Népújság, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-04 / 233. szám

Ősz a mátraliallai határban Heves megye északi, Nóg- ráddal határos részén minde­nütt dimbes—dombos vidék fogadja az arra utazót. A lankákon, az őszi napsütés­ben gépek dolgoznak. Trak­torok dohognak az emelke­dőkön, ekéket húzva, széles hantokat, barázdákat hagyva maguk mögött. A másik ol­dalon vetőgépek szelik a so­rokat. Odébb a „megnyúlt” táblán emberek zsákolják és pótkocsira rakják a már be­takarított terményeket. A műútról letérve, a mát- raballai Új Barázda Ter­melőszövetkezet szántóföld­jein széliünk ki gépkocsink­ból. Népes a határ, asszo­nyok, emberek, iskolás gye­rekek dolgoznak mindenütt. — Végre az idő is kedvez — mondja kalauzunk, Ba­kos Albert, a szövetkezet főmezőgazdásza. — így meg­gyorsultak az őszi munkák. Erre szükség is van, mert mindenütt nagy az elmara­dás. Kovács Károly traktoros, három éve vezeti a gépet, és naponta négy-öt holdon lazítja meg a hosszú sorok­ban elnyúló bokrokat. — Tavaly vettük ezt a gépeit — jegyzi meg a fő- mezőgazdász. — Jól bevált, A burgonyalazító gép megkönnyíti a betakarítást. (Foto: Kiss Béla) különösen itt, hegyvidéken nagyon megkönnyíti a mun­kát. Ha nem jön közbe sem­mi, altkor szeptember végéig hatvanöt holdon takarítjuk be a jónak mondható — 90 mázsás — termést. A szövet­kezetnek segítenek a helyi általános iskola tanulói is. Hatvan lelkes tanuló szedi a burgonyát. A földekről felszedett ter­mést szorgalmas asszonyke­zek zsákokba pakolják. Az asszonyok brigádokban dol­goznak, s naponta reggel nyolctól késő délutánig vá­logatják, osztályozzák, zsá­kolják a különböző nagysá­gú burgonyákat. Karnis Já­nosné, Sánta Józsefné és társaik munkája nyomán hamar megtelnek a pótko­csik burgonyával teli zsákok­kal. s délután már a MÉK- telepek felé robog a friss áru. Mert mint Kispál Sán­dor brigádvezető hozzátette: a tagok minőségi munkát vé­geznek. Sietnek a betakarítással, sürget az idő. A szövetkezet apraja-nagyja azon fárado­zik, hogy a rendkívüli nyár után a még földeken levő őszi érésű növények miha­marabb biztonságba, raktár­ba kerüljenek, (mentusz) A számvetést az élet illusztrálta Eger város munkásosztályának élet- és munkakörülményei néz időkben is hűségesen ki­tartó kollektíva igazán meg­érdemelne már egy korszerű, tágas üzemet. Igaz, hogy a Kistályai úton már épül az új gyáregység, de az építke­zés üteme meglehetősen las­sú. A VILATI egri gyára hoz­zá képest korszerű vár, mo­dern palota. De ami az ösz- szehasonlításban a legfonto­sabb, a legértékesebb ered­mény : ezután már csak olyan üzemek épülhetnek, mint az egri VILATI. Es mivel a dolgozók szorgalmán, lelke­sedésén kívül nincs is ami összehasonlítási alapul szol­gálna a két üzem között, így térjünk vissza a vizsgálat anyagához, és válaszoljunk a kérdésekre. Hogyan él a város mun­kásosztálya? Minden jelző­nél, pátosznál kifejezőbb, ha csak azt mondjuk: jól. A fel­mérés szerint az egy főre ju­tó átlagjövedelem 1969-ben 22 082 forint volt. Persze, hogy lehetne több, magasabb is ez a szám, de az országos átlagtól sem kevesebb, és lé­nyegesen több, mint öt-hat évvel ezelőtt volt. Mi sem bizonyítja ezt job­ban, hogy a felmérést készí­tők alig találtak olyan csa­ládra, ahol nem volt rádió, televízió, hűtőgép, háztartási „géppark”. „Ma már alig ta­lálni használt, régi bútorok­kal berendezett lakást a vá­rosban” — írja a jelentés. 