Népújság, 1970. november (21. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-29 / 280. szám
POLNER ZOLTÁN: Ki küldött ? Nevükön nevezném őket, ie csak az arcukra emlékszem már. Pedig együtt utaztunk íjnalonként az ország ügyében. >m emlékszem a nevükre mégsem, csak az arcukat látom. Ki küldött? Faggatom magam itelen egyre. Ki küldött törvénv tenni ékes szavakkal, itatkozni az ő hitük nélkül s ítélkezni a nevükben végül ki küldött, mondd, ki küldött? Jártam a roskadó tanyák között és ültem keserű szavú asztaloknál. Mennyi ájdalom a múlt és mennyi szégyen, i "gszolgált nyomor a szenvedésben ■tetteim, ti konok mostohák. Ha mentem, akkor értük csak: rancs nélkül is szolgáltam őket. Bánatukból hűséget > haragot tanult szótlanságom, örömüket sem kérték számon rámpazarolták, mintha egyetlen fiuk lennék és támaszuk. Az ország napfényes műhelyében látom őket naponta, és munkájukat, hitüket vallom: sohasem hiányozhat az arcom arcuk özönéből. TÉNAGY SÁNDOR: Két szem cukorral .Szerelem november-délutánja, lassú ködük liajóraja a tekintetben, ujjhegyek sötétsége, szavak eltévedése, tétova visszaútra — Dehát mit akarok még tudni, milyen tengeren kihajózni, milyen látóhatár mögeV Gyöngéd sugárral takarlak be, kedves, talán túl szép így, de vöröslő repkémnyei is, és tűnődésemmel: vajon ki álmodott elém. milyen vigasztalan bolyongás után? Presszóasztalnyi föld, átláthatatlan homály, ülünk, közelség száműzöttjei, borral, kávéval, két szem cukorral, a szokásosnál gyorsabb szívveréssel, kezünkkel egy elképzelt kilincsen __ M OLDVÁT GYŐZŐ: Találkozások A kelő Nap benned ágaskodik, benned nyitja fel fátyolos szemét, ablakok mind benned fényesülnek, s tollaszkodnak a lombos gesztenyék Benned indul a harmatos ösvény, az első cinkepár, ha dalba kap, te vagy kisborjak álmos remegése, s a csorranö, friss tejszínen a hab. Benned nyílnak a hajnali rózsák, a kiskapuk is benned csengenek, benned szól az első istenhozta, s az elbocsátó, bús is ten veled! A városka közepén kicsi parik terül el. Tucatnyi nyírfa, néhány díszbokor, pázsitfű, s megannyi rózsatő az éke. Kavicsos utak erezik, színesre mázolt padok pettye zik. Közepén szökőkút csapjai sugározzák a vizet. Súgó csobogó hangon, muzsikálna.-: A derült ég közepéről őszi vaksággal néz lefelé a nap. Langyos sugaraival cirógat ja a színesedő lombokat. Mintha gyönyörködne a pörögve hulló leveleikben, s ugyanakkor, mintha szemérmesen elpirulna a vetkező fák láttán... Az egyik pádon férfi öl magányosan. Lezárt szemű, szomorú arcát ég felé fordítva füröszti a fáradt fényben. Mintha társa volna a fáknak, bokroknak, padoknak: tartozéka a parknak. Az úton kisfiú szökdécsel játékosan. Talpa alól szétpattognak a kavicsok, mint réten a szöcskék. Kezében hálószatyrot lóbál. Megtorpan a férfi előtt, hozzáugrik. — Szia, apu! — Szia! — Mit csinálsz te itt? — Üldögélek, kisfiam. — Egyedül? — Látod: ügyedül. — Jó így egyedül üldögélni, apu? — Nem rassz, kisfiam. — Mostanában mindig egyedül üldögélsz? — Igen ... mindig egyedül ... — Régen nem jártál már nálunk, apuka. Igazán, miért nem iársz hozzánk, apu? A férfi félrenéz, zavartan