Népújság, 1971. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 80. szám
AKACZ LÁSZLÓ GRANIC S öröspoharam falán csipkéző hab megun* hatatlan alakváltozásit nézegettem a Szegedtől tizenegynéhány kilométerre lövő határállomáson. A kép megszokott volt mind kerete, mind részletei szerint. Elvetődtek, visszaadód- tafc a kék. zöld. piros színű útlevelek s az idegen arcok És úgy váltották egymást, mint korábbi látogatásaim tekercsre nem vett filmjei. A turcsi orrú Mercedes busz mögött lebillent a Szeged felőli sorompó. A csendes járású motor duruzsolására tán fel sem figyeltem volna, ha • hatalmas kök tért — országúti csónakként —. nem iterflr közvetlenül mellém, s szemembe nem villannak az aMaiAn csillogó, hamburgi cég nevét és címét hirdető acélbetűk. A sofőr — követség! tanácsos. fehér ingben, muskátlipiros nyakkendőben —, ott állította le a gépet pár méternyire az asztalunktól, s a gumikerekű bárka utasai rendetlen libasorban járultak elénk: csapzott hajú. gyűrött blúzos. szoknyájukat ingerült mozdulatokkal helyére rángató diáklányok; vászonéipőa, farmernadrágos diákfiúk._ Körül sem nézve, a vendégi őterasz székeit foglalta el a húszegynéhány tagú csapat, a fáradtságnak olyan súlyával. hogy lezökkenésük szinte még minket, a terítetten asztalok néhány vendégét is megbillentett Percekig tartő levegőhab- »olás után villantottak csak oda alkalmi asztaltársaikhoz, a hívatlan letelepedésért bocsánatot egyúttal — utólag —, helyet kérve. Szavuk jó negyedóra múlva eredt csak meg. Torokból felfutó félmondatokból előbb európai városnevek gurgu- láztak ki. majd fülembe, tudatomig szivárgott néhány agyonrágott, szétmorzsolt, de azért ismerősnek tűnő szó. De hiszen ezek angolul beszélnek. vagyis hogy inkább — amerikaiul! Igazam volt: cslkágő! turisták nyújtóztak el frissen festett kerti székeken: egy világ körüli útra indult diákcsoport Bécsből egyvégtében Röszkéig futott tagjai. K ilétükre újabb üveg sör túlnyomásának segítségével derült fény. Magamba töltvén ugyanis még egy kőbányait, alpári angolságommal el mertem dadogni a „From America?” mondatot s az asztalunkhoz csöppent lófarkas gyereklány kinyíló szemeit látva, majd „O, yes!” szavát hallgatva még azt is meg mertem kérdezni, hogy: „All group, all student?” Az all group all student volt! Ahogy a kis lófarkas, előbb szavait nekiszabadítva, majd szégyenlős somolygásom, fejem bátortalan csóvál ása latnán tanítónéniesen tagolva elmondta, az USA hajdan gengsztereiről, újabban szimfonikus zenekaráról híres városából keltek útra még az elmúlt hónap végén s átröpülve az óceánt, Hamburgban foglalták el a társalgásunk háttereként kéklő autóbusz bordó bársonyüléseit, ametlyekről le-lekászálódva OTl. április 4., vasárnap ismerkednek az idősebb földrész újabb és újabb országaival. Ausztriát négy napig járták, Magyarországon viszont — mivel idegenvezetőjük azt mondta, hogy „no interest” —, csak végigszaladtak. A kis csfkágőiről még a következők derültek ki. Filozófiát és a feléjük Is nagyon divatos szociológiát hallgat az egyetemen. Apja — jó- menetelű fogorvos —. ugyan valami gyakorlatibb pályára szánta, de hát egyetlen gyerek: maga igazgatja az életét, s kedve szerint. A többiek? Filozófus, nyelvszakos, történész, egyszóval „art student" valamennyi — szinte kivétel nélkül európai ősök indulataival mozdulataikban. Az a frotttrtnges, szemüvegét tisztogató „boy” félig még most is párizsi, hiszen megsoványodott bukszáját a Szajna-parton töltötte fel nyolcvanéves nagyapja. Az a boy.