Népújság, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-29 / 280. szám

JUT®, november 2°, vasárnap

nalat húzott a varjak bizonytalan árnya.

— Te szegény, — mondta az öregasszony és megsimogatta a kisfiút, aki csak állt a szoba közepén, az úton bepiszkolódott ünneplő ruhájában, kezében a filcmackóval.

— Neki még jó, — mondta az anya cigarettázva. Az öregek vállat vontak. Az anya később elment a postára, táviratot adott föl: „kedden az esti vonatnál várj”; aztán beült a cukrászdába. Unatkozott és cigarettázott.

„Manci legalább szeret” -t gondolta most a férfi mentegetőzve, s az emlékezet falén a másik asszony képe villant fel, homályosan és jellegtelenül, s már azt sem tudta, milyen színű volt a szeme. A levélre pillantott, mely még mindig ott volt az asztalon, s ezt mondta:

— Látod, milyen furcsa. Egy vers jutott eszembe.

— Vers? — kérdezte az asszony gyanakodva. — Nem is tudtam, hogy verseket szoktál olvasni.

— Az iskolában tanultuk. Arról szól, hogy meghalt egy kisfiú. Petőfi írta, vagy Vörösmarty? Talán inkább Vörösmarty. Hamar mentél el, szegény gyermek... valami ilyesmi.

— Nem tudom, — mondta az asszony és vállat vont

— Érdekes, hogy felejt az ember. Pedig tudtam. Elját- •szottad a játékaidat, hamar játszottad el... valahogy így kezdődik.

Tenyerébe ejtett fejjel gondolkozott, de nem tudott visszaemlékezni a versre. Homályosan úgy érezte, a régen elfelejtet vers titkot őriz, talán élete titkát.

Az órára pillantott, későié iárt. Az asszony is már ki- hordta a vacsora maradókat s meg is ágyazott.

KERÉKPÁRON

HENRI BARBUSSE:

Szarvasvadászat

Csányl László:

Változatok egy Vörösmarty-vers témájára

A hsvelet az asszony bontotta fel. Késő délután volt, épp munkahelyéről érkezett haza, s a félhomályban nehezen betűzte ki az öregasz- szony írását.

— Meghalt? — kérdezte félhangosan, s arra gondolt, ilyenkor mit illenék csinálni. — Majd megbeszéljük, —- gondolta és sietve átöltözött, hogy vacsorát készítsen.

A férfi a szokottnál később ment haza, váratlan értekezletre hivatkozott, de látszott rajta, hogy ivott.

— Szegény, — mondta, amikor elolvasta a levelet.

— Már el is temették, — tette hozzá sietve az asszony.

— Talán írj a nagymamának, hogy minket is mennyire megrendített.

Valami emléket keresett, szemvillanásnyit csupán, egy integető kart, mely fehér zsebkendőt lobogtat a múltból, de nem jutott eszébe semmi.

— Szegény, — ismételte minden meggyőződés nélkül

— Tudod, arra gondoltam,

— mondta az asszony —, hogy a havi ötszáz forintot továbbra is tegyük félre. Évente hatezer, elmehetünk belőle nyaralni, talán a tengerre is. Régen megszoktuk, hisz úgy vettük mindig, mintha ennyivel kevesebbet keresnél.

— Talán jobb is neki, — mélázott a férfi, s elégedetten úgy érezte, magasabb rendű igazságot mondott.

De aztán elszégyellte magát; mennyi ideje, hogy eszébe se jutott a kisfiú!

— Mégiscsak a te gyereked volt, — mondta az asz- szony mellékesen. S rögtön utána egy másik hangot is hallott, mesziről, a múlt már fel sem ismerhető zugából:

— Persze, a gyerektartás! Űristen, mindig elfelejtem! '

— Tétován nézte a férfit, aki bűntudatosan számolta a pénzt. De azért karácsony felé ezt mondta:

— Végy neki valamit. Ne mondják, hogy nem is gondolsz rá. Valami játékot, fölhúzható autót, egy mackót. Mit tudom én!

A férfi sokáig keresgélt a boltban. Volt, ami nem tetszett neki. a másikat drágának találta. Végül egy mackót vett, mert homályosan emlékezett, hogy a kisfiúnak volt egy mackója, amit nagyon szeretett, Ma jenem vidáman ment haza.

A levélre az öregasszony válaszolt, nagy szálkás betűkkel. A kisfiú beteg, de az ajándékot majd utána küldik, Mosdósra, mert ott van a tüdőszanatóriumban.

Nyáron még arra gondoltak, hogy egy hétre magukhoz veszik, de aztán elmaradt. A következő karácsonykor már az ajándékról is megfeledkezett.

