Népújság, 1971. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

KISS DÉNES:

Kiáltás

Szegesdrót szorongások sebeznek föl tartanak össze Magam vagyok akit kiások és lövök újra a gödörbe

Nincsen úgy perc hogy ne

ölnék

és hogy ne ölne valaki Ez marad majd az örökség amit szét tudok osztani?

VÍGH TIBOR:

Zápor

után

Rozsdás vasdarab kristálygyöngyökön hever. Fölfeslett falak vásznai fölrepednek.

Földre kopírzatt eperfa levelek,

Rep eás, ringó rozsot ringatnak a szélék.

Csöpp tócsában olajfáit szederlilába fulladt.

Távol harang delet kong. Dél boglyái kigyúlnak,

s a gdttc égben galamb fehérük.

BÉKÉSI GYULA:

Szerelmesek

lm -- - - - JZ — —

A

TUyefCtHC cppvviMOVpi

Egymáshoz tapadtak.

(Száj a szájon.)

— Mindketten fennakadtak aranyhorgán a boldog püLanatrtáh.

0

Mikor a XI. kerületi Sto- czek utca fölött teljesen elcsitult minden zaj, s a szovjet tüzérségi lövegei is távolabbi célpontokat kerestek, német tábori csendőrök érkeztek a szálláskörletet képező; de civilekkel is zsúfolt ház kapuja elé. Az őrök — a külső, egy öreg tartalékos és Gyurka, a belső őr — simán beengedték őket. Még tisztelet adást is teljesített az öreg. Külön parancsuk arra nem volt, hogyan kell viselkedni mostan és Itt, különösen éjszaka, német tábori csendőrökkel. Eszükbe sem jutott, hogy lakott helyen lövöldözzenek.

Heten voltak a németek, és határozottan mozogtak, biztos értesülésük lehetett, a század helyzetéről.

Szerencse, hogy az egyik zászlós (a szemüveges) dolga végeztével épt>en a lépcsőházba fordult. És német szóval mindjárt megállította a tábori csendőrök parancsnokát, az oberfeldwebeit S két német mondat között bekiáltott a tiszti szállásra:

— Főhadnagy uram! Német tábori csendőrök!

Többet nem mondhatott, mert nem tudhatta, nincs-e közöttük olyan, aki ért magyarul.

Nem kellett sok előkészület, csizmanadrágban, asztal mellett álltak a század tisztjei. Két gyertyát gyújtottak. Akitor aztán láthatták, hogy az asztal külső oldalán tűz- kész géppisztollyal négy német áll. S a magyarok nem nyúlhattak derékszíjuk és pisztolyaik után.

Azt a parancsot hozták, hogy a magyar pionírok vonuljanak nyomban a Ferenc József-hídhoz, s onnan bizonyos veszélyeztetett lőszereket szállítsanak be a Gel- lért-hegy barlangjaiba.

Az első szavak után világos volt, hogy Dobay János, az utászszázad főhadnagya nem akarja teljesíteni a kétes szándékú parancsot. Az Oberfeldwebel a kitérő mondatok hallatán ököllel verni kezdte az asztalt. Akkor a zászlós, aki tolmácsolt, mutáló hangon beleszőtte a fordított szövegbe, hogy engedelmeskedniük kell, mert odakint még három német várakozik.

Szerencse, hogy a német ökléhez folyamodott. Köve- telődzésére már elébb oda~ Láss hozzá, életem — mondja Bazsóné.

Hátát a konyhaszekrény sarkának veti, kezét karcba Honja, és csak most fordul ismét félém.

— Szóval... tiszt volt az a sebesült — mondja.

— Nem tudta?

— Künn, a kút mellett, egy hókupac tetején jajveszé- kélt, az árva. Se ing, se zubbony rajta. Egy szál nadrágban hagyták itt. Éppen kötözték volna, azért volt félmeztelen, amikor Bicske felöl betörtek a német tankok... Szer- gej. Igen: Szergejnek hívták. Csodálom is, hogy tiszt volt. Én húszévesnek se néztem.

— Vérzett?

— Nagyon. Válltól bakáig az egész bal oldalát végigverte valami sorozat Mi is csupa egy vér lettünk, amire fedél alá, be a hátsó szobába tudtuk cipelni a szomszéd bácsival.

— A maga szülei hol voltak akkor?

— Bújtak. Hátul a kertben. A krumplisveremböl csinált bunkert az édesapám. Én is csak muszájból, az ételt melegíteni tartózkodtam a házban, mikor a kútnál jajgatni kezdett Szergej.

