Népújság, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-12 / 137. szám

Javultak a terméskilátások

10—12 nap írni Iva megkezdik az aratást a hevesi homokon

r

Eleslövészet a sivatagban

Légvédelmi tüzéreink harcgyakorlata

Május időjárása a Meteorológiai Intézet tájékoztató adatai szerint szárazabb és melegebb volt a sok évi átlagnál. A lehullott csapadékmennyiség váltakozva oszlott meg Heves megyében. A legtöbb esőt a megye északi részén fekvő közös gazdaságok kapták. Ezzel szemben, Heves megye középső része és a déli — Alföldre eső — terület kevesebb csapadékot kapott.

A száraz, napfényes időjárás meggyorsította a kalászos gabonafélék fejlődését, különösen a szépen áttelelt őszi árpa fejlődését. Június első hete meglehetősen esős volt. Az eső jócskán megáztatta a földeket és nagyban elősegítette a búza és a tavaszi árpa kalászolását, a szemek erőteljes fejlődését.

Kocsis Gyula, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának szak- felügyeleti csoportvezetője arról tájékoztatta lapunkat, hogy a kedvező időjárást figyelembe véve előre láthatólag 10—12 nap múlva megkezdik az őszi árpa aratását a Heves környéki homokon. A következő másfél hónapban megyénkben 110 ezer hold kalászos és ötezer hold magborsó várja a betakarítást. Őszi búzából 67 ezer holdat, őszi árpából 15 ezer holdat, tavaszi árpából 25 ezer holdat, rozsból 1700 holdat és zabból 1800 holdat aratnak le majd a gépek.

Az előzetes becslések szerint az idén jó közepes termés várható kalászosokból megyénk közös gazdaságaiban. Ez a tavalyi eredményekhez képest feltétlen jobbnak ígérkezik. Ezt elsősorban az indokolja, hogy az idén. 70 ezer katasztrális

holdon végeztek a termelőszövetkezetek vegyszeres gyomirtást a kalászos növénytáblákban.

A mezőgazdasági szakemberek véleménye szerint a közelmúltban megtartott termésbecslések alapján őszi búzából 12,5 mázsás, rozsból kilencmázsás, őszi árpából

13,1 mázsás és tavaszi árpából pedig 10,5 mázsás hőldankénti átlagra számítanak.

Az idei betakarításhoz Kocsis Gyula tájékoztatása szerint 420 kombájn áll készenlétben Heves megyében, ami csaknem 95 százalékos gépesítettségi jókat jelent. A gépek felújítása és előkészítése már többnyire mindenütt befejeződött. Valamelyest javult a pótalkatrész-ellátás is, s ez várhatóan megkönnyíti majd a csúcsmunkákat.

Lesz elég tárolótér is az új termény elhelyezésére. A Heves megyei Gabonafelvásárló és Feldolgozó Vállalat 5200 vagonnyi kalászos gabonát vásárol fel a közös gazdaságoktól. Bizonyára hiányozni jog azonban a selypi Zsójia malom udvarán levő ezervagonos toronysi- ló, amely sajnos, nem készült el a tervezett határidőre. Így az idén már nem igen „fogad” gabonát... A közös gazdaságokban viszont a magtárakat már előkészítették, amelyek nagy része jól gépesített és lehetővé teszi a gabonafélék mozgatását és ömlesztve szállítását.

Megyénk mezőgazdasági üzemei tehát felkészültek az aratásra, most már csak az időjáráson múlik, hogy mennyire kedvez majd a csúcsmunkák idején.

