Népújság, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-04 / 233. szám

V////////////// W /w. 5 Hirdet a Posta: ezt keres a Pos ti, Mozgó hírlapárust. Rikkancsot, — régi magyarul, új magyarul: moz­gó hírlapárust.' Olyat, aki nem áll­dogál standján, nem üldögél kis pa­vilonjában, hanem a hóna alatt, — mozog. Utcán, vonaton, peronon, egyszóval mindenütt, ahol sok az ember és kevés az újság. Ám rik­kancsnak nem lehet nevezni, mert a rikkancs régen volt, az egyik leg­elesettebb szakma volt. sót nem is volt szakma. Csak torok kellett hozzá, zihálást bíró tüdő, s még mozogni képes lábak. Meg rendít­hetetlen hit, hogy a rikkancskodás­ból szerzett fillérek pontosan ele­gendőek lesznek ahhoz, hogy ne haljon éhen az ember. Az a világ elmúlt. Ma senki, az égvilágon senki el nem menne rikkancsnak. Mozgó hírlapárus az más. Hosszabb is a név, kacifántosabb is és hivatalo­sabb is. Igaz. hogy közben a rik- kancsság igenis szakma lett, s tök- kelütött ember aligha keresné meg Opeljét e szakmával, s az is igaz, hogy keresetében egyáltalában nem kullog hátul a szakmák kereseti lis­táján. Hogy megbecsült ember az, aki csinálja. De akkor sem rikkancs, hanem mozgó hírlapárus. Legyen. Csak legyen! Az üzemek manapság már nem segédmunkásokat vesznek fel, hogy trógerolják a nyersanyagot, elvi­KOKTÉL A mozgó hírlapárús gyek a kész terméket, cipeljék a lá­dákat, takarítsák a műhelyeket, — az üzemek most már anyagmozga­tókat keresnek és alkalmaznak. Sokkal előkelőbb név ám anyag- mozgatónak lenni, mint segédmun­kásnál«. Nem utcaseprő, hanem köz- tisztasági dolgozó... és így tovább. Persze, ezen lehet humorizálni, lehet a dolgot úgy tekinteni, mint merő fontoskodást, oktalan óvatoskodást, hogy meg ne sértsék az embert, — mert valóban erről Is van s2ó. Szak­mák, munkák valamilyen érthetet­lenül ostoba rendje nyomán az egy­kor elnyomott, kisemmizett emberek között is, rettenetes torz tükörként kialakult annak, idején egy „társa­dalmi hierarchia.. Szabó, vagy suszter például. Fűszeres, vagy rőföskereskedő. Trafikos, vagy cukorkaárus. Bányász, vagy kohász. Nem folytatom. Mert igaz volt, hogy a rikkancs az valahol a peri­férikus társadalomnak is a perifé­riáján élt, éppenúgy, mint a tróger segédmunkás, vágy az utcaseprő, jellegzetes seprűjével és tartályával. E foglalkozási neveket megváltoz­tatni nemcsak egyszerűen szeman­tikai' feladat, de politikai tett is volt. És mégsem csak erről van ma szó. Hanem arról, amit már beve­zetőben érintettem, hogy a ma hír­lapárusa, „mozogjon”, vagy üljön a pavilonjában, tudja és érti, hogy mit ad el. Szellemi terméket árul! S e termék árusítására valóban tel­jességgel alkalmatlan lenne a régi értelemben vett rikkancs. Az anyagmozgató is mindinkább targoncán ül, gépet kezel. Szakma, nem trógerolás még akkor is, ha sok területen az elmúlt évek alatt' sem sikerült jelentős, vagy éppen semmilyen változást elérni az em­beri munka, energia helyettesítésére. Az, aki egy modern üzemben anya­got' „mozgat”, az valóban nem lehet már a régi értelemben, pejorativen is használt, hoch-magyarsággal ne­vezett, — tróger. Mint ahogy igenis köztisztasági alkalmazott és nem utcaseprő az, aki különböző célgépeket vezet a vá­rosok