«. fis akkor már kuncogását tenyerébe rejtve, akár egy gyerekkori pajtásnak, kezdi mesélni, hogy felröppenésük óta miképpen kerülgeti őt ez a szemüveges. Hogyan tereli magát örökösen melléje, s hogyan hívogatja várost, hegyet nézegetni esténként. A ztán egy pillanatra «v rát, száját görcsbe- rántotta a tréfákat megelőző nevetés. Majd felugrott, befutott a buszba, leemelt egy tollaslabda-készletet. Amikor ismét ott áUt a kocsi ldlincses ajtajában, intett, hogy menjek: legyek társa a szoknyás gumidarab csapkodásában. Rám kacsintott, de anélkül !s tudtam, mindez a szemüveges fiú ugratására van. Azért, hogy elfehéredő szájjal figyelje kiszemeltjét, amint a gyors barátkozás után alkalmi ismerősével még ugrándozni is kezd. Tollaslabdáztunk. 0 még törődötten Is köny- nyed mozdulatokkal ütöge- tett, én meg iskolázatlanul, mackósán próbáltam védeni mind erősebb csapásait; Közben kisütött a nap. és a délutáni fényben nemcsak az ide-oda röopenő kis gumiszoknya lett világosabb, de megszínesedett játszadozásunk háttere, a mind gyakrabban nyíló-csukódó piros- fehér-zöld sorompó is. Aztán kürtőit a követségi tanácsos —* indulniuk kellett. Kezet fogtunk; ujjainkat az illendőnél egy pillanatig tovább öleltetve. Aztán még egy szája sarkában kivirágzó fél mosoly, és nyúlna a kitárt ajtó íémfo- gódzójáért. Ösztönösen, tehát magyarul kiáltottam utána: „a neved! Hogy hívnak?’ Aztán dadogva, az ő szavaival: „Your name! Adress!” C sak a filmkocka mondhatná el pontosan: miképp keményedért meg arca, az imént még teljesen feloldódott; s magnetofon: hogyan pattogtak elő szájából az elutasító szavak. „Nem, azt nem lehet! Impossible!” Húztam, vagy inkább visz- szarántottam; le, elém. a kavicsos, salakos földre. „Why. miért 7* Tulajdonképpen ezekért a most következő, dudaszó zavarta szótöredékekért írtam meg az egészet. Olyasmit dadogott eí ott, csuklóját szabadítgatva, hogy az anyja tanítása szerint mennyire féltemvaló, meggondolatlanul ki nem játszható kincs a nevünk. Hogy azt őrizni kell. vigyázni rá, nagy erővel kell reácsapni szájunk lakatját. Majd azt, hogy nemcsak az anyja, otthon több tanára és most a programjukat intéző csoport- vezető is ... Hogy szóba állni, ismerkedni, azt esetleg lehet, de a név meg a cím.. . Különösen az ilyen idegen tájakon. Igazán szívesen beszélgetett, játszott velem, s mesélt a maga dolgairól,* de nem tehet mást. Majd gondol rám. ha tollaslabdázik, vagy ha narancslét kortyolgat. „So long!" Most már tényleg mennie kell.,; Ment is. Felugrott a buszra, a az ajtót olyan erővel csapta be maga után, hogy úgy tűnt: maga a dörrenés ugrasztottá meg a hatalmas kocsit. Autók Jöttek németekkel, hollandokkal; autók jöttek csehekkel, osztrákokkal. Bizony, minden látványos szelídsége ellenére is nagyon magas, nagyon erős még ez a csupán tarka rudakkal Jelzett