Nem in gyakorlat ez, hanem* valóságos harca > feladat. Hajszálra olyan a lövészet, mintha a robotpilóták vezette légi célok helyett ellenséges támadókra engednék fel a rakétákat. A fegyverrel bánó katonák nem tudhatják, mely percben, milyen irányból, milyen sebesen és m ilyen magasságban bukkannak fel a célok, amelyek majd manőverezéssel védekeznek a megsemmisítés ellen. Másként nem is lehetséges: ez a légvédelmi fakéta tüzér- egység csak úgy, mint a többi, szakadatlan harci feladatot lát el otthon, védelmezi hazánk légterét mindenféle támadás ellen. És mert gyakorlat teszi a mestert, időről időre meg kell bizonyosodni arról, mennyire állnak a helyzet magaslatán;

De nézzük, mi történik a lőtéren. Egyelőre semmi, legalább látszólag. Innen a harcálláspont teraszáról, akár egy stadion tribünjéről, jól látni a színteret. Gyűrű alakú földsáncokban lapulnak a kilövőállványok, mindegyiken ott a kétlépcsős rakéta. Borzalmasan szépek: Valósággal lustálkodnak a napfényiben, testük karcsú és elegáns, akár a cápáké. Mintha nem is szándékoznának elrugaszkodni, az állványok egyelőre vízszintesek, a rátöltési helyzetben várakoznak. Mintha nem lenne lövészet.

Am a feszültség árulkodó. Csak egy pillantás a lokátorokra és máris nyilvánvaló; valami van a levegőben, Még pedig a szó szoros értelmében. Ezek a lokátorok semmivel sem kevésbé félelmetesek a magúik módján, mint a rakéták: A rádióhullámokat kibocsátó műszerek a nemes vadak érzékenységével fürkészik a levegőóceánt, forgolódnak finom csapágyaikon, antennájukat különböző irányba tárják, hol apró kis rezdüléssel, hol könnyed len- düléssel változtatnak irányt: Kísérteties mozdulatok ezek. Hol az ember? A repülőtér látszólag teljesen kihalt, mindössze egy-egy sivatagi madár merészkedik a némaságba dermedt sáncok közé.

De hát mégis, hol az ember, hol a katona? Ha belátnánk az irányító kabinok méregzöld falai mögé, ha belátnánk az egységparancsnoki harcálláspont fekete függönnyel takart ablakain, akkor tudnánk meg, milyen is manapság a harci láz. Odabent, a hermetikusan elzárt helyiségekben a megszokottól egészen eltérő dimenzió a természetes. A végtelen szabad ég itt ernyőkre vetül/ fényküílő legyezője inog' ide-oda’ a zenit és a horizont között, különböző színű lámpák villannak fel, mutatók szarka- lábjai vándorolnak a műszerek skáláin, éterikus hangok csipognak a hangszórókból.

Légvédelmi rakéták Kilövésül

Minden jel, minden hang sorsdöntő lehet.

A lokátorok fáradhatatlanul szimatolnak, bár a kilövőállványok még mindig a rátöltési helyzetben várakoznak útrakész terhűkkel. Távolabb a lőtértől egy magaslaton, sorkatonák csoportja, olivazöld tábori ruhában. Le nem veszik a tekintetüket a rakétaindítás várható pontjáról. Ök azok, akik előkészítették a rakétákat az éleslövészetre, látni akarják, milyen munkát végeztek. Ugyanolyan izgatottak, mint a harcálláspont tetőteraszán várakozó tisztek. Ők aztán tudják, mit is kell érteni azon, hogy bonyolult technika. Mert nem úgy van ám, hogy gyerünk azzal a rakétával, hadd startoljon. Egy dolog, hogy szükség esetén néhány másodperc alatt seregnyi rakéta száguldhat célja felé, s megint más dolog, hogy egy- egy rakéta harcrakész' állapota hány száz munkaórát testesít meg. Ezeknek az olivazöld ruhás fiúknak amellett, hogy katonák, tucatnyi mesterségük van. A gyújtófej, a robbanórész, az üzemanyagtartályok, a műszerszakasz, a hajtómű ösz- szeszerelése és beszabályozása roppant kényes munka, s noha magasan képzett tisztek gondoskodnak a műszaki irányításról és ellenőrzésről, ennyi részfeladat egybehangolásánál hiba is lehetséges, azon egyszerű oknál fogva, hogy emberek vagyunk. Fájdalmas csalódás lenne, ha minden nagyszerűen sikerülne — a cél felderítése, elfogása, a célzás, az indítás — csak éppen a rakéta nem" robbanna fel.

Erre is gondolni kell. De elsősorban a sikerre kell gondolni.

