Népújság, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

Művészet és erkölcs

Z

avartan fogott meg az antikváriumban az egyik kezdő eladó: „Most hordott le bennünket valaki, hogy mi kultúrszemeteket árulunk. — Nézem a könyvet, amely ilyen haragra lobbantotta. — Hát mi adtuk ki. nem is régen.” Knut Hamsun Éhség című regényének a közelmúltban megjelent fordítását tette elém a fiatalember, az váltotta ki a névtelen vásárló ingerültségét.

Elmondtam a könyvek sorsával még csak ismerkedő legényeknek, hogy Hamsun a második világháború idején valóban a nácik szószólójává lett Norvégiában. Ezért a norvég társadalom — akárcsak a művelt és becsületes világ — megbélyegezte őt, könyvei 1952-ben bekövetkezett haláláig tudtommal sehol sem jelenhettek meg. Az agg korára fasisztává züllött író korábban Európa egyik legnépszerűbb toliforgatója volt. Éhség című regénye még 1888- foan jelent meg, több mint fél századdal Hamsun nyilt íasizálódása előtt, s ez a könyv még alkotója friss tehetségének, s a nincstelenséggel járó embertelen megpróbáltatásoknak jelentős dokumentuma.

Abban, hogy a mi világunkban is megjelenhetett, nem a Hamsun iránti megbocsátás jelét kell látnunk. Inkább az a törekvés nyilvánult meg a magyar könyvkiadásnak ebben a gesztusában, hogy az egyetemes kultúra értékeiből minél többel kívánja gazdagítani a mai olvasót. Mert az Éhség vitathatatlanul értékes mű... És Hamsun erkölcsi vétsége, ami fölötti haragjában a névtelen böngészőt olyan indulat ragadta el?... Hamsun bűnéről van mit beszélni Tágabban értelmezve az epizódot — elgondolkodtatja az embert, voltaképpen édestest- vérek-e a kultúra és az erkölcs, vagy alkalomadtán bajvívó felekké is válhatnak-e?

Egyszerű dolog volna egy elméleti kézikönyv szavaival válaszolni a kérdésre. Néhány mondat már tisztázná hogy mind a művészet, mind az erkölcs a társadalmi tudat sajátos formája. Mivel az erkölcs az emberi magatartást szabályozza, a művészet pedig a társadalom létét tükrözi — az összefügés nyilvánvaló és cáfolhatatlan.

Csakhogy az élet nem ilyen tételszerűen kínálja a tanulságokat. A művész — legyen prózaíró, költő, szobrász, filmrendező, vagy más — műveiben személyesen is jelen van. Erkölcsi elvei fölszívódnak alkotásaiba, átszínezik művét Tehetségének mértékétől függően eszményeket ültet el, vagy eszményeket rombol a nézőben, olvasóban, alkotásának közönségében.

Mindenkiben egyformán?... Jaj, dehogy.

D

iákkorom keserű szenzációja volt hogy utcánkban nikotinoldatot ivott és meghalt egy boltoslány. Megnézte a Halálos tavasz című filmet s búcsúlevele is mindössze a film híres angolkeringőjének szövegéből vett idézet volt: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte...” Akkor hallottam, hogy ugyancsak öngyilkossági járványt váltott ki annak idején a Szomorú vasárnap című dal is.

Később — most már örömömre — másfajta művészeti járványokat is tapasztaltam. Akik a Kutató Sámuelt, a Csendes Dont, az Eden Martint, vagy a hazai szerzők művei közül Veres Péter Számadását. Erdei Parasztokját, Féja Viharsarok, Kovái Vad víz című könyvét olvasták, jobbára olyan embernek bizonyultak, akik a társadalmi igazságot szomjazták. Erkölcsi parancs sugárzott ezekből a művekből, és sokak számára előbb a gondolkodás, később pedig a cselekvés iskoláivá lettek.

Távol áll tőlem a szándék, hogy kurtábbra fogottan újrafogalmazzam azt, amit a művészetek és az erkölcs viszonyáról már oly sok népszerű elméleti munka kimondott De nem hunyhatom be a szememet az előtt sem, hogy napjaink művészeti termésében elég-sok az olyan produktum, amely, úgymond „csak szórakoztatni akar.”