gránie! Erős és magas, mert bennünk — az egymással látszatra nagyon mélyen összebarátkozókban, de Igazá. bői azért idegenekben —, húzódnak szögesdrótjai« V ajon mikor lesz Olyan könnyen mozduló gát az a benti, mint amilyen szemre szép az a kinti sorompónyílás? FARKAS ANDRAS: A ZÁSZLÓ Biz akkor, iprttisban Az ágyúk még ugattak, A páncélos csörömpölt, S ml, mint a puha hernyók Riadtan meglapultunk — A híreket matattuk, Hol tart a front, mikorra Jöhet el, Ide hozzánk. Biz akkor — mondom újra — ■ A piszkos laktanyában Nagyon sokszor feküdtem A prlccsen, gondjaim közt. Üres két évtizeddel Hátam megett. Feküdtem. A prices nyomott, a gond Is, A hontalan hazában Éreztem: Senkinek sem Hiányoznék, i ha mégis, Csakis azért keresne Az indulat, az önzés. Hogy testemet megölve, Másoknak megmutassa, Hogy senki a hatalmat Nem köpheti le olcsón — Egy bomlott hadseregben Csavarnak lenni, számnak, És hinni, hogy parancsok Uralkodnak felettünk, Szörnyű volt. képtelenség: Egy lassú robbanás volt Ez a fekete bomlás. S szerettem volna tudni, Hogyan t hová röpülök. Hamar megállapodtam. Nem mással, csak magammal. Nem szólok senkinek sem. Mert nálunk kétszemélyes Titok nem létezik már, Mióta Árpád erre tévedt, Ha majd a front Idáig Poroszkál és lehet majd Gondolkoznom, * a mérget. Amit még visszafojtok. Egy percre elfelejtem. Megszervezem magamnak ■ Az egyetlen megoldása Azért van, Európa, Azért van a szabadság, S azért vagyunk a század Emlőjén felneveltek. Hogy minden egyszerűen, Tempósan végbemenjen: Lőszer és puska nélkül, Nyitott zubbonyt kihajtva, Zsákmány nélkül megyek mai' Az új napok elébel Kiveszem a zsebemből A zsebkendőt fehéren, AmU már félre tettem Előtte hónapokkal, Családi mozdulattal Magasba kúsztatom majd. Magasba azt a zászlót, Amely megvallva engem Majd biztosit magamnak — A sok elképzelésben Volt gyávaság, alázat, Olykor elhittem azt is, Hogy szól a kötelesség. És nem szabad leállnom lervezni önmagommal, De mint az áradatban A végtelen nyomás, jött Msgint és egyre újból Ez a kendő, fehéren, Az én személyesen hitt. Egyetlen büszkeségem. S mint minden a világon ■ Beteljesülni látszik. Az „akkor” perce eljött. Éhes voltam, kifáradt, Az ágyúk messziről még Haragosan ugattak, A nap sütött bolondul, A hadsereg, amelynek Jöttét hadarva vártuk. Gyalog, kocsin, repülőn Sorsunk birtokba vette. Nekem már nem maradt mási Csak kézzel megmutatni A győztesnek, hogy engem Pusztulni ne eresszen. Nekem a győzedelml Zászló a pillanat volt, Nem Is a néma kendő, A feltartott karom sémi Inkább az a sietség. Ahogy a harcos, ott, úgy, Sietve, Ismeretlen Arcán a harc jegyével Üjabb tettekre készült — A zászló bármilyen vett. De htttem önmagámban. Az egyszemélyes ország önálló erejében, S bár Ismerem a számok VUdgit ét tudom, hogy Nem élhetek magamban, De hittel, ösztönömmel, A csintalan megérté» Erejével megálltam Biz akkor, ét ha most te Megbirom jó erőmmel, Sosem a test miatt van. Inkább a vézna lélek Szikáron da a harcban Mert a kendő, a béka Nem a szorongatottság Vélelme volt, de bennem Jó állapot — hazáig. Hiszen tudom, a nyelvben, Az áradd zenében, A pezsgő gondolatban Mindig kirajzolódik Békém és birodalmam URBÄN