Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
MESYtNK AZ IRODALOMBAN A palóc világ nagy megélője, Mikszáth Kálmán, egyik legjelentősebb regényének, A Különös házasságnak megírásával kapcsolta magát Eger múltjához. Ez a regény 1900-ban jelent meg, s bár azóta nem mindig állott az érdeklődés előterében, valahol a felszín alatt mégis élte a maga életét: olvasták az emberek s ma is alighanem a legolvasottabb Mikszáth- regények egyike. Népszerűségét nyilván a témának, de még inkább a benne megfogalmazódott művészi igazságoknak köszönheti. Meséjét alighanem mindenki ismeri: az ifjú gráf Buttler Jánost — akinek már van választottja, a szép kis polgárlány, Horváth Piroska — erőszakkal összeházasítják Döry báró megesett leányával, Máriával. Mi sem természetesebb: Buttler, amint kiszabadul újdonsült felesége és erőszakos apósa karmai közül, kéri házassága felbontását, hisz tanúkkal igazolhatja: nem önszántából vette él a bárálányt Csakhogy Döry Mária születendő gyermekének apja különös ember: Szucsinka plébános: s mert a válásnál mindez kiderülhet, Buttler házassági pőrének sorsa őrökre megpecsételődött: nincs az az egyházi hatalom, mely a házasság érvénytelenítésének kimondására hajlandó lenne. Pedig Buttler minden áldozatra kész, de ígéretnél egyebeket mégsem kap. Aztán megmondják neki nyíltan Is: a házasság felbonthatatlan. Pyrker érsek fogalmazza meg — mondván: „Ez már többé nem pusztán az őn ügye. Ami a* öné belőle, az liliputi dolog, amit meg se lehet látni töb- * bé. Ez egy hatalmas harc volt, gróf uram, mély az egyház és a papságot rossz szemmel méregető elemek közt folyt Igen szomorú, hogy a hadihajón, amelyet elsüllyesztettünk, rajta volt az ön búzája Is, de el kellett süllyesztenünk, uram, mert rajta voltak ellenségeink is, akik a mi hajónkat roncsolják vala össze.” Buttler hát „eltemetted" magát a titokzatos koporsóba — csak legendákat hagyva maga után, melyekből — a legszebbik tán — hihetővé magasztosult: „Minthogy... Horváth Piroska is eladta bomóci birtokát, egy morva gráfnak, s úgy elment a vidékről, az országból, hogy soha annak többé még a hírét se hallotta senki, a kétkedőkből is sokan csaptak át a Tóth uram eresze alá, ki egész holta napjáig abban a hitben rin- gatódzott, ábrándozva a csi- buk kéklő füstje mellett, hogy él a világ valamely csendes zugában okvetlenül él egy boldog pár, akiknek a terítékj éhez vasárnaponként ebédre két piros falú, ezüst-szarvasokkal pingált poharat tesznek fel, és hogy, amint azokból iszogatnak, néha föl-fölemlegetik: »Ugyan él-e még a jó öreg Tóth. Olaszröszkén?«” A Bernáth Dezsőtől hallott históriából növesztett regény persze sokban, „mégpedig lényeges pontokon” eltér a valóságtól, így csoda-e hát, hogy Mikszáthnak sokan és sokszor a szemére hányták ezt. Mert Buttler gróf valóban élt, s valóban volt egy alapjában véve szerencsétlen házassága, melyet minden áron fel akart bontatni az egyházzal. 1792 körül indult mindaz. tehát majd két J07O. december 25., péntek , évtizeddel azelőtt, amikorra Mikszáth helyezi regénye cselelunényének idejét (1810). A Mikszáth-művek kritikai kiadásának sorozatában már megjelent a Különös házasság, s benne kivonatosan olvasható ennek hiteles levéltári anyaga: Gróf Buttler János és gróf Dőry Katalin házassági szerződése (Pest. 1792. május 31.); Gróf Esz- terházy Károly egri püspök levele gráf Buttler Jánoshoz (Eger, 1792. augusztus 9 ); Tanúkihallgatási jegyzőkönyv 1795. december 12-i keltezéssel, melynek latin nyelvű bevezetése szerint „Buttlemé már 1794-ben panasszal fordult a szentszékhez, mert férje házassági ígéretet tett egy másik nőnek” süx Am az említett kritikai kiadás közli a szájhagyomány anyagát Is, a többi között a Bernáth Dezsőtől hallott változatot, melynek anyaga „tökéletesen megfelelt” az író céljainak, aki az egész történetben „a haladás és a konzervatívizmus mérkőzését látta" s a