No, az sem Intézhető el egyszeri! kézlegyintéssel, ha egy színmű, egy regény, egy film szórakoztat. Az is valóságos közönségigényt elégít ki. Senki sem várhatja el a színházlátogatóitól vagy könyvszerető embertől, hogy ezzel a felkiáltással nyúljon pénztárcája után: „Hadd vegyek már egy regényt, ami jóra nevel, vagy lássak egy színdarabot, amelyik meggyőz arról, hogy a kizsákmányolás mégiscsak tűrhetetlen dolog”. Az emberek többsége egyszerűen „valami szépet”, esetleg „valami derűset” szeretne látni, hallani, olvasni. De igazán emlékezetessé az olyan művészeti élmény válik számunkra, amelyik mint például az Egri csillagok, azt sugallja: szeresd és oltalmazd a hazát; azt írja a szívünkbe, amit a Puszták népe: így élt az urak országában a nincstelen paraszt, s ezt nem tűrhette, aki tisztességes; vagy az áradt belőle, ami Fábri Húsz óra "című filmjéből: íme, az ütközések, a viták ellenére is összefog bennünket a közös sors, aminek az is formálója, aki tudomásul sem veszi azt.

B úcsúban voltam a minap. Ott láttam, hogy egy giccsábus Lyka Károlynak a Kis művészettörténetét olvasta. Nem állhattam meg szó nélkül: „Némi ellentmondást látok abban, hogy ön a pamutgombolyaggal játszó cica képét árulja, és Lyka Károlynak az igaz művészetért született írását olvassa”. Nevetett: „A

giccsek árából vettem a könyvtáramat.” .

Valószínű, hogy igazat mondott. Csak az nem valószínű, hogy ez szélesebb értelemben is járható út volna. Az erkölcsi szempontból nemesnek, a _ társadalmilag hasznosnak soha sem lesz szálláscsinálójává a talmi, a haszontalan. a közömbös alkotás.

Egy olvasó leveléből idezem: „Most a Eartok-évforduló nyitotta rá a szememet, hogy Bartók nemcsak azt várta el a társadalomtól, hogy megismerje és elfogadja a zenéjét. Bartók egész életműve előbbre is akarta vinni a társadalmat. És ez érvényes Adyra is. Ez Kodályra. Ezt szeretem Illyésben és ez az erkölcsi erő teszi számomra becsessé Derkovits életművét is. Igazi művész aligha érheti be azzal, hogy a közönség fizessen, és tapsoljon.”

Így van. És a társadalom sem fogadhatja el teljes értékű műként és alkotóként azt, aki, nem akarja, hogy általa többé váljék a világ.

E

rről akkor sem feledkezem meg, ha kinyitom a rádiót és kedves-könnyű táncdal árad belőle a szobámba, vagy ha olykor pihenésként megnéztem, miként jár túl vad bűnözők és tunya detektívek eszén a valószínűtlen angyalságú Angyal.

Bajor Nagy Ernő

NÁDOR TAMÁS:

Medve Pál békés öregsége

Közönséges hétköznap volt, reggel fél öt, amikor Medve Pál békés öregsége kezdetét vette. A zsalügá- teren keskeny csíkokban átsugárzott a hajnali fény, ugyanúgy, mint előző nap, vagy valamivel erősebben. Medve Pál megszokott, nyugodt mozdulattal visszahajtotta takaróját, felült, leengedte lábait az ágyról, azután egyeztette karóráját és az ébresztőt. Fél öt volt, pontosan fél öt.

Nyugdíjazásának első napja nem jelentett különösebb izgalmat számára, hiszen évffc óta készült erre az időre. Megtervezte, akár kertész a kertet, előre látta maga előtt az események rendjét, sorát, hajtásait és bokrait, az évszakok törvényei szerint.

— Fiam — mondta az asszonynak, amikor az még élt — majd akkor másképp lesz. Ne is panaszkodj, nem ülhetek naphosszat a szoknyádon.

Megegyeztek hát némán, hiszen a felesége addig se szólt semmit, csak nézett Medve Pálra, amikor az munka után a kertbe ment, a kertből jövet az udvaron fabrikált, sötétedéskor meg a szobában szöszmötölt valamit.

Házasságuk alatt alig történt valami. Felkelt és lefeküdt, nyarak • jöttek és telek búcsúztak. Gyermekük nem született. Dolgozott, s ha hazament feldeiülve ölelte meg az asszonyt. Néha lábujj hegyen lopózva meglepte feleségét: krémest vásárolt valahol. Vettek egy papagájt, meg egy néprádiót. Amikor kitört a háború, a légnyomástól megdöglött a papagáj, Medve Pál ott volt a Don-kanyarban, de életben maradt. Egy nap őrá is sor került, elindult hát az asszonyhoz. Többnyire gyalog ment, de hazaért. Az asszony mégsem tudott nevetni többé.