Xdekint nem tudhatják, milyen szavak, milyen rádiójelek cserélődnek odabent az egységparancsnoki harc- állásponton és az alegységek műszerfülkéiben. Csak azt látjuk, hogy a lokátorok mind egy irányba fordulnak, mozgásuk egyre érzékenyebb, Ebből gyanítjuk: a megsemmisítendő cél már a felderítő zónákban jár. Aztán a valószínűségből bizonyosság lesz a szemlélő számára is. Halk kattanás jelzi, hogy az irányítók antennára kapcsoltak. Vagyis, végső szóhoz jutnak az elektronikus automatikait, önálló cselekvésbe kezd a nagy teljesítményű adó-vevő berendezés, amely a közeledő cél minden moccanását figyeli, egyszersmind a megsemmisítő rakétát fogja irányítani. Félelmetesen precíz ez a vezérlő szerkezet, de csak akkor, ha pontos utasításokkal látja el az ember. Látszólag tehát, az automatikusan irányzott rádióhullámoké a szó,

(MTI foto — KS)

mégis, továbbra is az ember ítélőképessége a döntő.

Immár világos, hogy a cél belépett a megsemmisítési zónába. Az eddig lustán nyújtózkodó rakéták hirtelen fürgék lesznek. • Felemelik orrukat a fedezékből, mind abba az irányba ágaskodnak, amerre a lokátorok mutatnak. Ettől a pillanattól pontosan érzékelhető, hogyan köti össze egyetlen fő idegszál a különböző idegcsoportokat. Egyszerre ■ mozdul minden a föld színén látható technikából. Ugyanaz az ingerhatás, ugyanaz a mil- üméternyi ingadozás abban a pillanatban itt is, ott is, mindenütt. Az egyöntetűség, a hidegvérű kivárás lenyűgöző. Bámulatos, milyen hosszú egy pillanat. Olyan hosszú, mintha nem is lenne folytatása. Megint mozdulatlanná dermed minden.

És ekkor különös dolog történik. Látva látjuk, hogyan lövell ki a rakéta hajtóművéből a narancssárga üstökösláng, látjuk a magasba robbanó füst- és homokfelhőt, az orrunk előtt sivít magasba a rakéta, de mindez nem hatol el a tudatunkig. Később érkezik hozzánk a hang és a dübörgő dörrenés ráz bennünket eszméletre. Közben az égre kell figyelni ,mert a rakéta immár messze száguld, teker- vényes pályán robog, hogy elébe vágjon a kitérni igyekvő célnak. Távolabb lángol a sivatag gyér bozótja, felgyújtotta a hajtómű vissza- hulló lőporszikrája. Odafönt egyre távolodik a rakéta, a maga után húzott fehér csík egyre vékonyul. Aztán gombolyaggá bomlik a fehér cémaszál. Találat.

Újabb tűz, újabb találat.

Odafönt a kék égen még sokáig időznek a fehér pamacsok. “Mintha várnák ä katonákat, hadd bújjanak előkabinjaikból, hadd lássák ők is, milyen munkát végeztek a rakéták. Valamennyien az eget nézik Nézik, amíg magába nem oldja a végtelen kékség a találat nyomait. Állnak a sivatagban, barnára cserzetten és nagyon fáradtan. De ki törődik ilyenkor a fáradtsággal? Nem vallottak szégyent, s most. hogy nincs többé nyoma a találatnak odafönt az égeij* immár a zászlókra pillanthatnak idelent. a vörösre is, meg a haza lobogójára is. Mert ennek a lövészetnek a zászlók is tartozékai, a zászló, amelyet magáénak vall az ember. És megvédelmezi.

Gerencsér Miklós

s 1951, június 12,, szomőW

(mentusz)

— Jaj — mondtam.'

De csak úgy mondtam, nemigen volt rá semmi okom. Mindössze egy parányi, egy pillanatnyi érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Az egész nem tartott addig, ameddig ezt megérezheti az ember. Hőség: ezt kimondani egy másodperc, végiggondolni: egy ezredmásodperc. Ennyiideig se tartott. De hogy mégis volt, azt észrevettem, mert kivert a veríték.