nyúl a zsebébe, cigarettát vesz elő és rágyújt. A fiú meg is feledkezett, mit kérdezett. már másutt kalandozik gondolatban. — Gyakran üldögélsz itt a parkban? — Gyakran. — Miért? — Nézelődöm. pihenek. Tudod, kisfiam, szép és megnyugtató itt minden, a virágok, bokrok, a zöld fű, a fák... Hát te, hol jársz a szatyorral? — Anyu küldött mosóporért — Te már mosóport is tudás vásárolni? — Tudok. Akármit. Mindent. Neked is vásároljak valamit, vásároljak, apu? — Nincs szükségem semmire. — Neked nem kell mosópor? — Nem. — Cigarettád is van elég? — Van. A fiú nézegeti a férfit, figyeli, hogy szippantgatja a cigarettát, s fújja' a füstöt. Kedves, naiv mosoly ül az arcán, kívánat a szemében: ő is szippantana egyet, mint az apja. — Mondd meg nekem, apu, de igazán mondd meg, miért mondja nekem mindig az ó- mrma, hogy ne köszönjek neked, ha meglátlak, miért mondja, apuci? — Nem tudom, kisfiam. — Azért, mert haragszik rád? — Lehet, hogy azért. — Vagy talán azért, mert nem jársz hozzánk? — Ki tudja, kisfiam, lehet, hogy éppen azért. — Mórt haragszik rád, apu? — Nem tudom. — Ugye. te azért az én apukám vagy, ha ha,ragszik is rád az ómama, ugye, én azért köszönhetek neked, meg ha akarlak, meg is puszilhatlak, ugye, apu? Karjával átfogja a férfi nyakát és megcsókolja az arcát. Lecsúszik újra a földre, s tovább kérdezget. — Szeretsz te engem, apu? — Szeretlek, kisfiam... És én mindig a te apukád leszek, Mindig, amíg csiak élek. — Amíg csak élsz? — Igen, kisfiam. — És ha meghalsz? Akkor már nem leszel az apuilaám? Ha meghalsz, apuka, akkor téged eltemetnek? ... Anyu mondta, bárcsak meghalnál, hogy akkor jó volna, hogy minden jó volna. Apuka, igazán olyan jó az, ha valaki meghal? — Nézd, kisfiam, az nem olyan egyszerű. A legtöbb ember nem akar meghalni. Azért aikad olyan is, aki meg akar ... Aki nagyon elkeseredik, az legszívesebben meghalna, érted? — Igen, azt hiszem, értem, apuka... Mindenki azt mondja, hogy én nagyon ókos kisfiú vagyok... Az a bácsi is mondta, tudod, az az új apuka, a Géza apuira, meg azt is, hogy ne fogadjak el tőled pénzt, ha csokira akarsz adni. ö mindig ad nekem pénzt. Tegnap is adott, meg azelőtt is. De én nem csokit vettem rajta, hanem rágógumit. Szépen lehet vele játszani. Szeretem a rágógumit. Ne mondd meg senkinek — súgja. — Nagy ballont is szoktam belőle fújni, ómama meg rámpöröl, fene a kölykire, mocsfcoskodik azzal a vacakkal. mondja és fejte ver. Mit tudja ő azt, milyen jó vele játszani, igaz, apuka, öreg már, nem tudhatja, nem ért hozzá. De te tudod, ugye, tudod, apuira? — Tudom. Nézi a férfit a kisfiú bizalmasan, ragaszkodón. — Tudod mit szeretnék még? ... Sárkányt eregetni. De nem merem megmondani a Géza apunak, mert az néha olyan mérgesen néz rám. Te is eregettél, mikor kicsi voltál, apuka? — Eregettem. — Hosszú farkút? — Olyat. — Nem csinálnál nekem olyan hosszú farkú sárkányt? — Csinálhatok. — Mikor csinálsz? — Amikor akarod. — Lehet, hogy holnap fog fújni a szél. Csinálsz holnapra, apuka? — Csinálok. — Piros lesz a hasa? — Piros — Spárgát is szerzel hozzá? — Szerzek. — Hamvé legyen, apuka, Bodó Béla: Pince télen Egy termetes