regény megfogalmazásakor ezt is ábrázolta. S mert az író sohasem a fotográfus szándékával nyúl a valósághoz, nyílván Mik- száthtó! sem várható el a történelmi hitelű rajz. Nem Buttler János és Döry Katalin házasságának történetét kívánta visszaadni egyszerűen, hanem többet ennél: a társadalmi fejlődést, s az egyén szabadságát gúzsba kötni akaró erők, s a progresszió. a haladás küzdelmét. S épp akkor tette ezt. amikor életében a legaktuálisabb volt, 1899-ben és 1900-ban.. Lőkős István DEMENT OTTÓ: Karácsonyi ebéd Hol szerencsésre vált az év, gazda* a föld s kemény a munka; megterem ételed, emberiség. Nem ima teszi, nem zsolozsma. Profán a szertartás maga. Gallyat a tűzre, lángra lábast! Sütőből száll a bús szaga, pecsenyévé pirul a szárnyas. A bukta könnyű, mint a pille. cukros lében hamvas saláta Harmatosán reccsen a dinnye. bor csordul a fényes pohárba. ünnep az evés — áldozás. Kés, villa, kanál — a szentségek. örök nekirugaszkodás halálunkig as örökjeinek. SIMON ISTVÁN: Hazafelé Forog as éjjel, mint a mér.pergető; olyan bizony sejtalakű drótjával a havas kapu, mint a mézzel teli lép. Csönd hull és bők* hóban a faluvég, hold legelész Sümeg felett, s betleheme» süvegemet föltenném, de elveszett Csak a csillag van most is a táj felett: mintha sapkám hegyén égve egész kapunkig kísérne, ahol válik an a kutyánk. Hó a kapura és a hidra dől az ót, én meg majd a régi ágyra, amelyben a régi párna kövér s puha, g lúd» P. Golubkl: Ivanka. (Fametszet) CSŰR KA frTl/A'R' Ketten éltek ők egész nyáron a kis házikóban. Két arasznyi létű ember. Pinke, a még arasznyi létű gyermek s a vén Guba, a már arasznyi létű dédapa A ház a Szécsény-kert szélén állt gyümölcsfák, vetemények, szólók illatos ölén, a gátkanyar tövében, nem messze a falu szélétől. Egész nap csendes volt ez a tájék, még a gzél sem járta, ember is ritkán vetődött felé ilyenkor, aratás-cséplés idején. Csak a harangszó, meg a határ felől szálló cséplőbúgás kötötte össze a dolgozó világgal. Csupa zöld, csupa csend, illatozó álmodozás, valódi békevilág volt ez itt A Guba család, még a nagyapa Is, kint élt ilyenkor a határban. A gépnél, az állami gazdaságban, szerte- széjjeL Csak Pinke anyja szaladt haza egy-egy alkonyattal, gyorsan megfőzött vagy két napra valót a két házőrzőnek, ottmaradt a rövid éjszakára, a hajnalban észrevétlen hagyta magára a két dologtalant Azok voltak, legidősebb Guba Imre kilencvenhárom esztendejével, a legifjabb Guba Imre, Pinke gyerek, a maga őt tavaszával. A már nem, és a még nem. Legidősebb Guba Imre már a síri nyugalmat gyakorolta naphosszat a ház előtti gyékényszékében. Keze ölében feküdt a pipa szinte a torkából csüngött alá, s apró, ráncba gyűrt szürke szeme messziről nézett, a semmibe vagy tán azon is túl. A kucsma örökké a fején, homlokára csúszva, megereszkedett sárgásősz bajusza, mély, petyhüdt barázdáló arca meg sem mozdult, szuszogó«a is olyan finom volt már, csak a'H’ ' látszott, hogy él még, ha legyet t tott el az arcáról. A nap a kert r «5101 oldalvást sfltőtt rá, s előtte pedig az udvar gyöpén ott tornászott Pinke gyermek a kis kutyával, ök meg a mozgást szerették gyakorolni. Ugrált, táncolt, vakkantott, kaca- rászott a két fiatal teremtés, csupasz testtel hemperegve, fejüket a földre, lábukat az égre haj igáivá. Az öreg Gubának egy gondja volt: a halál. Reggei várta, este félte. Pinkének kettő: a kisebbik a peccő, a nagyobbik a nyúl. Mikor az öreg szájából kibukott a pipa, délutáni három táján, Pinke gyermek rendesen meglógott a kutyával egyetemben, szaladtak a Körös aljra, s fürödtek. Fürdés utó« pedig előkerült a peccő, a príma peccő, az édesapa gyártotta szerszám, s a dugó merülését nemcsak Pinke figyelte a parton ülve, hanem a kutya is. Csak az alkony vetette haza őket, meg az éhség. Nem is annyira Pinke gyerek éhsége jött itt számításba, hanem a nyúlé. A nyúL Az ő nyula... Mióta apja