utcáin, aki normát teljesít, előírásokat valósit meg a korszerű városhigiénia szempontjainak fi­gyelembevételével. A név megvál­tozása, a „forma” átalakulása „tar­talmi” konzekvenciákat jelent az élet más területein is. Azt a belső fejlődést fejezi ki, amelyen ez a társadalom átment mind a politi­kai, társadalmi, mind pedig tudo­mányos. technikai jellemzőit il­letően is. Ha valahogy a múlt szimbólu­mához odatartozott és tartozik ma is a rikkancs, akkor — amíg jobb nevet nem találunk! — a jelen kor­hoz, kissé fontoskodó megfogalma­zásával is hozzátartozik a mozgó hírlapárus. És az anyagmozgató. Meg a köztisztasági hivatal dolgozó­ja is.- - "sssssssssssssssssssssssf* Termelőszövetkezetek a kultúráért Termelőszövetkezeteink gazdálkodása évről évre eredményesebb, kevés közös gazdaságra mondhatjuk azt, hogy „szegény”. Minden termelőszövetkezet megenged­heti magának ma már, hogy több pénzt fordítsanak mű­velődési célokra, a kulturális ellátás további növelésére. Vajon ténylegesen több pénzt fordítanak-e, vajon haté­konyan támogatják-e — lehetőségeikhez és a jelentkező igényekhez mérten — a művelődés ügyét? Erre kere­sett választ a Heves megyei Népi Ellenőrzési Bizottság megyénk 19 termelőszövetkezetében, vizsgálva: a kul­turális alapok felhasználása miként segíti a tsz-ekre há­ruló kulturális feladatok megoldását. A népi ellenőrök vizsgálódása mellett áll itt az újságíró tapasztalata is... Több termelőszövetkeze­tünk vezetősége kellő idő­ben felismerte a kulturális alapok növelésének szüksé­gességét. Megyei adat: 1968- ban 3 839 000 Ft-ot, 1969-ben pedig jóval többet, 5 539 000 Ft-ot tartalékoltak művelő­dést célokra. A számok ön­magukban is beszédesek, mindenképp örülni kell; an­nak;'hogy a-közös gazdasá­gok az anyagi gyarapodás mellett most már a szellemi gyarapodásra is kéllő gondot fordítanak. Kell ez, szüksé­ges ez, mert ,a kevésbé mű- * veit, az alacsony szintén megrekedt, képzetlen embe­rek ma már a mezei életben, a korszerű agrotechnika vív­mányai között is mind ne­hezebben tudnak eligazodni. Hogy egy termelőszövetke­zet miként gazdálkodik, ab­ban számtalan objektív és szubjektív tényező szerepe közrejátszik. Ám feltétlenül kihatással van a termelésre, igen sok függ attól, hogy mi­lyen fokon áll az emberek szakmai képzettsége! Abban a 19 termelőszövetkezetben, ahol a népi ellenőrök vizs­gálataik során megfordultak, kevés híján 8 ezer ember munkálkodik. Ebből egye­temi diplomás 40, középis­kolai képzettsége van 251 embernek, szakmunkásképző tanfolyamot végeztek 1039- en. És mennyire kedvezőbb lenne az arány, ha a leg­több pénzt nem csak közös kirándulásokra költenék, de bőkezűbben fordítanának a szakmai és a szakmunkás- képzésre is! Mire költik a kulturális alap millióit a termelőszö­vetkezetek? A legtöbb péntz kirándu­lásokra, tapasztalatcserékre költik. Tapasztalatcsere? Legtöbb esetben a tapaszta­latcsere annyit jelent, hogy „más nevet adnak a gyerek­nek”. Valójában — kevés kivételtől eltekintve — ez is kirándulás, eszem-iszom vendégeskedés, csekély kul­turális haszonnal. Lassú emelkedést mutatnak a szakmai képzésre, az isme­retterjesztő előadásokra, a szakmunkásképzésre fordí­tott összegek. Sőt, csökkenés fis tapasztalható: 