asszonyság pedagógiai szempontból káros, banális intelmét hallottam az autóbuszon, kisfiához szólt a buta mondat: „Ha rosszalkodsz, leviszlek a pincébe!” Vagyis: mumussal fenyegette a szepegő gyermeket. Ö, hát a pince. Mumus? Az-e? Némelykor, mondjuk latyak időben hogyan mumus? Vödrös, zsákos emberek ballagnak, cipekednek a házak tövébert, egy macska surran ijedten, lámpák gyertyák fényei libbennek, cikáznak a fordulókban, a hosszú folyosók mélyén mintha Udércek, bényatündérek táncolnának — tél idején másodbányászok vagyunk, itt, a házak aljában. Mumus, igán, mert általában sötétek a pincék, csak a reteszek közt élénk a helyi világítás; messziről tompán hallatszik, mint hasít a fejsze a hasábfába, — pótfavágók is vagyunk télvíz idején, amikor kell az aprófa a begyújtáshoz, hogy aztán áradjon a tűz. A pince. Fent a lakások a maguk elért cicomáival, függönyök csipkéje, szőnyegek puhasága — még a rongyszőnyegeké is — a falakon egy-egy kép, vagy másolat, mint valami szép, vagy hamisan csillogó hamis ékszer, — nálam könyvespolcok, mintha talpig nemes anyagba burkolóznának a falak. Az épület lába pedig a pincében áll — jól öltözött ember, mezítláb. Kövér cső húzódik a pince elejétől a valahol levő végéig, s időnként felmordul, mikor fent, a lakásokban fürdik valaki vagy csobogó víz mellett borotválkozik, mert este valaki megcsókolja .,, — Milyen finom, sima az arcod, Jánoskám... Lent morognak a csövek: artériái, vénái a háznak, köhogy egészen az égig szállhasson jó? Olyan még a nagy fiúknak sem lesz, tudod, akik az utcánkban laknak, és mindig csúfolnak engem, hogy két apukám van, és hogy egyik sem szeret, és hogy én rosszabb vagyok, mint a zabigyerek. Ugye, majd egyszer megvered őket? — Meg, kisfiám... A fiú elhallgat, s csak nézi a férfit nagy, kerek szemmel. Láthatóan elégedett. Mellé ül a padra, s harangozik a lábával. Újra a férfira néz oldalról. — Igazán jó itt üldögélni — mondja. — Mire gondolsz, meg mit nézel, mikor itt ülsz egymagádban, apuka? — Sokszor gondolok rád, kisfiam. De e2t ne mondd meg anyunak, sem az ómamának. meg a Géza apunak sem. Megharagudnának. Aztán elnézem a fákat, hogyan vetkeznek. — Vetkeznek? — Igen, ilyenkor ősszel levetkeznek, aztán tavasszal ismét felöltöznek. — És mikor levetkeznek, akkor meghalnak, apuka? — Nem, nem halnak meg, csak elalusznak. — Nagyon szereted nézni a fáltat, amikor így vetkeznek, apuka?... Mindig csak őket nézed? Igen? Azért, mert engem nem nézhetsz, mikor vetkezem, apuka, igen ? ... Apuka, én úgy szeretnék fa lenni. Most megpuszillak és szaladok haza, mert anyu megver, hogy ilyen sokáig vagyok... Szia, szia, apuci! — Várjál!... Tessék, adtát pénzt, vegyél magadnak rágógumit. Sokat vegyél! — Koszi! — Ómamának ne mondd meg, honnan vetted! A fiú cinkosan rárnoso- lyint a férfira. — Nem árulom el, apuka. Majd azt mondom, azt mondom, hogy itt a parkban vetkeztek ie a fák, jó?... Szia, apu! — Szia. kisfiam!... — Hosszan néz a jávolodó kisfiú után. Szeme előtt lassan összemosódnak a vetkőző fák ... hög a lift motorja, fázik, ha l*ér a pincébe — A szomszéd úrnak hány vödörrel kell egy nap — a közös