk. Am, jelnek foghatjuk fel a rímet, a verssorok hosszát, lüktetését, a versszakok rendjét is. Művészi jeleknek. Többnyire ezeket is tanuljuk az iskolában; de ha valaki nem tanulja: hangzásuk révén, a hétköznapi beszédtől való eltérése miatt azok számára is felfogható, akik soha nem lapulták.

így állunk aa Irodalommal. A festészet — vagy a színház, a film, a szobrászat — jeleivel már komplikáltabb a helyzet, hiszen ezeknek a művészeteknek a nyersanyaga, amiből a jelek „készülnek”, már nem a azó, a mondat hanem a kő, a fa, a fény, a szín, és így tovább: a ezeket az anyagok közvetítette jeleket már nemigen tanuljuk az Iskolában. Am, sok mindenre az élet, a gyakorlat is megtanítja az embereket Elsősorban azért, mert a müvek tartalmi információit viszonylag könnyű felismerni. Hogy » Mona Lisa-képen egy nő van, meg hegyek és fák: nem keli senkinek elmagyarázni. S még bizonyos művészi jeleket is elég köny- nyű megszokni. Nem annyira a felismerésről van itt

sző, mert arra külön nem nagyon van idő, a nem is biztos, hogy szükség van az egyes jelek egymástól elszigetelt felismerésére, ^egészet, a tartalmi és a formai információkkal együtt kell érzékelni, s legfeljebb a műítész, az esztéta dolga lehet, hogy utólag ezeket elemezze, elméletileg különválassza.

HOGY MENNYIRE sufcv

matikussá válik egy művészt megoldás, egy művészt jel elfogadása, arra van egy világhírű példa. A század- forduló táján Londonban egy akkor megnyílt moziban egy olyan angol tis^t aki korábban Indiában szolgált, • addig még nem látott filmet, amikor a vásznon megpillantotta az első premier plant, tehát az egyik szereplő fejének közeli képét, felháborodottan ugrott fel, rendőrért kiabált, merthogy a moziban levágott emberfejeket mutogatnak. Ma a 4—5 éves gyermek a tévé előtt már rég nem csodálkozik ezen, tökéletesen érti, hogy itt nem levágott tejet Ut, pedig nyilván semmit sem hallott a premier plánról, mint • filmművészet egyik kifejezési eszközéről. Ez « jel közkeletűvé lett

Igen ám, de ml a helyset azokkal a művészekkel, akik új jeleket találnak ki? A művészettörténet rendszerint éppen őket sorolja a legjelentősebb alkotók közé. Mivel új gondolatokat, új larOlyan lánynak látszott,

akivel könnyen ki lehet kezdeni. Kicsi volt és riadt Az apró asztal magé bújva Ült felszeg testtartással. Ügy rémlett; alig mer íöipiUan- tani.

Az állomás melletti eszpresszóban sokan voltak. Éjszaki műszak után beülték a fiúk a közeli üzemekből Sokféle ember akadt köztük. Némelyik már láthatóan részeg volt borzas hajjal tunya tartással könyökölt Sok volt a sörösüveg is, a kis asztalokon. A fiúk feje az üvegek tompa zöldje fölött világított. Az eszpresszó volt a falu egyetlen szórakozóhelye.

A lány melletti asztalnál is három suhancféle ült Már ők ittak is annyit hogy hangosan és elég feltűnően szólíthatni merjék a lányt, aztán mekegve nevessenek ostoba megjegyzéseiken.

— Hallod-e, klsanyám? Flgyuzz rám, figyuzz a te Jópofádra. Naal... Nem hallod? — hajolt most közelebb a lányhoz a legrészegebb és legvagányabb kinézésű, aki mindig első akart lenni mindenben, hogy így őrizze meg tekintélyét Haját amúgy Is alacsony homlokára fésülte, mintha szégyellné, hogy egyáltalán van homloka.

A lány pedig igyekezett nem rájuk nézni. Az ajtót fürkészte, de nem mozdult Bár igazában sokfelé nem nézhetett, mert alig volt asztal, ahol ne ült volna férfi és ne pislogott volna rá. A szemek kanosai tűsében ült kopottan és félsze- gen, s nem volt árnvéka. Ha sokáig nézte az ember, már nem volt biztos abban, hogy „olyan lánv". Inkább árvának éa elhagyottnak tűnt fel

A* asztalon nem volt már előtte semmi. Elég régen rendelhetett mert a felszolgáló elvitt előle mindent. Az asztallap üressége még Jutalmakat, új Információt akarnak közölni az enjbe- i; rekkel, s mivel a régi Jele- | két erre már nem tartják tökéletesen alkalmasnak — •; igyekeznek új jeleket kitalálni. Bizony, nehéz dolguk !; van. Mire ugyanis elég széles körben Ismertté lesznek az új Jelek, éppen elhasználtságuk miatt esetleg már kevéssé alkalmasak új tartalmak közlésére. Mert azt ugyancsak a tudomány, a nagyon szigorú és precíz ki- ;! bemetika állapította meg. hogy minél több az új jel valamely információban, an- * nál több tartalmat képes i közölni. Viszont az Is igaz: ? ha minden jel új lenne egy < információban, teljesen új i tartalmat lehetne közölni < vele, csak éppen senki az | égvilágon nem értené — a c jelek kitalálóján kívül. Ah- s hoz tehát, hogy az új Jelek | érthetőek legyenek, a régi- s ekkel együtt kell alkalmaz- | ni azokat, így aztán az ősz- > szefüggések segítenek eliga- > zodnl. Ám ha csupa ismert > Jelből áll egy mű — erre | sok a példa! — akkor sem- > mi újat nem lehet közölni a | nézővel. S mivel a nézőté- \ ren — mondjuk, a mozik | nézőterén — soha nem kom- < puterek ülnek majd, hanem > különböző „jelfogóid" em- | berek, a művész mindig va- > lamilyen arány kialakítására ;! törekszik, régi jelek, régi in- 1; formációk, és új jelek, új <! Információk között. Lehet, hogy a művész arányt té- ;! veszt, de az Is lehet, hogy a néző kényelmes és rest az új jelekkel megismerkedni j; nem megoldás, hogy sértő- ;! dötten ’ hátat fordítsanak <: egymásnak.

A MŰVÉSZETHEZ ugyan- <;

Is három dolog kell: az al- < kötő művész, a jeleket hor- < dozó műalkotás és a jeleket < felfogó néző! \

BERNATH LÁSZLÓ s

DEMÉNY OTTÓ;

Ezüst alapra

Ablakom akkor 'kertre nyílt hajnallól-estig a színek sodort mohó kíváncsiság álmodozó és nyughatatlan a harmat — m;> nem is tudom millió vízgyöngy egy levélen ezüst alapra fűzve föl szikrázó hűvösség kecses

volt tavam tükrös nádasom

neszek cikáztak árnyain kotyogó békafej-füzér nádrafont fészke a madárnak víz alatt lebegő súlyom zsombékos ösvény süppeteg én önmagam törzsfőnöke öklömben szárnyas buzogány

hol ég cserzett vágásait tűrtem a sásnak hősien fölmutattam tis ujjamat tenyeremen elfért a felhő elfért szívemben a világ félelmeimmel összebújt de megteremte örömét és föld via napfény levegő.

WADASDI ÉVA:

Vigyázva iátssz

Felemelték fejüket » virágok, a dalok elkúszt&b lábamig.

Már-már (élek ennyi csodától, levehetem-e meddőségem álarcait?

Ha feszül a híd mélységek felett, és nagyon szeret az áhított világ, mégegyszer leteszem kezedbe suta-nagy vágyam áhítatát.

Kedves: feszülő híd vagyok, s hiszem: az ember növekvő világ. Virágok — vágyak óvjatok: jaj, ha ütemesen lépnek a katonák!

Vigyázrva játssz a hangszer húrjain,

. és szelíd legyél, és mint a dalok1! Vigyázzva érintsd kinyílt virágaim, és ne bántson, hogy belehalhatok.

ban felbátorította n suhan - oot.

Az előbbi „bátrabb” szőke most közelebb húzta a székét Két társa kihajolt aa asztal mellől és röhögött. Az egyik még a kesét is öss- saedörssölto: jó hecc ez. A nagy Jelenetre szinte az eszpresszó egész közönsége figyelt. Sói úgy tűni. hogy hallgatólagosan még bíztatják Is a majomarcú szőkét Azt pedig nem nagyon kellett bíztatni. Vaskos megjegyzéseket és disznód gokat mondogatott a lánynak. Rekedtes, mély hangja bántóan különült el a több! vendég zsongásba mznitiő hangjától. A legdisznóbb»kaí azért olyan halkan mondta, hogy csak a lány és a haverok hallhatták. A lány pedig egyre ijedtebb lett, összehűzódott a kisasztal mellett és egyre jobban kiütközött esetlensége. Pedig közelről dacosságai ötvözött báj látszott az arcán.

— A kisasszonynak nem vagyok elég jó? — kérdezte kihívó hangsúllyal a homlok, tálán. — Majd akkor jönnek a haverok is! Ennyié® csak megfelelünk? — Körülnézett és várta a röhejl A havereik röhögtek is azonnal.

A lány keze az asztalon feküdt. Nem voltak kis kezek, kecsesek, finomak, hanem erősek, durvák. Nem Illett volna rájuk a kézcsók,

sem a hosszú szárú, városi kesztyű. Pedig nem lehetett több tizenhat-tizenhét évesnél. Elhagyatoitságában kis, riadt verébre emlékeztetett Szárnya és lába béna, kiszolgáltatottan várja sorsát. Nem tiltakozik. Nem csinál semmit, csak éppen van. De létezése bizonyos fokig védtelen felkínálkozás és nem, nem az erősek vadásznak rá, hanem a minden tekintetben leggyengébbek.

— Hát meddig pofázzak, ldsanyám? — emelte fel hangját a homloktalan egy pohár sör után és felállt hogy egészen a lány mellé húzza székét, amikor egyik társa hirtelen pisszegett neki. Már elekor mindenki látta, hogy az eszpresszó ajtajában egy fiú áll. Tekintete felett összehúzta a szemöldökét, majd határozottan megindult a lány asztala felé.

A lány arcán megenyhül-. tek a vonások. A fiú közeledett és közben nem nézett se jobbra, se balra. Ment egyenesen ahhoz az asztalhoz. Megállt a ham- loktalan .előtt, nem sokkal volt magasabb nála, mert az is zavartan felegyenesedett Az új fiú nyílt tekintetét nem sokáig tudták elviselni. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, majd a homloktalan bizonytalanul elfordította fejét és elindult az illemhely felé. Arcán visszafojtott düh és gyáva gyűlölet ült

— Iszol, iszol egy kávét? — kérdezte a lány, miután halkan, megkönnyebbülten sóhajtott ‘

— Nem — felelte a fiú, kis hallgatás után. — Bántottak?

A lány megrázta a fejét és mosolygott Kinyílt az arca, mint valami nagy virág. Szép volt De ezt az emberek már nem láttát Az eszpresszóban már nem figyelt rájuk senki, nem vol- tak érdek«*

\