1968-ban a 'kulturális alapoknak még 10.2 százalékát fordítottál« Oktatási célokra, 1969-ben pedig már csak 8,9 százalé­kát — jóllehet a kulturális feladatokra tartalékolt ala­pok mindenütt növel- vltek. Lehetősége adott a terme- Jfeaő vetkezeteknek arra, A termelőszövetkezetek a falu „uralkodó” szocialista nagyüzemei. Ugyanakkor vá­rosi keretek között is mind jelentősebb gazdálkodási té­nyezőnek számítanak. S azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy a gazdálkodási tevé­kenységen túl, mint tápláló, transzformáló egységek úgy kapcsolódnak bele a telepü­lések általános kulturális áramkörébe is. Sok szép példáját sorol­hatjuk segítségadásuknak: A gyöngyösi Mátraikincse Tsz például önálló klubot létesített a művelődési köz­pontban, s ennek működésé­hez 14 000 forinttal járult hozzá, évente. Gyöngyösoro- sziban a tsz is tiszteletdí­jat ad a község kultúrveze- tőjének. A hevesi járás tsz-ei jelentős összegeket (1968-ban 84, 1969-ben 72 ezer Ft-ot) juttatnak a kul­turális és sportintézmények támogatására. Az egerfar- mosi Aranykalász 100 000 a szihalmi Rimamente 150 000 Ft-tal segítette a községi kultúrotthön megépítését. A boconádi Béke Tsz a sajáti kuRúrctthonában rendezi, i be a községi könyvtárat. A tiszanánai Petőfi a községi énekkart menedzseli, s a ha­marosan megnyíló KISZ- klub finanszírozását is vál­lalta. A hatvani Lenin Tsz kü­lön szövetkezeti művelődési ház megépítésének gondola­tát dédelgeti. S a közös gaz­daságnál levő letéti könyvtár állományát rendszeres könyvvásárlásokkal gyara­pítja. Kíváncsiak voltak a népi ellenőrök: vajon a tsz-tagok mennyire elégedettek a mű­velődésre szánt forintok félhasználásával? Kétszáz férfit és 123 nőt kérdeztek meg, kérdőíveken. Fiatalokat és idősebbeket kérdeztek, tizenévesektől _,a hatvanasokig — gépészeket, állattenyésztőket, növény­termesztőket, fogatosokat és kertészeti dolgozókat. Arra a kérdésre, hogy á kultu­rális és szociális alapokat a tagság érdekeinek megfele­lően használják-e fel, 254-en válaszoltak igennel; 69 volt a nem. Azt is megkérdezték: mire kellene többet fordíta­ni és mire kevesebbet? A gondot is jelző válaszokból hadd idézzek csak egyet: többet kellene fordítani a fiatalok nevelésére. Az „el­lenzők” táborának vélemé­nyéből több az idézni való: kevesebbet kellene fordítani: kultúrára, színházlátogatás­ra. Nem tudom, a 19 szövet­kezet melyikében írták kér­dőívre ezeket a meghökken­tő válaszokat. Ügy vélem, a hely és a név itt nem is ér­dekes. Inkább a válaszokból kiérző figyelmeztetés a meg szívlelendő számunkra: van még tennivaló bőven, hogy á szellem tiszta fénye mel­lett széjjelűzzük gondjaink raját... Pataky Dezső gp A veszprémi tűztorony Sokan felkeresik a veszprémi vár peremén álló tűztornyot, melynek erkélyéről nagyszerű kilá­tás nyílik az ódon városra. Az 1524-ben épült, majd isii­ben kibővített torony egykor fontos figyelőhelye volt a vá­ros tűzoltóinak. Ma tavasztól őszig az idegenforgalmat szolgálja. ­(MTI foto — Jászai Csaba) „Késési időben..."