probléma, vagy gond összehozza majd télen az embereket, mint. mindig. — Két vödörrel... — azóta köszönnek egymásnak, s legközelebb megkérdezi k. hogy van a kedves felesége Pince. Hány dolgot őrizhet magában egy szó, mint kövület zárványában a múlt. Íme az én gyermekkori emlékem, pinceképem egy béi - házból. Az épület sarkában egy morbid ciíraságú koporsókereskedés — a kereskedőszigorú-fekete, a felesége kicsattanóan piros. Az asszony titokban nevetgél, mert a koporsókereskedés- ben mindig bús, zord arcot kell mutatni a gyászoló megrendelők miatt. A pincében pedig a kereskedő morbid vagyona, sok- sok üres koporsó (belül nyers fehér a deszkájuk) — még élőkre várók, de egyben kereskedelmi cikkek ... — Uram, négyféle árban szolgálhatok!... A kereskedőről a házban azt mesélik: tervezi, ha jól megy az üzlet (vagyis elegen halnak meg) gyárat alapít, vagyis maga gyártja a koporsókat, tyűha j! Nekem s pajtásaimnak grund a pince, játék, búvóhely, a koporsók már nem borzasztanak, ez a jó hely a játékhoz! Liza. Fekete haja van, szeme tüzel, egyszer elránt a falhoz támasztott koporsók mellől, s megcsókol. — Örökre szeretlek majd...! — és nyárutó volt, aranysárga. De a pince szó másról is beszél. A pincében hagytam öreg anyámat, 8 feleségemet. amikor kiszólított a gyilkos felszínre a halálos parancs: a házak akkor üresek, a pincék a lakások. Megbolydult akkor minden: ma, ha akarom, már múzeum a pince: itt állt egy rozzant karosszék, ebben aludt beteg, öreg anyám, ebben a rekeszben reszketett és főzött a feleségem, közben rengett a ház, itt repedt meg, hosz- szában a ház fő fala. A pince lidércei ebben a zűrben elillantak, a vélt tündérek remegtek, a macskák der- medten ültek, szemük sárga hunyorgás, pupillájuk fekete vonal, fekete, mint a kétségbeesés. „Leviszlek a pincébe...!” Levittük magunkat, egy város vándorolt le a lakásokból — figyelmeztető múzeum a pince. Liza csókjára nem emlékszem. Csak arra: o tetű alakja volt a szájának, válla gömbölyű, csókja után még szorosabban hozzám bújt. Örökké szeretlek? A pincére, a pincékre emlékszem. A légvonat, a huzat süvítve nyargalt bennük, megvadulva. Sorsom úgy hozta: sok pincében kellett megbújnom. Sok ház van Pesten, egyetlen lakóját sem Ismerem, de tudom, miiyen lent, a ház mélyén a pince. Megismertem őket, amikor a pincéket gigászi koporsóknak szánták. Pince. Micsoda káosz. Az író retteg a közhelytől, de írjuk le a pincét: földes padlóján felborzolt szőrrel ülnek az ijedt-dermedt macskák, élesen dörren a kettősfalú vasajtó, mögötte szürke vassisakban áll Zoltán úr, a gyomorgörcsös al- könyvelő, ő a légóparancs- nok, élet ura, halál ura. Sziréna ... véres hetek, súlyos hónapok. Egy karosszék az ágy. Aztán a szép szabadulás. A pince most majd nemsokára: a foltos hátsólépcsőn indulnak feléje a vödrös, kosaras, zsákos emberek. Gyufa, gyertya van nálad? A pincék lécekből tákolt rekeszeiben feketén, nyugalmas békességben ülnek a nyáron lehordott szénhalmok, mint feketébe öltözött öregasszonyok, kezüket összekulcsolva, a templomban. A kiváló író utolsó novellája, amelyet halála előtt küldött szerkeszti- ségünkwek.