De nemcsak az ajándékról feledkezett meg. Tulajdonképpen mindent elfelejtett, s ami a múltból megmaradt, olyan volt, mint egy rejtélyes kövület, élettelen, emlék nélküli. Néha azt sem tudta, nem egy könyvben olvasta-e, amelynek a címét ifl elfelejtette. Az évszámok, a hónapok neve is elmosódott, csak a haragos napok forgószelét érezte néha, s az egyetlen képen, amit megőrzött emlékezete, egy kisfiú állt, ajtócsapkodáeban, kiabálásban, vagy a megbán tottsúg mélytengeri csöndjében, kezében egy filcmackóval. „L

rontottam az életemet” — gondolta néha sértődötten, s legfeljebb az jelentett elégtételt, hogy a válás simán zajlott le, majdnem menetrendszerűen, s az is természetes volt, hogy nem fájt, semmi sem fájt.

Kapkodva válaszoltak a bíró kérdéseire, mintha ezzel is siettetni akarták volna a tárgyalást, mert úgy képzelték, csak közös éveik börtönéből kell kiszabadulniuk, s egyszerre megpillantják az eget, mely most már örökké kék lesz, felhőtlen és tündökletes. Az asszonynak ekkor már udvarolt egy férfi, -komoly szándékkal, mint a bíróság előtt is vallotta. Naponta lerombolták és fölépítették életük egy darabját, csak a kisfiú állt idegenül ebben a világban, romok között, remény nélkül.

— Vigyázz rá — mondta az utolsó tárgyalás után, a bíróság folyosóján. — Olyan gyönge és beteges.

— Csak nem képzeled! —• kiáltotta az asszony ée elsietett. A férfi zavartan nézett utána, kicsit röstelkedett is, mert az asszony hangjában fölény volt és rendreutasítás.

De nem fájt, semmi sem fájt. Nemcsak az idő mosta el a határokat, a távolság is nőtt, mintha széttolták volna életük díszleteit. A férfi nem sokkal később más városba helyeztette magát s a kisfiút is elvitték az asszony szüleihez.

Hideg téli nap volt, a vonat sókat késett. A kisfiú az ablaknál állt, s a konok téli tájat nézte, a behavazott földet, melyre hullámzó voA nők még a férfiakon is túltettek. Szeméremérzetük fékezte ugyan szavaikat, de valami rendkívüli izgalom szállta meg őket. Remegő testtel átadták magukat, a szégyenteljes várakozásnak. Egy fiatal teremtés, félig feltűzött, hátára lógó hajjal, izgalmában előre furakodott, s rám emelte gyönyörű szemét.

, — Könyörgöm, uram! -* mondta összekulcsolt kezével.

A feldühödött tömeg mellett a kutyák üvöltése nem volt több ártatlan csaholás- nál, Hiszen ezek a rabszolga állatok csupán az emberek által táplált gyűlöletet érezték a szarvas iránt.

A parasztok most félreálltak és kissé elszakadtak a többiektől. Ügy látszott, kezdték megérteni, hogy a vadászat mégis más, mint aminek eddig hitték.

Egy parasztasszony, gyermekkel a karján, sietős léptekkel távozott, mintha hirtelen valamilyen fertőzéstől félne... A falusi mészáros vérfoltos kötényében össze- font karral szemlélte az eseményt. Tekintetében megvetés volt és harag.

Közben egyre nőtt a zaj. Fenyegettek, szitkozódtál?.

Láttam, nem tudom már sokáig védeni az agyonhajszolt állatot. Alul maradunk e vérszomjas sokaság dühével szemben.

A szép testű, sértetlen szarvasra néztem. És e nehéz, küzdelmes poreben szelíd álmodozás töltött eh Az a néhány percnyi lét, melyet számára eddig megmentellem, drágának és becsesnek tűnt előttem. S mialatt vérengző kiáltásokkal oetromól- tak, megértettem, hogy az emberi és állati lények néha annyira különböznek egymástól az életben, amennyire hasonlóak a halálban. Testvérként búcsúznak a léttől.

ökölbe szorítottam a kezemet és felhördültem;

— Nem akarom! Menjenek!

De a vak szenvedély áradata kiöntött medréből, mindenre elszántan.

— Kell nekünk! — lihegte egy hang.

— öljük meg... öljük meg! — kiáltották a többiek.

Fiatal kéz nyúlt ki a tömegből.

— Megvan! Innen is lelő- hetjük a puskámmal.

— Igaz! Ügy van!... Jó gondolat!

— Majd én!

— Inkább én!

Termetes fiatalember elvette a fegyvert és szemével kimérte a távolságot. Elkaptam a puska csövét és kitéptem a kezéből.

— Buta paraszt! — sziszegte és káromkodott egyet.

Ellenállhatatlan tülekedés támadt... Betódultak az udvarra.

Miközben taszigáltak, lök- döstek és hátranyomtak, még egyszer elkiáltottam magam:

— Menjenek el! Nem akarom!

De az őrjöngő tömeg már nem hallott semmit, tódult a szarvas felé. Az ott állt a fal szögletében és a természet vagy az üres semmi nyugalmával nézett maga elé.

Ereztem, hogy odavetem magam a halálra ítélt állat elé, felkapom a fegyvert, s belelövök az emberek közé... És tudtam, hogy igazam volt

Boldog Balázs for<X&im

mutogatták a hatalmas agancsa szarvast, ezt a vad királyt, akit sikerült 'megállítaniuk futásában.