Mivel addig szükséglakásban éltele, kaptak egy kiürült szoba-konyhás házat, kis kerttel. Á régi lakók egy szönyegbombázás alkalmával elpusztultak. A kertet Medve Pál gyerekes örömmel azonnal szívébe fogadta.

Évről évre hol ezt vásároltak, hol azt. Észre sem vették: kinőtték a szobát.

— Nekünk jó ez már — mondogatta az asszonynak, s valóban: minden elfért. A falak olykor mintha szégyenkezve kitágultak volna. Medve Pál nem látta, hogy kevés a hely. Az asszony sohsem említette.

Háromra hazaért a gyárból, a felesége csak ötre érkezett. Medve Pál megette, amit a tűzhelyen talált a lábaskában, majd kiment a kertbe és kapált, gyomlált. Így volt ez minden esztendőben.

A kert pedig tavaszonként kizöldült, kivirágzott, időre beérett, s alig termett többet egy álombéli japán kertecskénél.

De Medve Pál munkája végeztével mindennap talált dolgot birodalmában.

Pontosan tudta, hogy az élet természetes rendje szerint hatvan éves koráig gyárba kell járnia, s nyugodt gyönyörűséget érzett, amikor a hajnali harmattól friss fák alatt munkába indult. De azt is tudta, — s ebből a meggyőződéséből az asszony halála sem zökkentette ki —, hogy eljön az ő nyugalma ' is egyszer. Békás

öregség: hosszabb alvás, kis

kertészkedés, séta, pihenés, beszélgetések a pipafüstös alkonyatban. Dolgozott hát, s bár a szíve néha megszorongatta, csak ez jutott eszébe: — Ilyen lenne a fájdalom? — és ment minden tovább.

Azon a közönséges hétköznapon, amikor Medve Pál békés öregsége kezdetét vette, nem szolt az ébresztő, de fél öt volt, pontosan fél öt. Felébredt, eszébe jutott, hogy tegnap este fe se húzta a csengőszerkezetet, nem hallhatott hát semmit. Gyors mozdulattal megmosdott és felöltözött.

— Békés öregség — mormogta és újból megcsóválta a fejét. Addigra a széttárt zsalu gáterek között, a nyitott ablakon nagy fehér folyamban ömlött a szobába a fény.

Beszívta az új nap illatát. Visszafordult a szoba felé, levette a villanyóra tetejére készített pipát és lassan szipákolva, okos kis acélszurkálóval segítve az akadozó levegőt, rágyújtott. S pipával a szájában elballagott a sufnihoz.

Megkereste a csákányt, az ásót és a nagy fejszét, majd vállán megtámasztva az erős, csillogó nyelű szerszámokat. nagy léptekkel a kert végébe tartott. Oda nem vethetett semmit, csak ritkás fű árvult az ormótlan kövek és tégladarabok között. 1944-ig valami építmény állt ott, de egy szeptemberi zuhanóbombázó négyemeletes házra méretezett bombája telibe találta. Mire Medve Pálék megkapták a lakást, a gödör eltűnt, s a törmelék között csak csenevész fű sarjadt. Fiatal fűzva — ki tudja honnan tévedt e messzi partra — hajolt a kövek fölé.

Az öregember nem sokáig gondolkodott. Nekifohászkodott a fejszének és rásújtott a fűzfa törzsére. Ujjai keményen fonódtak a szerszám nyelére, úgy markolta fölényes magabiztossággal. Talán erdei favágó ősei, időtlen idők ösztönei rejtőztek benne. Nehéz zuhanások ékelték a fát egyre mélyebb háromszögben. Fél nyolcra a fűz már ágaitól megfosztva, csupaszon kiterítve feküdt a ház előtt. Visszamaradt csonkjait is, kiásta. Medve Pál akkor pihent egy keveset, újra megtömte pipáját és hallgatott.

A külvárosi utcában gyerekek futottak az iskola felé, szemetes kukák sövítése és csattogása hallatszott, két hangos asszony igyekezett pletykálva a piacra, de Medve Pál újból a kert végében állt. Nem érzett különösebb fáradtságot, csákányt vett hát a kezébe és először a nagyobb kövek körül lazította a talajt.

Tompán dobbant a föld, néha felcsikordult a megsérült kő. Betondarabok, téglák szaporodtak egy csomóba. De — úgy látszik, a gödröt is törmelékkel tömték meg — még rengeteg fehér és vörös hátú akadály bujkált a földben.