ERNŐ' — fis a férje? — ö munkában, a lágymányosi építkezésen. A fia»; mal együtt. Mind a ketten villanyszerelők. Még utóbb elakadnak a busszal, ha ez a bolond szél még jobban neki- vadúL Erre csak bólintok. Az égett zsír szaga émelyít. Lábam alatt, a konyha döngölt földjén hóolvadás pocsétája. Finánclábas a cigarettám is. Perzselt szőr füstje köhögésre ingereL Az ősi, divatjamúlt sémát veszem hát elő, hogy a megrekedt 'beszélgetést élőbbre lendítsem: — Ejnye, kérdezze már meg, miért zavarom? Bazsóné még tudja az illemet. Mosolyog, a csípőjét is megringatja kissé, és a vállán át veti oda: — Majd megmondja a... kantára. Meg is mondom: — Maga negyvenöt januárjában, egy épp ilyen zimankó» napon megmentette egy szovjet tiszt életét. Egy félhalott, súlyosan sebesült ember életét. így volt? Bazsóné csak fél szemmel pillant rám. Figyelmének java a sülő palacsintán van. Földobja, megfordítja és a serpenyőt ismét a lángra helyezve kérdezi: — Ki beszélt magának erről? — Egy szovjet tábornok. Moszkvában, ismeri, föl Is kereste magát. Pár nappal azután, hogy a páncélosai visz- szafoglalták a falut. Nem hiszi? — Nehezen... Hogyne, jártak minálunk tisztek, aztán tábornok is lehetett éppenséggel, egyikük, de... engemet akkor még nem hívtak Bazsónénak. — Tudom. A lánynevét jegyezte meg a tábornok. A többi az én bűnöm. Ügy jöttem ide, hogy előbb a tanácsházán puhatolództam. A tornácon dobaj, helybentáne, topogás, majd nagyot zörren a megvetemedett ajtó, és a konyhába a ház nyúlánk, hólepett iskolás lánya viharzik be. — Hű micsoda pocsék egy idő! — süvölti. — Tisztára jegesmedve lettem, anya! Meglát, meg is torpan, de nem jön zavarba, csak a hangját fogja halkabbra: — Csók-lom. — Zsuzsa, a kislányom — mondja Bazsóné. — Tedd komóttá magad, aztán asztalhoz. Bablevest főztem palacsintával, Zsuzsa. A kislányon takaros műbőrkabát. Leveti, és ä havat is lerázza róla. Majd a kucsmát kapja le kurtára nyírt, csibészes hollóhajáról, és bájos esetlenséggel — hiszen még kamasz — a kezeslábasa ujját tűri föl. Nern. nem az evésnek gyürkőzik neki. Lavórt kongat, lábast emel le a tűzhelyről, meleg vizet vesz és karjára törülközőt csapva kézmosáshoz lát. Mire elkészül, az asztal túlsó végén, egy mélytányérban ott gőzölög már a leves. Tetején zsírfoltot vető kolbászkarikák. De két egymásra borított lapostányér között ott a palancsinta tésztája is. Továbbá két mázas cseréptál. Az egyikben szilvalekvár, a másikban pedig tejfeles túró, jól megszórva, kristály cukorraL Bazsóné palacsintát süt. Gumicsizmában, bő szövetszoknyában és magas nyakú, alul harangosra tágult kötött ujjasban áll az alacsony csikótűzhely mellett. Arcán enyhe pír Szárnyas, koromfekete szemöldöke össze-összefut, ahogy a kész palacsintákat tányérba fordítja. Azt már tisztáztuk, hogy muszájból zavarom déli egykor. Odakünn araszos hó, a szél is feltámadt, egyre vadab- bul orgonái, még tüstént elindulva is azzal tréfálhat meg, hogy a szőlők alján máris színig befújta a mély utat, és hát — a delet is rég elharangozták, nem gondolhattam, hogy faluhelyen is divat a kései ebéd. sm A kislány miatt — mondja Bazsóné, i— ftíost várom tjS&fU A nyCviadik áJHánost