Hülyeség.

Klári rám nézett: mi van veled? — Semmi — mondtam, s igazam is volt. Illetve. .. mert hogy szép kezével aggódva végigsimított az arcomon, közben féltem, féltettem a tenyerét, hogy izzadt, hogy nedves lesz a fejem verejtékétől.

— Mire gondolsz?

— Tudja az ördög. Rád.

Ez persze hazugság volt,

semmire se gondoltam.

— Most hazudsz.

— Ühm. Lehet. Egyébként sosem hazudok.

De hát evvel se lehetett kitérni, mert válaszolt ilyenképpen :

— Ez valahogy kétértelmű. Mert vagy azt jelenti, hogy most nagyon hazudtál, de egyébként, tehát máskor nem hazudsz... és ez se igaz... vagy pedig azt jelenti. hogy rám hagyod, mint kis hülyére, hogy ühm. Lehet. .. de megjegyzed finoman, hogy mégse lehet, hogy én vagyok hülye.

Hallgattunk. Furcsa módon úgy éreztem, így ültömben, ölembe eresztett kézzel, hogy most

minden pillanatban kificamodhat a karom. Szóval, hogy nem vagyok többé ura kezemnek, lábamnak, az izmaimnak. amik eddig, évtizedekig olyan engedelmesen szolgáltak.. . Ez is Pillanatig tartott csak, de mégis ébresztette azt a gondolatot, ijöty jó lenne kiszökni ma- Uaatvböl, így. kívülről, néhány lépésről szemlélni azt, hogy mit is csinálok én, a másik én, tudniiRiiik a karom, lábam, nyakam, fejem, egyszóval testi porhüvelyem, miközben. ..

S már nem is igen gondolkoztam másról, csak magamról.

Elkezdtem félni.

Megnéztem az órát: háromnegyed tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosan öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mutató kecsesen éppen a nyolcas számon állt, s mert éreztem, hogy minden perc fontos. — Nem csináltam semmit életemben — jutott eszembe. — Nem én fedeztem tél a reüa'ti'vitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem én mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételeik is vannak s ezek művi úton is előállíthatok: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolond és csökönyös hitével.

Ahogy Klárira néztem, nyilván iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam r ijedtséget, hanem a szemé*. — Várj — mondta és Iá- ment. A legrosszabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időt. Hogy mikor jön vissza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, négy ónálló munkába kend,

hátracsapódik s elrepül, mint egy madár. Felállni se mertem.

— Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, deany- nyi eszem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábavalóságát.

S ekkor hirtelen — öt másodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a testemet — ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert. benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belekapaszkodtam volna az asztal szélébe, ha engedelmeskedik a kezem —• bár ez akkor se jelentett volna semmit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit se jelent akkor, mikor ilyen bonyolult és nehéz dolgok vannak — és ismeretlenek. Ismeretlenek.

Ez mi?

Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercekből kitelt., Születtem, fiatal voltam, s , aztán nem fiatal, szerelmes voltam s később apa, féltem, sikerem volt s balsikerem, volt pénzem egyszer-egyszer s pénztelenségem máskor... mi hiányzik még amire kíváncsi lehetnék?

Ezt nem mertem kimondani magamban.

Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható

israetíHeS. ..Äüarä» ■-*

kisujjamat se tudtam mozdítani. — Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok s legfeljebb elesek — ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság — ha lett volna időm és gondolatim, lenéztem és megvetettem volna mindent s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik... de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami.

Lassan átgörgettem uj- jaim közt a csillagokat, az Andromeda-köd szétfolyt a tenyeremen, s Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, s hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt.

Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült. amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. —7 Mi van veled, kedvesem? — De a puha, simogató hangja se volt többé puha és simogató, hang se volt. csak olyan, mint az integrálszámítás, aminek emberi agy által felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Ballagi-szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a poloskák, s egy pillanatra bezárult minden.

Aztán se nyílt ki többé.

(A Szépirodalmi Kiadónál

iftvyjeicni kötetből).

/ ■

/