meghozta neki, csak a nyúllal tudott törődni. Gondjával kelt, azzal feküdt. Ez az egy darab belga nyúl, a füvet faló étvágya, szájának izgatott matatása, selymes, puha szőre kimondhatatlan boldogsággal töltötte el. Olyan hatalmas nyúlfarm vezetésére vágyott, mint amilyen Balog Gabrié bent a faluban, a Hosszfoki utcában. Nála látta, hogy harminc darab nyulat is birtokolhat egy gyermek, ha már nagyobbacska. Neki is lesz, neki is annyi lesz, neki még több lesz, csak egy életpárt hozna már az apja a tógának, s akkor ő mindjárt száll ritaná őket, egész nap etetné, ízes 1 ’'ódát, puha paréjt, cukorrépale- vlet tépne nekik, kis vályút fabrikálna Itatásra, s körülrakná az udvart ketreccel... Egyszer aztán, egy július végi hajnalon, bekacagott a halál a kis porta csöppnyi ablakán ... A feketerigó még első hajnali örömét pikulázta az akácfa tetején, a Körös felől szálló könnyű párát finom rózsásra szőtte át a falu felett kelő nap, mikor Pinke gyermek egy szál ingben, mezítláb és hunyorogva kitopogott a pitvarajtón. Kis hasát kidüllesztve, ingét felhúzva állt meg szemben a nappal. Pislogott, félig aludt még, a rigó csúfondáros trillát fütyörészett a sürgős művelet tiszteletére, a kutya pedig azonnal ott ugrált szétvetett lába között Aztán visszament volna még az ágyba, de a nyúl ketrece felől siralmas nyöszörgés ütötte meg a fülét, a kutya is szaladt már a nyúl laka felé, ugrált, ugatott előtte. Pinke is odafutott azonnal. A nagy belga füle bágyadtan lógott A nyúl beteg lett, Pinke hallgatta hörgő nyöszörgését kinyitotta a kis ajtót, simogatta. A nyúl hagyta gyúrni magát most nem ugrált nem rázta a fülét, s a bajszát is lehetett birizgálni. Szótlan szorongással nézte Pinke egyetlen kincsét aztán beiramodott a házba. Az öreg még horkolt Pinke pedig a félhomályban az öreg fejéhez lopod zott. — öregapám, öregapám — sző- longatta az ágy előtt kétségbeesetten, böködni kezdte. — Mi kell, fiam? — ébredt fel az öreg. — Beteg a nyűi. Az öreg nem értette azonnal, csak mikor jól megnézte a fejénél topor- gó gyermeket, akkor szólalt meg — Nem a’. Nem szökött a*. —- De' beteg. Nem mozog a füle. —- Majd megmozdul. Korán vafli még, aludj áL — De beteg a nyúl, öregapám. — Aludj, ha mondom — recsegett rá keményen az öreg. — Majd reggel kikúráljuk — vetette oda bízta tásuL Pinke azonban nem tudott mái visszatérni az ágy melegébe, kiszaladt, újra megnézte, becézgette, simogatta a nyulat, aztán, hogy csak: nem akart éledni, leszaladt a Körös-partra s friss, harmatos füvet tépett neki a vízmenti kövérjéböl. A nyúl nem evett. Meg sem szagolta. Vizet adott neki a kis cserépaljban. Azt sem fogadta el. Kétség- beesetten állt a ketrec előtt a kopasz fejű gyerek jó darabig, majd kivette a nyulat, letette a fűre. A kiskutya odaugrott, harapdálni kezdte a nyúl kókadt fülét. — Ne játssz most, Pajtás. ö próbálta megjártatni, ugráltatni, de a nyúl elfeküdt a fűben. Fel- nyalábolta hát, és kétségbeesetten szaladt be vele a házba, fel az ágyba is. Letette az alvó vénember mellé, s maga is elhelyezkedett az ágyon. Dunyhája üres, felsó csücskét szépen ráhúzta az állatra. Várt, nem mert még szólni. Aztán, hogy az öreg csak nem akarta észrevenni, újra suttogni kezdett. — Öregapám. —- Mi kéne, fiam? — Itt a nyúl? — Hun itt? — Itt az ágyban — s kihúzódott óvatosan a szélre a kis nyulász. Legidősebb Guba Imre felkönyökölt. Nézték egymást. — Maga minden jószágot meg tud gyógyítani. — A nyulat nem. — Dehogyisnem! Nézze mán meg, mi baja. Itt van a dúnnya alatt... — He? — s a gyermek egészen összegubódzott az ágy szélén. Az öreg kitakarta a nyulat. — Beteg, de vigyed innét. Csupa bolha, — morogta az öreg; s Pinke újra magához ölelte szeretett nyu- lát, lassan, bűntudattal lecsúszott a2 ágyról, s kikullogott az udvarraj Letette az udvar közepére, s keservesen sírt szegény, ráborult a beteg nyálra. Pajtás pedig nyaldosni Mikszáth Kálmán