Csend, csak a kislány kanala koccan oda egyre ritkább időközökben a tányér széléhez, és a szélvihar hujjogatása fokozódik odakünn eszelős üvöltéssé.

— Tehát... a szomszéd bécsi segített becipelni Szer- gejt, — igyekszem ismét tovább lendíteni a beszélgetést. — Aztán mi történt? Mesélje már el, ne kéresse magát.

Bazsóné fölhúzza, majd leejti a vállát:

— Mit meséljek még? A szomszéd bácsi el onnan, mert úgy vert, úgy robajlott az akna, mintha az ablak alatt végszám repegtették volna a vásznat, én meg... bekötöztem Szergejt. Ahogyan tudtam Mert hat sebből szivárgott a vére. Szivárgott? A combjából, így az ágyéka táján, csak úgy bugyogotk Lüktetve, Biztos valami fontos eret szakított föl a golyó.

— Honnan volt kötszere?

— A kútnál találtam. Mondom, hogy éppen kötözték volna Szergejt, amikor jöttek a tankok. De nem lett elég, hamar átvérzett a fásli. Volt egy szép nyári ruhám, a bér- makeresztanyámtól kaptam. Azt hasogattam föl pótlásnak.

— Nem sajnálta?

— Meg is sirattam. De... azt se nézhettem, hogy elvérezzék nekem a sebesült.

Bazsóné elmosolyodik, és ettől a fanyar, fura kis mosolytól valósággal serdülő lánnyá fiatalodva folytatja:

— A ruha még hagyján, ezt nem nagyon bánta, annak utánacsapott édesanyám. De az ágynemű miatt máig is neheztel.

— Az is tönkrement?

— Persze. A toll is, nemcsak a ciha. Valósággal ragadt a vértől. Két vánkosunk meg egy dunyhánk bánta, hogy a társai nem tudták magukkal menekíteni Szergejt

— Es a németek? A halálfejes SS katonái? ök mii

szóltak a maga sebesültjéhez? Vagy... Kern. fe látták? El ÉBdta sejteni előlük! • - ------. Sa* jtrfSL-.

húzódtak a magyar katonák, hiányos öltözékben, s persze fegyvertelenül. De az ökölcsapások miatt megille- tödve helyet adtak a két légtornász Horoghnak, s mindenekelőtt a jutási őrmesternek, aki most is azzal mutatott példát hogy nyomban zubbonyt öltött sőt derékszíját is kötött.

Abban a pillanatban érezték meg hátuk mögött a veszélyt a németek, amikor János megadta szemével a támadásra a jelt

Csak a kis Horogh, a főhadnagy legénye ismerhette gazdájának ezt a kacsintását: na most! A németek feje egyszerre fordult. Kezük és géppisztolyuk azonban egy pillanattal később rándult

Ezt a pillanatot használták ki a magyarok. Először látta ezt a kacsintást, mégis egyszerre mozdult a két Horogh- gal a jutási őrmester is.

Veszélyes pillanat volt a csőre töltött, német mintájú, zömök géppisztolyokkal. Az idegen ajkú tábori csendőrök megadták magukat. Az Oberfeldwebel torokütést kapott. Társai tanultak sorsából.

Hogy mi a túl biztos fellépés következménye!

A kapuban gyanútlanul vi- gyázkodott az ötödik német Egy szeletke látszott a Dunából, azt figyelte. Három utász kincstári kötött* ujjasban, puszta kézzel megfogta a pasast, tenyérrel fogták szájára a kiömlő fölösleges német szavakat

Gyurkában most világosodott meg a szégyen, hogy fegyveres őrként beengedte szálláskörletükbe — az ellenséget

Az utolsó két német a legfelső emeletig hatolt a felderítésben. Ezek még nem tudtak semmit. Hogy lövés nem esett, hatalomban érezték magukat, dúdolva jöttek lefelé az emeletről. Csizmájuk jelezte, amint közelednek.

Gyurka eléjük ment egy fordulót. Mikor az első német előbukkant, elhúzta a billentyűt három-négy méternyiről dőlt el a német Gyurka a halottat nézte, egy lépést hátrált, s nem is gondolt az utolsó vendéggel, a halott társával.

Az utolsó német ijedtében egész tárat eresztett Gyurkába. Ezzel az egy némettel aztán hajnalig bíbelődött a

\

század az emeleten. Végül is egy kézigránát végzett ve- vele.