(?!) A címűi adott jelzős szer­kezetet a következő mondat­ból emeltük ki: „Késési idő­ben került sor az aratásra,” A mondat nyelvi formája nagyon időszerű nyelvműve­lési kérdésre is utal. Már ír­tunk arról, hogy a hivatalos- kodó, a feleslegesen szaksze- rűsködő nyelvben az igei ál­lítmányok nyelvi szere­pét gyakran a fo­galmazás, a közlés elsze- mélytelenítését eredményező s a töltelék-igékkel társult -ás, -és képzős főnevek ve­szik át. Ezt példázzák a kö­vetkező gyakran hallott és olvasott nyelvi formák: az áru eladásra került, nem tör­tént intézkedés, a probléma megoldását eszközölték, nem ment teljesedésbe a vállala­tok közötti megállapodás stb. Az utóbbi hetekben külö­nösen gyakran találkozhat­tunk a következő nyelvi for­mákkal: „Késésben került sor az aratásra”. — „Késést szenvedett a mezőgazdasági munka.” — „Késési időben kerülhet sor az őszi mun­kákra.” stb. Ha a fogalmazást elsze- mélytelenítő -ás, -és képzős főnevek kikapcsolásával csak a megfelelő igékre, illetőleg határozókra bízták volna a' mondat megfogalmazói a mondanivaló kifejezését, a nyelvi formálás egyértel­műbb és konkrétabb közlést eredményezett volna. Ezekre az igealakokra, illetőleg ha­tározókra gondolunk elsősor­ban : megkésett az aratás, megkéstünk az aratással, el­késtünk az őszi mezőgazda- sági munkákkal, későn, kés­ve végeztük a nyári betaka­rítási munkálatokat stb. Üjabban már a köznyelv­ben, a társalgási nyelvben is fel-feltűnnek ezek a valójá­ban tartalmatian nyelvi kép­letek. Jegyzetfüzetembe ez a mondat is bekerült: „Az ér­tekezlet késési időben került megkezdésre”. Természetesen ez a furcsa mondat nem szolgáltat jó példát a tö­mör és gazdaságos nyelvi formálásra sem. A rostára tett nyelvi je­lenség bizonyos nyelven tú­li összefüggésekről is árul­kodik. Ha az igei állítmány helyébe -ás, -és képzős fő­név, illetőleg válámilyen töltelékige lép, a valóság té­nyei, összefüggései is hamis képet nyerhetnék á nyelvi formálásban. Ha valaki azt írja vagy mondja, hogy „nem került teljesítésre a vállalt kötelezettség’, a nyelvi formából nem tudhat­juk meg, kik nem teljesítet­ték a szerződésben vállalt kötelezettségeket, kiket ter­hel tehát a felelősség. Ha pedig az alany nem utal va­lóságos cselekvő személyre, akkor elleplezzük mind a fe­lelősségre kötelezett sze­mélyt, mind magát a cselek­vést is. Egyértelműbben kell tehát fogalmaznunk: a cse­lekvő személyét elleplező és a személyes felelősséget csökkentő nyelvi formákat, kifejezéseket elsősorban ezért kell kerülnünk. Dr. Bakos József Adios. Agyő. Viszlát. Szia. Elmúlt a tavasz, el a nyár, eljött az ősz — tiszta unalom. Így megy ez mar nem is tudom mióta. Semmi változás. Tavasz. Nyár. Ősz. Tél. Így volt Neandervölgyben, így volt a rabszolgatartó társadalomban, így pontosan a kapitaliz­musban és így van ez megint a szocializmus építésének jelenlegi időszakában is. Leg­alább egyszer lenne mondjuk úgy, hogy nyár, ősz, tavasz, tél. Vagy: nyár, tél, ősz, tavasz. De nem. Csak az unos-untig azonos sorrend. Es még ezek után ne legyen a mai fiatalság életunt, cini­kus, kiábrándult és re­ménytelen. Elmúlt a nyár és itt ősz. A vitáktól füg- g '"lenül elmúlt a mi­n' s mindazt, amit lei- ír - férfiszemmel meg- :»juá Ini, lankáin, Adios, tavasz, nyár, kikelet, szerelem meg minden dombjain elábrándoz­ni a nyár pompájában megadatott, az már mind a múlté. Meg az átmeneti, aztán meg a télikabáté! Levetkőz­nek