Kettőre elkészülök — gondolta — kettőre bizonyosan. Tudta már, honnan hozza a porhanyó®, jó, fekete földet. A csákány után ásót használt, s halomra dobálta, amit kifejtett

Délben, amikor a harangok szóltak, már jól előrehaladt a munkával. Ügy érezte, kissé fáradt, de nem akart leülni, hiszen kettőre el kell készülnie. A terület háromnegyedét megtisztította már, ez az utolsó rész ugyan kemény munkát ígér, kettőre azonban mindenképpen meglesz.

A megmaradt utolsó negyedben azonban váratlan akadályra talált. Hatalmas betondarab gubbasztott a földben, lehetett vagy másfél mázsa. Kúp alakját látva úgy gondolta: az egykori betonbunkerroncs süvegével viaskodik. Körülcsákányozta, kiásta sírjából, — töredezett széle a bomba rendkívüli erejét mutatta. Ingott, imbolygóit ez a megkövült sapka, de a gödörből kiemelni szinte lehetetlen feladatnak látszott. Próbálkozott vasrúddal, kötéllel de az utolsó ellenfél megmakacsolta magát — alátámasztva két oldalát egy-egy téglával, feszítette, nyomta, gördítette lépésről lépésre a súlyos terhet. Már-már úgy érezte, megszakad, térde lecsuklik, s a mázsás süveg ráborul kifulladt testére. De azután továbbzökkent a beton, akár egy lomhán heverő halott állat.

Valamivel két óra előtt kiürült a gödör és himbálózva, ostobán feküdt a napon az öreg utolsó ellenfele, a hátára fordult gigantikus bogár.

Az öregember leült egy kőre. Nem gyújtott rá, mert

kissé szédült, s émelygő, furcsa érzés szorította a gyomrát. Felsírt a gyári sziréna, lassú galambok szálltak a lebegő, könnyű égen. Játékos szél hullámzott a férfi nyirkos homlokán, megrezzentve a fehér hajszálakat.

Medve Pál a szomszédos kisrétre vitte a köveket es a téglatörmeléket. Visszafelé porhanyóé fekete földet talicskázott. A talicska tartalmát befordította a gödörbe,aztán felrakta a köveket, hogy megismételje útját a rét felé.

Még világos volt, de az idő igencsak előrehaladt. Sietnie kellett, hogy sötétedés előtt végezzen. Mire nyolcadszor indult, nehezen markolta fel az utolsó köveket. A gödröt teljesen betemette már, vissza üres talicskával jöhet. Elindult, s bár meg- tántorodott a kertkapunál, a következő pillanatban már rendben volt minden. Arra gondolt, hogy még ma este elveti, amit tervezet. Frissebben tolta hát a talicskát és hirtelen olyan kedve támadt, hogy felfüttyen tett a drótokon hintázó fecskékre. De azután újból előrehajtotta deres fejét és nehezen zihálva gördítette tovább utolsó rakományát.

Itt a réten földszag és a közelgő este hűvös párái csitították az öreg lélegzetét. Csönd volt, a fűvek és fák csöndje lebegett az egész vidéken.

Este nyolc felé végzett a munkával. A egyenletesen elgereblyélt új ágyas már némán rejtette az öregember kezétől elbúcsúzott magvakat. Erősen sötétedett, furcsa madárhangok halkultak el az apró házak között. Mindenfelé hazajöttek már a gyárakból, ültek az emberek és beszélgettek. Beszéltek a házak előtt, a házakban, rádióztak nevettek, sírtak, vagy éppen saját szívükhöz szóltak valamit. Medve Pál arra gondolt, hogy később átmegy a szomszédba, de ült tovább a konyha küszöbén, úgy hallgatta az estét. Nem érzett semmi erőt magában, csak végtelen nyugalmat és csöndet.

Kilenc után lassan feltá- pászkodott és újból elindult a kert végébe. A kerítés mellett, ahol estig dolgozott, csak az elgereblyélt föld látszott.

Megbotlott valamiben: a holdfény töredezett tégladarabkát világított meg a lába előtt. Lehajolt, hogy fölemelje. Nehezen görnyedt a föld felé, de hirtelen csodálatos könnyűséget érzett s hideg suhanást a halántéka körül.

Arccal bukott előre és azonnal meghalt. Akkor már éjszaka volt.

(Csont István illusztrációja.)