János egy alezredes előtt áll. Az ablakon át a Gel- lért-szálló körvonalai látszanak. Megtette a jelentést. A feljebbvaló arca komor, kemény, majdnem kérlelhetetlen.

— Hogyan történhetett?

— Nem tehettünk mást. Olyan hirtelen kellett határoznom, szinte gondolkodni se maradt időm.

— Gondolkozni ae?

— Igen, olyan volt a helyzet, nem lehetett gondolkozni: vagy a teljes megalázkodás, vagy a legmesszebbmenő tiltakozás.

— A szövetséges német hadsereg tagjaival szemben! Erre nem gondolt?

— Nem!

— Vállalnia kell a következményeket!

— Vállalom!

Az alezredes váratlanul

megenyhült.

— Helyes. — Kezét nyújtja: — Szervusz —, s elmosolyodik, közelebb lép Jánoshoz. — Hogy lásd, milyen komolyan gondolom a következményeket: a Gellért ablakaiba egy őrült tüzér alezredes lövegeket állított. Közvetlenül akarja lőni az oroszokat. A fegyvereket a másik. irányba kell fordítani! Érted ? Számításaim szerint az oroszok reggelre ott lesznek. Hány embered van?

— Nyolcvan.

— Elég lesz!

A század körletében nagy

készülődés.

— Alázatosan jelentem, nem tudok nyolcvan embert kiállítani.

— Hatvanad?

—‘ Talán.

János bólint. A nyüzsgésben a civilek is előmerészkednek.

A szomszédos földszinti

lakórészből még küldöttségféle is érkezik. Az a nő vezeti, akit Horogh János számára kiszemelt, s akit a főhadnagy férfias tapintattal nem hódított meg.

— Tessék?

— Félünk, főhadnagy úr! Ha a katonák elmennek, védtelenek leszünk.

— Holnap már nem kell félni. Vagy holnapután.

A nő hálás. Az egész ház nevében is szeretné meghálálni a védelmet

— Legfeljebb imádkozni tudnánk magukért.

— Hisz maga az imádságban?

— Nem.

— Én sem.

Attól, hogy miben hisznek ők ketten, és miben nem, kapcsolat létesült kettejük között. Ha János most megfogná a nő kezét, úgy vezethetné bárhová, mintha már jártak volna arra. Utcára, rétre. Akár az ágyba is.

Nevetnek. Egymásra nevetnek. Feledve a perc környezetét

A szemüveges zászlós lép oda. Nyel egyet Vár egy pillanatig, s ezt mondja:

— Egy tüzér százados keres.

— Na, máris?

Elfordul a nőtől, hogy a belépő századost fogadja. Mire visszafordul, kilépett életéből a nő. Igen. Nemcsak a szobából.

— A Gellértből? Megyünk.

megyünk.

A százados meglepődik.

— Talán tisztelegne a

hadnagy úr! 1

Kém ijed meg, elszo-.nyoloBazsőné tekintete felhős lesz. Dús, szépen ívelő szemöldökének hirtelen szárnya törik. El is fordul A tűzhelyen matat valamit, és tompa, megfáradt hangon mondja:

— Ezt inkább hagyjuk. Én is megvagyok, az a tiszt se pusztult el. A többi nem fontos. A többi csak engem ület. Meg azt a tisztet, ha ugyan emlékszik még rám.

— A főhadnagy úr szelíd cserbenhagynak, ahogy kapkodva bizonygatni próbálom Bazsónénak: milyen nagy dolog, amit csinált, de csak sokára és csak ismételt unszolás aráin tudom rávenni, hogy a kérdésemre feleljen.

— Nem, nem tudtam elrejteni a sebesültet — mondja. — És hová is rejtettem volna? Még félmeztelen volt, épp egy öreg pulóvert próbáltam rákínlódni, amikor az SS-ek beállítottak.

— Hányán?

— Ketten. Egy szakállas meg egy egészen fiatál.

— És?

— Tárgyalták. Pusztuljon a ruszki, egyből szétveri a fejét — mondta a fiatal Mire a szakállas: úgyis kaputt, hagyja a fenébe.

— Maga tud németül?

— Értek. Vegyes község voltunk, játék meg napszám közben ragadtak rám a legszükségesebb szavak.

— Aha... & aztán?

— Könyörögtem. Állva is, térden is. Meg a puskáját is elkaptam a fiatalabbik halálfejesnek. Mert csak ütött volna, hiába mondott mást a társa... Á, nem lehet meg nem is érdemes elsorolni, hányán jöttek még aztán! Volt köztük rendes ember is. Volt. A legrendesebb vagy két tucat ultraszeptil-tablettával is megajándékozott. Nagy kincs volt az akkor. Életmentő szer. Hanem a többség... ?1

Bazsóné legyint, és ismét elhallgat.

— Meddig tartott ez a szörnyű állapot? — faggatom.

— Három nap — három éjjel.

— Hogyan bírta?

— Nem tudom. Annyi bizonyos, ha aludtam is, csak ülve, a Szergej lábánál aludtam, egy-egy keveset.

— És a bátorság? Hogyan volt bátorsága újra meg újra megvívni annyi SS-sel?

— Nem volt az bátorság. Sajnálat. Sajnáltam Szergejt. Ha elfogta a sebláz, szegény feje folyton az anyját szólo- gatta. Meg sírt is. Mama, mamka és csak úgy patakzott a könnye.

Bazsóné ismét elmosolyodik.

— Asszonyom! — üt szíven ez a derengő, keserédes mosoly. — Valójában hány éves voll maga akkor?

— Tizenöt múltam,

— Mennyi?!

Valami nagyot koppan.

Zsuzsa, a kislány ejtette e' a

1, az anyját bámulja, mintha n ígba>-Oi..:x.Uúv

Tekintetében ijedtség, imádat s hitetlenség is.

Bazsóné rászólj

— Egyél, életem Mér* nem eszel? — »uvija. Mind mcgíásul, tisztára cipőtalp lesz az a palacsinta.

58c János. Meg is lepőd® azonban, de tudja, ennek a századosnak semmi köze nincs a Gellérthez. Milyen kedves volt, milyen más szavú volt az alezredes.

összerántja magát. Jelent.

A százados megenyhül, de barátságossá nem változik.

— Fontos parancsot hoztam.

Két zászlós, az egyik hadapród, s a hadnagy szivárog be pillanatok alatt Érzik, itt most készül valami. A százados körülnéz.

— Csak urak maradhatnak

a szobában.

Meghátrálnak a legénységiek. Az ajtó becsukódik. De János tudja, ott fülelnek kívül az emberek.

— Hindy altábornagy úr parancsa — egészen lehalkítja hangját a százados: — a zászlóalj azonnal vonuljon fel a Várba! A felmentő seregekkel egyesülünk. A legénységnek tudnia kell, hogy a Führer meg a Nemzetvezető gondoskodtak kiszabadításukról, teljes harckészség!

— Kitörés?

Várta ezt a kérdést a parancshozó.

— Igen! Mégpedig harc

érán.

— Minden fölösleges holmi hátrahagyásával mondja a kitalálni való részletes utasítást János.

— Ügy van.

— Minden lőszert felmáiházva, járművek nélkül.

— Helyes. %

A százados egészen felvidul.

— A kitörés iránya?

— Idejében meg fogják

tudni. A zászlóalj.,,.

— Ez csak század. Kérem

szépen...

— Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen.

János a tisztjéhez fordul. Előbb a hadnagyhoz szólna, de gondol egyet, a szőke zászlóshoz szól:

— Milyen embernek ismer engem a zászlós úr?

— Nem is tudom..:

— Vadnak, harciasnak vagy

szelídnek?

A főhadnagy úr szelíd ember.

A százados hüledezfk, a

következő mondat neki szól:

— Hallotta, százados úr? Én szelíd ember vagyok!

— Mit jelentsen ez?

— Azt, hogy menj «a anyádba! Te piszok! Az al- tábornagyoddal meg a Ftihra- reddel meg a Nemzetveae- tőddel együtt!

A hang emelkedőjéből értenek a deszkán túl.

És már nyílik !s az ajtó,

segítő arcok bukkannak elő. A százados pisztolyához kap, de meggondolja nyomban.

— Ez belekerül a minősítésébe! Figyelmeztetem! Én figyelmeztettem.

— Mit beszélsz, te vadbarom?

— Ezt nekem mondta?

És kezek ragadják meg a századost

— Rámegy a kardbojtja!

— Menj az anyádba, te seggfej, a kardbojtoddal

együtt!

— Hazaáruló!

Nagyot lök erre a tüzéren János.

De már nem eshet él a százados, adják kézről kézre az emberek. Kifelé. Csak a kapuban kap egy olyan nyomást, hogy ülepre pottyan. Kint a járdán. A járda söp- retlen, fagyos haván.

M&M&O

um. isms® u pméwí