1945 ót* * városi tanács igazgatási osztálya 3064 la­kást utalt ki, ebből 1489-be munkások költöztek. Magán­erőből, OTP-hitellel pedig 897 fizikai munkás épített la­kást. Jó, mindenki tudja: sokan laknak még rossz, egészség­telen körülmények között. Van még gond bőven. Százá­val kérnek új lakásokat. De ha az induláshoz, a „cifra nyomorúsághoz” mérjük a számokat, akkor igencsak tisztesek a változást jelző mérföldkövek. A vizsgálat során nemcsak a dolgozók, nemcsak a mun­kások, hanem a kenyéradók, az üzemek, a vállalatok is megmérettek. Hogy a kenyér, a ruha árán, a havi béren kí­vül mit adnak még a dol­gozóknak? A felszabadulás óta épült üzemeink egyre többet: böl­csődét, óvodát, kedvezményes étkeztetést, lehetőséget a ta­nuláshoz. Egyre több mun­kásgyerek jut el —, de nem elég — munkaadója segítsé­gével a középiskoláig, a dip­lomáig. Milliókat költenek az üzemek az egészségügyre, a szociális körülmények javí­tására. Mindez ma már ter­mészetes. Egyre többen ké­rik, egyre többen kapják. Igazságtalanság lenne azon­ban, ha általánosítanánk. Az elavult, a korszerűtlen üze­mekben lényegesen nehezebb körülmények között dolgoz­nak, kevesebb jut az egész­Hogyan él, dolgozik? Mi­lyenek az élet- és munkakö­rülményei Eger város mun­kásainak? A kérdésekre a városi ta­nács végrehajtó bizottsága kerestetett, illetve keresett válaszokat. A vizsgálatot, a felmérést szakavatott nyel­vész, népművelő, pedagógus, munkaügyi, pénzügyi szak­ember végezte, és mint a csütörtöki vb-ülésen kide­rült, a 23 oldalas jelentéshez szándékosan nem készült melléklet, statisztikai adat­tár. A felmérést, az eredmé­nyeket, a számvetést ezúttal az élet illusztrálta. Ugyanis mielőtt a végrehajtó bizott­ság megtárgyalta, elfogadta volna a jelentést, előbb láto­gatást tett a Könnyűipari Gépgyártó Vállalat és a VI­LATI egri gyáregységében, és csak a „helyszínelés” után került sor a számok, a té­nyek hitelesítésére. Mielőtt a magunk eszközei­vel mi is ezt tennénk, né­hány szót az üzemlátogatás­ról. A gépgyártó vállalat eg­ri gyáregységétől meglehető­sen szomorú tapasztalatokkal vettek búcsút a vb-tagok. Az üzem szűk, levegőtlen — la­punkban is többször szóvá tettük már — korszerűtlen. Ez a szakmáját szerető, ne­.,1K e&Wber ** .vasán»» Munka társaink külföldön Skandináviai űtinapló VII. A „legmagyarabb” város ... Július 25. Miután érzékeny búcsút vettem házigazdáimtól, s a vonat indulásáig még volt két óra hosszám, a pályaud­varon csendes búcsúzást rendeztem a szabadtéri resti egyik asztalánál egy üveg Tuborg sör mellett. Nem so­káig maradtam egyedül. Egy joviális mosolygós öregúr te­lepedett hozzám, megrendelt egy pohár tejet, aztán szóba elegyedtünk. Elmondta, hogy egy kisebb gyára van az — Látom, magyar vagy. Nálatok nagy szabadság van, ügye? — Van, persze különböző megszorításokkal — mondom kitérően, mert sose lehet tudni, hova akar kilyukadni egy hirtelen keletkezett be­szélgető partner. Hamarosan aztán sok min­dent megtudtam tőle. Egye­temista, gyógypedagógiát ta­nul Oslóban. Most éppen Angliába készül, miután egy­hetes vagontakarítással meg­Ez már erősebben kinyi­tottam a fülem, miután le­győztem azt az ingert, hogy örömömben felfedjem kiléte­met. Így tudtam meg a hat­órás út alatt, hogy Svájc­ban élő magyar szülők cser­kész gyermekei, akik vezető­jük kíséretében a stockholmi dzsemborira készülnek. Fel­tételezhetően ők már kint születtek, de majdnem tiszta magyar beszédüknek némileg örültem. Vezetőjük, egy fia­Ezek már a finn partok. NSZK-ban, s most két hetet pihen Koppenhágában. De a pihenéssel egy kis baj van, ugyanis a kétszobás szállo­dai lakosztálya a személyfel­vonó mellett fekszik, s nem tud tőle aludni. Most siet vissza, hogy kicserélje egy másikra. És elsietett. A kö­vetkező asztaltársam . egy norvég fiatalember volt. Csupán egy pillantást vetett az asztalon fekvő Kossuth- cigarettára, már megkérdez­te, hogy beszélek-e angolul, vagy németül. Az utóbbi mellett döntöttünk, és mind­járt a tárgyra tért: ségvédelemre, s vékonyabbak a borítékok is. Nemcsak az eredmények­ről, hanem a változást sür­gető számokról, tényekről is olvashatunk a jelentésben. Csak távirati stílusban: a la­kásigénylők közül a munká­sok száma 1671. A városban dolgozó 12 458 munkásnő kö­zül nagyon sokan végeznek nehéz fizikai munkát, dol­goznak rossz, egészségtelen körülmények között. Ráadá­sul kevesebb fizetésért, mint a férfiak. 1969-ben a könyv­tárakba beiratkozott munkás­olvasók száma mindössze 604 volt. Sok üzemi könyv­tár könyveit vastag por bo­rítja, a kiállításokat, a hang­versenyeket meglehetősen kevés fizikai dolgozó látogat­ja. És hát a nagycsaládo­sok: az eddiginél is nagyobb, több anyagi, erkölcsi segítsé­get kérnek. És tegyük gyor­san hozzá: az eddiginél is na­gyobb, több anyagi, erkölcsi segítséget érdemelnek. És sorolhatnánk még az eredményeket, a változást, a gondokat. De hát valameny- nyien ismerjük, valameny- nyien részesei vagyunk az el­telt 25 esztendőnek. Vala­mennyien tudjuk, honnan in­dultunk és hol tartunk. Ho­gyan él a város munkásosz­tálya? A választ, a feleletet az élet illusztrálja. Egy olyan időpontban, amikor egész or­szágunk, társadalmunk szám­vetést készít. Ötéves mun­kánk eredményeiről, s ter­veket a jövőre, a perspektí­váról. Akik figyelemmel kí­sérték parlamentünk vitáját, tanácskozását, azoknak alig­ha kell bizonyítani: néhány év múlva hazánk, közötte Eger város munkásosztálya is ifjabb, frissebb, - kiegyensú­lyozottabb. gazdagabb lesz, mint valaha is volt. K. J. kereste az útiköltséget. Ta­valy is hasonló módon jutott el több európai országba, jö­vőre pedig a szocialista or­szágok szerepelnek az úti­programjában. — így lehet a legtöbbet tanulni — mondja mintegy mentegetőzve, pedig óvakod­tam a mi egyetemistáink ha­sonló lehetőségeinek kitere­getésétől. Elmondta azt is, hogy Norvégiában most tíz esztendő után van erősödő­ben a szocialista ifjúsági mozgalom. Maga még nem döntött, nem tagja egyetlen ifjúsági szövetségnek sem, de a kommunista fiatalokkal szimpatizál. Aztán ő is ma­gamra hagyott, hátára vetve a sok országot látott hatal­mas hátizsákot. Nemsokára az én vonatom is indult, az Ostsee Expressz, mely Koppenhágától Stock­holmig közlekedik. Ott — valamelyik kikötőben, ez még a jövő titka — hajóra szállók, és másnap