A bámész tömeg hirtelen hátrahúzódik. Gavallérok és amazonok törnek elő a porfelhőből piros ruhákban: fegyvercsörgés, ostorpatto- gés, rézvillanás.

A gomolygó csapat megállt és a csaholó kutyák mögött elhelyezkedtek a szolgák és hajtők, hogy felharsanjon a halali.

S magára hagyatva, egyedül ott állt a házam védelmét kereső kelepcébe esett állat. Sorsába beletörődve várta az élet békéjét, vagy a halál nyugalmát. Láttam a sokaságot, amely a vérét akarta és láttam a szarvas lihegő árnyékát és remegő torkát — a torkát, ennek a vad hajszának a célját.

Egy vörös ruhás lovas lassan leszállt a lóról.

Kényelmes mozdulattal kihúzta hüvelyéből a vadászkését, melynek arannyal bevont, cifrázott pengéje csillogott.

A kutyák tovább ugattak. De mindenki elnémult, s feszült figyelemmel várta a nagy eseményt. Néhány elfojtott hangba ideges nevetés vegyült.

A férfi az udvar felé tartott. Fejével kérdőn intett és a kutyák lármáját túlharsog- va odakiáltott nekem:

— Ugye megengedi, uram?

De én széttártam a karomat, hogy feltartóztassam és viaszainál totiam:

— Nem. nem engedem meg!

E szavakra zavartan megállt.

— Hogyan? Mit mond?

Az utána jövők felé fordult.

— Nem akarja megenged’ ni, hogy bemenjünk!

Általános elképedés fogadta a hírt A kiáltásokba belevegyük; a nők éles hangja.

— A szemtelen! fakadt ki méltatlankodva egy idős hölgy.

Egyik társához fordult.

— Kínáljon neki pénzt! — mondta hangosan.-- Megjutalmazzuk, jóember.

Összeráncoltam a szemöldökömet, úgyhogy elhallgatott. Aztán elkezdtek összevissza kiabálni és kérdőre vontak, lázasan és izgatottan, szemükben gyűlölettel.

Ügy álltam a küszöbön, mint valami cövak, s néztem ezeket az indulatos arcokat, amelyeket a véletlen folytán egész közelről Láthattam, teljes meztelenségükben.

Mindegyikükre kiült a gyilkos szenvedély, melynek kielégítésében megakadályoztam őket Szavuk, mondatok ezt az elfojtott ösztönt tükrözte. Legszívesebben rám rontottak volna. Nemcsak sértett hiúságból, hanem a rettenetes csalódás miatt.

Hajszolták, fiatat a menekülő állatot, s most, hogy elérték le akarták tertfcsal. Egyikük szag»-tett mozdoW- t okkal est magyarázta nekem, « beszéd közben szemmel tartotta a zsákmány*

Egy öregember a remélt préda felé nyújtotta a kezét, amelynek összegörbitett ujjai karmokhoz hasonlítottak. Egy másik sóvár tekintettel n&egette az állat»!.

(Marú$i1 * ! t l .1/i , a.i«l

Kint ültem a házam előtt a pádon, és még egyszer szemügyre vettem kis gazdaságomat, mielőtt elnyeli az esti sötétség. Elnéztem a lábam előtt elterülő udvart, jobbra tőlem az élő sövényt, szemben velem a mindig tárva-nyitva álló kaput.

Az erdei mezsgyére nyíló kapu mögött ágak és lombok ölelkező sűrűje intett felém, az erdőt bearanyozta az ősz.

Szelíd nyugalomban végződött a nap. Az alkony fénye hajszálfinom árnyalatokat rajzolt a sövényre, s rávilágított minden szál virágra, levélre.

Hirtelen kürtszó Imrsant fel: az öreg márkinő kísérete vonult végig az erdőn.

S íme, egyszerre egy nagy, éles körvonalú árnyék jelent meg a kapuban, amely bár nyitva volt, mintha mégis elzárta volna előtte az utat. A mozduló tömeg nagyot ugrott, visszaesett, majd imbo- lyogva megállt az udvar közepén ...

Egy szarvas volt, óráit óta

hajtották a kastély vendégei. Amint egy percre megpihent, egymásra néztünk. Láttam sáros, tajtékos szőrét, kilógó nyelvét, nagy, zavaros szemét, s vadul dobogó szívét, amely úgy verte lágyékát, akár egy kalapács. Űjabb szökéssel egy falmélyedésbe húzódott Erejének végső megfeszítésével szembenézett a veszéllyel, mozdulatlanul, néma közönnyel. Dühödt csaholás verte fel a házat. Az odaérő falka ott gyülekezett a kapu körül és vad ugatással ostromolta a falat.

Mögöttük lihegő, izgatott gyerekek hada közeledett, a számuk egyre nőtt. Csakhamar az egész falu ott szorongott a kapu előtt Diadallal

1