az ágak, felöltöz­nek a nők. Tavasszal ez fordítva van. Már ezért is a legszebb év­szak a tavasz, s rút évszak az ősz, írhatnak bármilyen elégiát er­ről a költők. Bámul­nák a levelek, sápad­nak az arcok, csörögni kezd az avar, hogy az ember egy nyugodt pil­lanatot nem mozoghat, és szürke, olyan szür­ke lesz az ég, mint egy haldokló lisztkukac mosolya. És az ősz után jön a tél. ArMly lehet szép, fehér, bundás, szikrázó meg minden, de hideg a tél, renge­teg tüzelőt emészt fel a tél, meg hamut ter­mel a tél és télén fő­zik a sárgaborsó-főze­léket, amelyet vélemé­nyem szerint a Gesta­po vezetett be, mint harmadfokú vallatást. Hát lehet szép, jó, kel­lemes egy olyan év­szak, amikor sárgabor­sót főzhetnek? Sárga színű borsóból főzelé­ket főznek felöltözött nők, lányok és asszo­nyok ... Nem tudom, hogy bírtam volna ki a jégkorszakot! Nézek, csak nézek ki az ablakon, s elréve- dek azokon a szép órá­kon, amikor dúlt az orrom és az eresz: jött, jövelt a ta­vasz. Ö, mily régen is volt az, amikor a fele­ségem idegesen turkált a szekrényben a nyári holmik után, amikor megesküdött, hogy a magyar fürdőruhák mindig összemennek, direkte úgy csinálják a magyar fürdőruhákat külföldi minta után, hogy azok az egyik év­ről a másikra össze­menjenek ... Most is idegesen tur­kál és esküdözik, hogy télen kénytelen lesz meztelenül járni, amin megpukkadnék a röhö­géstől ... Igen, s a nyár is milyen régen volt. Azt hiszem, ta- volt nyár, de le­het, hogy tavaly előtt volt csak nyár, az idén a tavasz után rögtön ez az ősz jött, s az is lehet, hogy az ősz után rögtön a tél jön. A megszokott, unalmas sablon szerint: tavasz, szerelem, kikelet, nyár, ősz, feleség, tél, kuc­kó... Nincs is kuckóm! Azért mégis felhábo­rító, hogy a szocializ­mus építésének hu­szonötödik. esztendejé­ben még mindig nincs a magyar télhez ma­gyar kuckó a magyar dolgozónak! Kuckó nincs, ősz, agyonöltöz­tetett nők, azok van­nak. Levél le az ágról, ■ruha fel! Es mily mesz- sze van még a kikelet. Adios, agyő, szia, nyár! (egri) október 4.. vss&mtß hogy szerződést kössenek le-' endő diplomásokkal, fiatal szakember jel öl tökkel, s ré­szükre társadalmi ösztöndí­jat juttassanak. A közös gazdaságok nem élnék elég­gé ezzel a lehetőségükkel. Óvatoskodnak, mondván, hogy már többször „meg­égették a szájukat”: a fiatal diplomás inkább kifizette azt a pénzt, amit ösztöndíj­ként kapott és köszönés nél­kül továbbállt. Kevésbé fe­nyeget azonban hasonló ve­szély, ha nem az iskolákon próbálják „megfogni” a szakembernek valót, hanem a ’ szövetkezet tehetséges fia­taljait küldik tanulni, legye­nek szakemberek. A verpe­léti Dózsa Tsz vezetői pél­dául már iskoláskorban igyekeznek megszerettetni a mezőgazdaságot a gyerekek­kel, nyaranta szívesen lát­ják őket földjeinken, mun­kát adnak nekik, fizetést, megismertetik velük gazda­sági tevékenységüket; s így nem jelent gondot számunk­ra a szakember-utánpótlás, nem kell rábeszélni a gyere­keket, hogy a nyolc osztály bevégzése után mezőgazda- sági szakiskolába menje­nek. Segítik termelőszövetkeze­teink a kulturális intézmé­nyeket, s a falusi sportkö­rök is mind az ő pénzükből tevékenykedhetnek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom