Népújság, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-12 / 215. szám
* Bajor Nagy Ernő: Bertha Bulcsú: Roboté a művelődés? EJ árom különböző lap- * • ban megjelent három cikkből idézek: l.\„... márpedig nem szabad sajnálni a fáradságot az Olvasástól, mert az olvasás az ismeretterjesztés legfontosabb módja, még a televízió korában is..." , 2. „... ez a színmű jó alkotás, meggyőző erővel mutat rá, hogy az ember a vadonból is paradicsomot teremthet, s a közönséget bevonja a teremtés folyamatába .. ’" 3. „... ennek a festőnek legfőbb témája a küzdés maga, így válik művészete is a szabaduló ember küzdelmének eszközévé, s lesz e küzdelemben szövetséges a néző is..." Három példa egyazon agltációs téveszme megnyilatkozásából! Aki ugyanis komolyan veszi az idézett szavakat, elfogadja a tételt, hogy az olvasás lényegében holmi jó szándékú többlet- rfiunka a napi termelő tevékenység után. Ez a felfogás leegyszerűsíti a színház társadalmi hatását is, és olyan gondolatokat szeretne az olvasóba plántálni, hogy a színművészet a termelés egyik álcázott válfaja. És így tovább... Pedig az, aki könyvet fog a kezébe, azért teszi, mert olvashi jó. Mert az olvasás sorsok szövevényével, tájak szépségeivel, küzdelmek nagyszerűségével ismertet meg. Kosztolányi ezt írta: Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott M ennyi akarat, vágy, szenvedély, barátság, ellenségeskedés, az igazságnak milyen szomja és a boldogtalanság milyen szorongató keserűsége van egyetlen olyan műben, mint például Tolsztoj- Háború és békéje?! Az ember fölindultán követi útjukon e könyv hőseit, azonosul velük és legszívesebben útját állná a rájuk törő balsorsnak ... Csak az nem jut eszébe, hogy e művet végigolvasni munka. Napjainkban gyakran tapasztaljuk, hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt is sokan túlhangsúlyozzák az önművelés fáradságos voltát, egyoldalúan csak a műveltség gyakorlati hasznáról beszélnek és alig ejtenek szót arról, hogy például színházba menni ünnep és öröm, hogy szép képet szemlélni gyönyörűség, hogy idegen nyelven szót érteni valakivel, nem csupán praktikus előny, hanem fölemelő érzés is, mert tágabbá válik tőle a világ. Kétségtelen, hogy korunk nagyszerű tudományos és technikai vívmányai elválaszthatatlanok azoktól a kereken egy évszázada tartó roppant pedagógiai erőfeszítésektől, amelyek világszerte százmilliókat vontak be az egyetemes oktatásba, tettek az általános emberi alapműveltség részesévé. Ezeknek a százmillióknak soraiból kerültek ki a föltalálok, tudósok, akik messze az iskolák előtt jártak a világ megismerésében. Eladdig rejtett összefüggé- .seket ismertek és tártak föl. Nekik köszönhetjük, hogy az emberiség most már nemcsak fölfogja a minden- séget, de lassan be is járja azt, a v.égtelenség falán dörömböl. Igaz tehát, hogy a megszerzett ismeret végső soron anyagi erővé válik. De kinek jutott eszébe olyasmi, hogy mesét áhító gyermekének ezt mondja: feíűlgasd, kicsikém, a Hóíe- fatfke történetét, mert ettől egy lépésnyire van már az elbeszélés, attól pedig egy iramod ás a regény, ami már abban is segít, hogy bo nyolult társadalmi problémáikban Igazodj él a techni kai és tudományos forrada lom korában.., Inkább azt mondjuk mindannyian: hallgasd a mesét, mert szép. C ráncé azt Irta Epiku 1 ros kertje című mun kájában: „A művész sze resse az életet és mutass: meg nekünk, hogy szép. Nél küle kételkednénk benne” Azon lehetne vitatkozni hogy az élet „csak úgy egy szerűen” szép-e, vagy sem De elvitathatatlan, hogy ; művészet, általában a művelt ség sok minden, olyat ád t nyers élethez, ami alkalma: arra, hogy vonzóvá tegye azt Vagy tízszer láttam már A néma leventét és hamarjában nem tudnám elmondani, mi szerepe volt Beppó- nak, Agárdy Péter és Zilü szerelmi históriájában. De a darab kulcsmondatára mint valamennyi néző, én i: emlékezem: „Az élet szép Teneked magyarázzam?...” És ez azt Is jelenti: ! művészet szép. És egy kicsit tovább menve azt, hogj a megismerés is szép. Ki ne ismerné azt a boldog pillanatot, amikor világossá váll számára egy matematika törvény? Amikor tapintha- tóvá lett, szinte körüljárha tó lett egy korábban titokzatos, rejtett szabály? Olyan világban élűnk 'amelyikben nem mindij könnyű eligazodni. Diákkoromban például kizárólag azok futballoztak, akike boldogított a labdarúgás Emlékszem — jóllehet akkor az NB I-ben nyílt profizmus dívott — a magyai labdarúgás akkori legnépszerűbb csillaga amatőr alapon játszott, kedvtelésből focizott Vajon van-e ma NE II-es játékos, aki minden anyagi érdek nélkül rúgja s bort? Nemrégiben arról olvastam lehangoló interjút egy válogatott csatárral hogy az élvonalbeli játékosok bizonyos hányada csak a megélhetésért sportol, örömöt már nem talál benne. E felé tartanék az önműveléssel is ?... Egy-két apró jel már ilyesmire utal. Néhol már találkozunk a műveltség professzionistáival. A különböző szellemi vetélkedők részvevőit már pénzben kifejezhető értékekkel kecsegtetik arra az esetre, ha eredményesen szerepelnek. Miként a beat-együt- tesek hivatásos együttesekké váltak az Siső Ki mit" tud?-ok után, úgy ismeri meg lassan az ország azokat is, akik három percen helül kibarkochbázzált Kleopátra tűjét, vagy a hedonlzmus fogalmát. És hem érmet, dicsőséget, vagy könyvjutalmat kapnak érte, hanem meglehetős összegű készpénzt. Lehet, hogy eljön az idő, amikor valamilyen rejtett alapból — amilyenekből a sportolóknak öröklakást és hasonlókat vásárolnak — leszurkolnak némi készpénzt irodalombarátoknak azért, mert megtanulták a Nemzeti dalt?... C letemben már annyi ™ minden fordult elő. ami korábban lehetetlennek rémlett, hogy félek: még ilyesmi is megeshet. De a jó vers, a szép regény, az igazi műalkotás enélkül is utat talál majd a szívekhez és az értelemhez. És az1 ember nem tekinti robotnak önnön műveltségének pallérozását Mert a több tudás, a többé válás- öröme legalább annyira hozzátartozik ember voltunk lényegéhez, mint a társadalmat fölemelő munka és küzdés. Víkendházak között * Gyirmót Iván ég fiatal hitvese, Eszter, a Balaton-part nádassal és apró házacskákkal szegélyezett országútién vándoroltak egy ismeretlen cél felé, pontosan úgy, mint a modern irodalom és filmművészet hősei. Ezt a hasonlatosságot Eszter kiáltásai, máskor érthetetlen okból elhalkuló mondatai csak fokozták. — Az élet csoda? — kiáltott bele a tavaszi fénybe, s ezzel Gyirmót Iván figyelmét ismét magára vonta. Gyirmót sokat szenvedett felesége olvasottságától. Amikor józan, terveiktől zsúfolt mérnökagyához eljutott egy-egy ilyen mondat, mindig megemelkedett a gyomra. Ilyenkor sietve a feleségére nézett, mert az asszony arányos teste, telt keble, egészségesen piruló arca, a modem művészet artisztikus magaslatait is képes volt ellensúlyozni, mi több, feledtetni. Előző este még egy kényelmes budapesti lakásban búslakodtak és eszegettek. Rajtuk kívül a főmérnöknél egyetlen vacsoravendég volt, a házigazda feleségének öccse. így nyugodtan lehetett panaszkodni, mélán elbúslakodni. A főmérnök eredetileg Úgy tervezte, hogy a kellemetlen ügyekre majd vacsora után kerítenek szót, amikor néhány pohár whisky már elfogyott, és az arcok megenyhülték. De látta Gyirmót Iván merev kedvetlenségét, így a második fogásnál megszólalt: — Mit mondtak, Iván? — Nincs, nem adnak ... Elolvasták az ajánlásodat, aztán közölték velem, hogy kivételt még ebben az esetben sem tehetnek. A szövetkezeti lakások elosztása teljesen demokratikusan történik, kifüggesztik a folyosóra, mindenki megnézheti, vétót emelhet, ha igazságtalannak 'tartja... — Államit kellett volna kémünk, azt nem függesztik ki —, szólalt meg Eszter, s a villája közben kicsúszott a kezéből és a szőnyegre zuhant. Kis zavar támadt az asztalnál, a főmérnök felesége kiment a konyhába másik evőeszközért, a férfiak pedig nagyon vigyáztak, hogy még véletlenül se pillantsanak Eszterre. — Valami mást kell megpróbálnunk ... Szegény Iván, látom, elkeseredtél... Az albérlet, tudód, megy néhány évig, de aztán belefárad az ember. Ügy élünk, mint az iskolás gyermekek. Házirend, még abba is beleszólnak, hogy meddig égetjük a villanyt. És ugye, a bére... Lakásra keresünk... — Kitaláltam valamit Adok neked egy hét szabadságot... Holnap már be sem kell jönnöd. Pihend ki magad... — Ha ez ilyen egyszerű lenne.. — Várj csak..; Hogyan is csináljuk? Van nekünk egy kis víkendházunk Füreden. Odaadom a kulcsot, lementek egy hétre. De nem, nem is így lesz. Most vacsora után beülünk a kocsiba és leviszlek benneteket. Reggel már ott ébredtek. Na, mit szólsz hozzá? — Főmérnök elvtárs, hát ez... ez... — Együnk most jó étvággyal... — mondta a főmérnök. Vacsora után végigautóztak az aludni térő városon, aztán suhogva nekilódultak az M—7-esnak. Éjfélkor már a víkendház betörésbiztos zárszerkezetét tanulmányozták, majd búcsút mondtak a főmérnöknek és felesegeneK. Amik»» magukra maradtak, Eszter nagyot kiáltott: — Az élet csoda... Ezek a kiáltások folytatódtak a délelőtti fényben ragyogó országúton is. Ahogy távolodtak az üdülőteleptől, egyre változatosabb kép tárult eléjük. Learatott nádasok, nyári bejárók cö- löprend,szerei, jobbról gyümölcsösök, üvegházas kertészetek, majd egy kidöntött nyárfasor. A keskeny vízparti út ősi nyárfasor között kanyargott a végtelenbe. A fákról sok helyen embermagasságban hiányzott a kéreg. Ezeket a sebeket a fáknak rohanó autók ejtették. A kettészakadó karo&z- szérialemez sok helyen az évgyűrűket is elvágta, megroncsolta. Az óriás fák egy része az út mellett hevert, gyökerestől kitépve, felszabdalva. — Ezt a cBsznóságot! — kiáltott fel Eszter és mindketten megálltak. — Nem tehettek mást — mondta Gyirmót Iván. — Nyaranta itt ripityára törtek a kocsik, sok ember meghalt ebben a fasorban. Eszter hallgatagon bandukolt tovább férje oldalán, majd halk, fájdalmas hangon kinyilatkoztatott egy mondatot: — Most meghaltak a fák, és élve maradtak az emberek ... Nem, így nem jó,.. Meghaltak a fák, hogy élve maradjanak az emberek... — Kis szívem, nem hagynád abba a ködrágást... — Te undok materialista, szakbarbár. Elválok tőled. Igenis, hogy meghaltak a fák... Hát nem szép ez: Meghaltak a fák... — Eszter lassú áhítattal lehelte maga elé a szavakat. — Gyönyörű, de így el- szalasztasz minden valódi szépséget Odanézz, ott egy üdülő épül a nádasban, itt meg kis családi nyaralók, kertek. Léakapuk és mögöttük .,. — Nicsak! Egy tábla... A kopott léckapun tinta- ceruzás felírat függött: „CSÓNAK ELADÓ”. A lándzsás kerítés mögött almafák álltak, az almafákon túl egy apró házacska, üvegverandával. — Csobog valami, hallod? — szólalt meg Eszter. — Igen, egy séd... Átszeli a kertet Ott csillog az olajfűzek alatt, látod? — Oóóó... Alacsony öregember közeledett a fák között. Sapkát nem viselt, rövid ezüst sörtók csillogtak lekopasz- tott fején. — Jó napot! A csónak végett jöttek? — Igen, ha lehetne megnéznénk — mondta Gyirmót Iván. Az öregember kinyitotta a kertkaput. A kátránypapírnal letakart csónak a házikó mögött hevert két alacsony bakon. — Látják, rendesen tárolom — mondta az ezüstkopasz házigazda és felemelte a vízhatlan takarókat. A bakon sötétzöld, Klinker palánk ovású csáp aktest feküdt A tükrén fehér betűk jelezték a nevét: „Ruca”. — Szép — mondta Eszter — má az ára? — Az ára, kérem?... Menjünk beljebb... A verandán megismerkedtek az öregember feleségével is, a,ztán diót ettek és felhajtottak egy pohár bort, mert mindehhez a néni nagyon ragaszkodott — És miért tetszik eladni a csónakot? — kérdezte Gyirmót nyugtalanul, és az ezüstkopasz, szomorú öregember arcát figyelte. — Mert itt nekem mér nem lesz helyem ... Láthatta, építik a szállodákat, vágják a fasort, a nádast fel töltötték... Ezek a . kis kertek mind megszűnnek... — Kisajátítják? — Ördögöt, megveszik. Nekem kétszáz forintot ajánlottak fel négyszögöljé- ért. Be is pörültem az államot! — Az államot? És gondolja, hogy az állam elveszti a pert? — Persze, hogy elveszti, nekem van igazam. Kijött ide két elvtárs az OTP-től vagy honnan és magyarázták, hogy legyek megértő, mert hiszen én munkásember vagyok, ha nyugdíjas is... Bányalakatos voltam... Másnap aztán hallom, hogy két szomszéddal feljebb a pesti manikűrösnek négyszögölenként kifizették az ötszáz forintot. — Sok pénze lesz magának... — Dehogy lesz • • • Ná» jöjjenek, mutatok valamit. Újra végigballagtak a kerten. Az öregember megállt a séd partján és belebámult a rohanó kristálytiszta vízbe. — Ennek inni lehet a vizét, olyan tiszta.». Átkeltek az országúton, és egy szűk nádi bejárón a vízig mentek. — Ez ősnádas volt.. I Nyolc éve télen még farkast is láttam itt A nádból jött elő. Megvárt négy-öt méterre és megnézett Porhó fedte az utat a nyomait napokig látni lehetett — mondta az öregember, majd a víz felé fordulva egy elsüllyedt alumínium hajóra mutatott — Ehhez mit szólnának? Az alumínium hajónak hiányzott az árbóca, s a vízből csak a fedélzeti részek ágaskodtak elő. Halak úszkáltak körülötte, és a belsejében is. — Ezt olcsón megkaphatnák, és mégis vitorlás ... Hat-hét éve tűnt el ez a hajó. A gazdája disszidált Most, hogy strandot építenek ehhez a szállodához, a kotrósok megtalálták. Azt beszélik, a gazdája süllyesztette el. Hat-hét ezerért megkaphatnák ... — És a maga csónakját? — Azzal még várná kellene. Lehet, hogy el sem adom ... Spekulálok... Na, mit szólnak ehhez a szállodához? Ellenemre van, de azért szívesen elnézegetem. A románok már teleépítették az egész tengerpartjukat ■ ilyenekkel... Az asszony előtt nem akartam mondani. de az a per már abba is maradt... Kiegyeztünk... — Nahát — csóválta a fejét Eszter. — A séd mentén elmentem föl, egészen a forrásig. Állami tartalékfiöldek vannak ott. Azt mondtam nekik, ha a hegyolalban adnak egy dupla ekkora földet, amelyiken ugyanez a séd átfolyik, ingyen lemondok erről ... — És a csónak? — A gondnok úgy véli, itt tarthatnám az öbölben... Esetleg elvállalhatnám a többi csónakot is, javításra. Ilyen ötszáz forintos állás lenne ez... — Hát akkor maga nem is akarja eladni a csónakját. — Ha tudnám, hogy ez az állás biztos, akkor eladnám. Szeretnék venni egy nagyobbat ... Mondjuk, ha két nap múlva visszajönnének, már tudnék valamit... Gyirmót Iván és Eszter vegyes érzemekkel mende- géltek hazafelé, az út szélén heverő hatalmas nyárfacson- kok között. A nap melegen sütött, a kertekből enyhe fimiszillat áradt a víz felé. Overállos városi emberek hajladoztak a víkendházak előtt, és csónakjukat javítgatták. Gyirmót Iván meg- megállt, aztán megszólalt: — Azt hiszem, megvesszük az öregember csónakját. — Ivánkám, megőrültél? Hol tartjuk, és mit kezdünk vele? — Hogy hol tartjuk, azt még nem tudom, de szombatonként majd lejövünk és nagyokat evezünk a nádasok mentén. Bele kell vágni az életbe, mi mást tehetnénk?... — Űristen — mondta Eszter, és sietve megcsókolta Gyirmót Ivánt, az út kellős kőzetéa.