délben érkezem meg Turku kikötő­jébe, majd végre egyórás vonatozás után Helsinki kö­vetkezik... Helyjegyem bir­tokában felszállók a vonatra, s hirtelen Budapesten érzem magam, mivel már itt is so­kan mások ülnek a helye­men. Megkeresem a kalauzt, aki készséggel szerez egy másik kupéban — sokkal kényelmesebb! — helyet, és már robogunk is. Helsingőrt még egyszer megpillantom: a kikötőben fut rá a vonat^ a komphajóra, s tíz perc múl­va legördül róla — immáron svéd földön. Hatórás utazás vár még rám Stockholmig, van idő szemügyre venni ytitársaimat, és töprengeni azon, hogy vajon finnországi barátom, Jaalcko Kari, aki tavaly egy delegációval járt Magyarországon — persze Egerben is ... — megkapta-e vajon az érkezésemről szóló táviratot? Utitársaim zöme tíz-tizen- négy esztendős gyermekek­ből állt, akik cserkészegyen­ruhában feszítettek. Ha az ember füle már na­gyon hozzászokik az idegen nyelvű beszédekhez, s ráadá­sul nem is érti, hajlandó né­hány elhangzott szó ritmusá­ban, dallamában magyar ki­fejezést feltételezni. így vol tam vele én is, amikor ezt hallucináltam az egyik gyer­mek ajkáról: — Ne hülyéskedj. . . — De, ha mór dóm! Tavai v is jártunk arra! tál, végtelen türelemmel megáldott férfi, fáradhatat­lanul gondoskodott a szóra­kozásukról, ha már az uta­zás kissé fellazította a cse­meték türelmét. így került sor például egy hihetetlenül bárgyú vetélkedőre is, mely­nek során ilyen kérdések hangzottak el: Melyik a leg- magyarabb folyó? — Vagy: Melyik a legmagyarabb hegy? — És: Ki volt a leg­magyarabb költő? Kisebb-nagyobb elcsúszá­sokkal meg is jöttek a vála­szok a nem éppen „legma­gyarabb’ kérdésekre, de nagy veszélybe került komolysá­gom, amikor erre a kérdésre, hogy „melyik a legmagya­rabb város”, az egyik gye­rek lelkesen rá visította: — Zürich! A vonat őrülten vágtatott, s pontban fél tizenegykor es­te meg is érkezett a svéd fővárosba. Mindössze egy félórám volt megtudni, hogy merre van a kikötő, és mi­lyen nevű hajóra kell szán­nom, nem is beszélve arról, hogy taxit szerezni — sze­rencsére bölcs előrelátással bevásároltam némi koronát is még Koppenhágában — és kijutni... Minden ügy ment, mint a karikacsapás! A pályaudvar információs irodájába olyan s nagy lendülettel rontottam be, hogy a szolgálatos kis­lány csak remegve tudta el­magyarázni : tizenegykor in­dul, ha indul egyáltalán, Skeppsbron kikötőjéből az Ilmatar tengerjáró, taxit a pályaudvar előtt találok. Találtam is, és már szá­guldott a stockholmi széles utcákon az Impala, alul- és felüljárókon, hidakon át a kikötő felé. öt perc múlva már a pompásan kivilágított, hatalmas fehér hajó hídján rohantam felfelé, de egy ka­pitány külsejű ember meg- ■ nyugtatott, hogy még tíz perc van az indulásig, s egyébként sem szállhatok be, ha nem szerzek a tíz méter­re lévő hajózási irodában egy beszállókártyát.. „ Tehát még két rohanás van hátra. A végén azonban csak feljutottam, s az Urna- tar nagyot bődülve lassan eltávolodott a parttól, hogy megkezdje tizenkét órás út­ját a Botteni-öblön. Kátai Gábor (Következik: Szaunát Iáini9 és — megfürödni.,.) Karnis Jánosné, Sánta Józsefné és társaik gyorsan meg­töltik a zsákokat burgonyával.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom