Népújság, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
.fii VINCZE GYÖRGY: Volt egysser egy bicikli A bicikli csomagtartó- * ' ján jobbra-balra csúszkált a plakátköteg. Öreg, rozzant gép volt. Egyik pedálja hiányzott, már csak a tengelye volt meg, fényes a sok taposás- túl. Az út lejtős volt és népiéiért. A mező zöld, és virágos tarka. Kopott fehér ingemen szikrázott a nap és nyomában verejték csörgedezett hátam árkában. Az öreg tragacs minden gödröt százszorosán érzett. Pedig az út lépten-nyomon tele volt gödörrel. Még a tankok és más járművek áradata törte fel, a háború utolsó futamában. Egy nagyobb huppanót nem tudtam kikerülni, mert elméláztam és amikor észrevettem, már késő volt. Elszakadt a spárga és a csomagtartóról lecsúszott valamennyi plakát. — Na, jól nézek kit — és káromkodtam. Nekitámasztottam biciklimet az út menti eperfának, aztán rakosgatni kezdtem a plakátot egymásra. Elkeserített a küszködés, mert a szakadt spárga már nem érte keresztül a pla- kátköteget. Nadrágom egyik zsebét hasogattam csíkokra, megfogtam kétrétűén, s hozzákötöttem a madzaghoz. Sikerült. Vidáman tekertem tovább a pedált és dúdoltam együtt a madárcsicsergéssel. Ügy kerekeztem, mint aki se lát, se hall, mert körülöttem fa, rét, s még a rázós út is mind egyszerre énekelt. Csak azt vettem észre, hogy motorbicikli futott el mellettem és nyomában papírlapok röppentek szét. Leugrottam a gépről s felvettem közülük egyet. „Szavazz a hatos listára". * \tégigszaladtam a röp- ' cédulán. A motor pótüléséről visszanézett az ismeretlen férfi, és mosolygott. Ügy figyelt, mintha elismerést várt ' volna. Elnevettem magam, és kajánul a jól ismert karjelzéssel integettem neki. Magam is megrémültem ettől, de már késő volt. Megfordultak a motorosok. Erősen taposni kezdtem a pedált. A félelem görcsösen rángatta lábamat. Ügy éreztem magam, mint egyszer álmomban, amikor menekülni akartam az üldöző elől, de minél jobban erőltettem a futást, annál lassabban haladtam. A motor megelőzött, és keresztbe állt az út közepén. Fülemben, torkomban, agyamban éreztem szívem minden ütését. Sehol egy teremtett lélek. Mindenütt csak a tarka mező. Éppen olyan, mint a plakátokon, amelyek a csomagtartómon rázódnak és csúszkálnak. Ki akartam kerülni a motort, mintha mi sem történt volna. Jobbra fordítottam a kormányt, lementem az árok szélére. — Állj csak meg, komám! — szólt rám a vezető, és mindketten elém léptek. A süketet tettettem. Továbbkerekeztem. A sokszínű mező villámlott és elsötétedett. Lábam rángatta a hajtókart. Az egyik férfi elkapta a csomagtartóm. Szinte úgy szédültem le a bicikliről. — Mi baj van, öcskös? — kiáltott az az ember, aki az imént a hátsó ülésen ült, s akinek visszaintegettem. Dermedten álltam, s jobban kínlódtam, mint a kalitkába zárt, madár. Nem jött hang kiszáradt torkomra. — Hozzád beszélek, hé! — S a másik férfi megfogta biciklim kormányát, és úgy nézett vélem farkasszemet. [ Utam a nézését. Ettől valahogy megbátorodtam. Nem kaptam el tekintetemet, egyenesen a szemébe meredtem szótlanul. — Mi bajod? — kérdezte ismét. Még • mindig nem válaszoltam, csak szemmel mondtam valamit. — Mit mutattál az előbb? — Ha nem tudná, nem kérdezné — feleltem a félelemtől határozottan. Némaság csengett fülemben. Az idegen férfi elengedte A1 biciklim kormányát. Aztán kikapta szemét a tekintetemből. — Na csak azért! — lejjebb engedve a hangját. — Ha bajod van, szólj, elintézhetjük. Aztán megfordították a motort, néhány pillanatig berregtették és elindultak. Nyeregbe ültem én is, és hajtottam tovább Remegésem nem akart szűnni, csak ahogy torkomban csillapult szívverésem, úgy tértem ínagamhoz. Beértem a faluba. Az ismerős udvarra fordultam és leugrottam a gépről. Ekkor már kijött a házból a párttitkár. Kezet szorítottunk. — Szabadság, Takács elvtárs. Mit hozott? — kérdezte, — Plakátokat — mondtam. — Azt üzeni Dóczi elvtárs, jó magasra ragaszszák, hogy ne tudják letépni. — Csak bízza ide, elvtárs. £ gy pohár vizet kértem. Mohón kiittam, mint a lázas beteg. Minden korty után éreztem, menynyire csillapít. Lábamból kiállt a remegés. Indultam. A párttitkár még egyszer utánam köszönt. — Szabadság, Takács elvtárs! Mentem a következő falu felé. A madarak dala újra nyomomba szegült. Az Ermitázs remekei Budapesten A múzeumi hónap kiemelkedő eseménye a leningrádi Ermitázs legszebb rajzainak kiállítása a Szépművészeti Múzeumban. A két nemzetközi rangú intézmény baráti kapcsolatának nem ez az első példája. Tavaly francia mesterek remekeit kaptuk bemutatásra, s cserébe a méltán világhírű spanyol gyűjteményünket ismerhették meg a leningrá- diak. Ez a mostani is cserekiállítás. A Szovjetunióból elsősorban olyan művészek grafikáit küldték tárlatunkra, akik egyáltalán nincsenek, vagy csak hiányosan a mi kollekciónkban. Mint például, a korai olasz mesterek, vagy Rubens. Viszonzásul majd mpdern rajzgyűjteményünk válogatását kapják tőlünk, amiben ők —, bár modern festményanyaguk hasonlíthatatlanul gazdagabb a mienknél — szegényebbek nálunk. A kiállítás 120 lapjának mintegy harmada olasz mesterek alkotása. Köztük olyan ritkaságok, mint Tizian Ámort hegedűvel ábrázoló tollrajza, Tintoretto szenvedélyes vonalú akttanulmánya, az első európai művészeti akadémia egyik megalapítójának, Annibale Car- ruccinak életteljes Fiú feje, vagy a mennyezetkép-festés utolsó nagy mesterének, Tie- polónak szép Madonna-képe. A német művészet virágkorát a „német Leonardo”, Albrecht Dürer két műve képviseli a legszebben. A németaiföldi mesterek grafikái közül kiválik Rembrandt három, és Rubens négy lapja. Az utóbbiaknak különösen örülünk, mert a nagy fla- mand mestertől múzeumunk csupán egy másodrangú rajzot őriz. A leningrádi lapok közt látható remek tanulmánya egy antik görög Nagy Sándór-márványfejről, és egy unikumnak számító színes tájképe. Különösen gazdag a francia anyag. A francia rene- mánsz udvari festőjének, Francois Clouet-nak n. Henrik királyról készített színes rajza tanulmány a híres portréhoz. A XVII, századot a „Napkirály”, XIV. Lajos kegyence, Charles Lebrun és a harmincéves háború borzalmairól döbbenetes rézkarcok sorozatát készítő Jacques Callot képviseli, valamint az antik szellem hazájába, Itáliába szakadt két francia mester, Nicolas Poussin és Claude Lorrain. Az antik és a reneszánsz hagyományát őrző, főúri barokkot a hanyatlás kora követi. A XVIII. század a késői feudalizmus kora: a királyi kurtizánok, Madame Pompadour, Dubarry asszony élvhajhászó világa, amelyet kérlelhetetlen szükségszerűséggel dönt majd romba a nagy francia forradalom Ennek a talmi csillogású világnak is megvoltak a kiemelkedő művészei; a piper- kőc, parókás-púderes gavallérokat és ledér, krinolin- szoknyás dámákat festő Antoine Watteau, az erotikus témákat kedvelő Francois Boucher és a műveiben már a felvilágosodás eszméit kifejező J. B. Greuze. (Ez időben, 1768-ban alapozzák meg az Ermitázs immár 200 éves grafikai gyűjteményét). Greuze művészete vezet át a XIX. századba, amelynek első stílusa a klasszicizmus, vezető mestere pedig J. A. Ingres. Egyik műve Voltaire híres ülő szobrát örökíti meg, a másik, szűkszavúan realista rajz pedig talán Lucien Bonaparte leányát, Letíciát ábrázolja. A higgadt, „anti- kos” harmóniára törekvő klasszicizmust végletes ellentéte, a szenvedélyes romantika váltja fel. Zászlóbontó nagymestere, Delacroix, egy pompás oroszlán-tanulmány- nyal szerepel a kiállításon, a késői romantika érzelmes német piktora, a drezdai C. D. Friedrich pedig „Felkelő hold” című grafikájával, amely egykor a Téli Palota dísze volt. A lázadó romantikát újra lehiggadás: a modern realizmus követi. Ezt az irányzatot szemlélteti a parasztok sanyarú életét együttérzéssel ábrázoló barbizoni mester, Francois Millet illusztrációja és a Don Quijote-metszetei- ről híres Gustave Dórénak a londoni szegénynegyedet megörökítő lapja. Az utolsó száz év mesterei közül kiválik az impresszionizmus angol előfutárának, J. Whistlernek a tengeri tája, és a stílus francia elindítójának, Edouard Manet-nak bájos hői feie. Századunk modern művészetét kiválóan képviseli a „Vadak” festőcsoport merész újítójának, Henri Matisse-nak három finom vonalú rajza, amelyeket az idén ajándékozott az Er- mitázsnak a mester orosz élettársa, L. N. Gyelektorsz- kája. Az utóbbiakat első ízben itt, a budapesti kiállításon láthatja a közönség. A két intézmény vezetői rendszeressé kívánják tenni a hasonló cserekiállításokat. Tárgyalások folynak a modern szovjet és magyar művészek alkotásainak cseréjéről is, ami a két múzeumnak éppúgy hasznára válna, mint a művészetszerető közönségnek. Artner Tivadar ARATÓ KAROLT: Incselkedünk: Ä holnap Gondolsz-e olykor kalandozásaid során nyugtalan híveidre, kik vágyódunk ölelésed után? Te igézőszemű, te céda, gondolsz-e velünk néha, kik érted nagy hőségben élünk — gyötrelmünk vagy és egyetlen reményünk.' lm, a szomszéd cipész, aki aranytopánka díszével küldené lányát a bálba," egész nap foltoz, görnyed, szegecsel — ő hiszi, vallja: létezel! Hallottál-e az ifjú házasokról itt nem messze az utca végén? Egymáson átvetett nyakkal, mint a lovak, alszanak gőzölögve, békén. Kinézel-e kárpitjaid mögül, ha csak egy röpke, fürge percre is, óbégató kölykeinkre s árnyékbokszoló kis kezükre? Tudsz-e a kézről, mely utad kiméri, a vasat szelídíti, az ércet becézi, a szerelemről, mely árnyas erkélyeken felhúzott térdekkel tűnődik fényeden? Ó, mondd, távolodból fígyelsz-e ránk, kik mézet gyűjtünk neked szorgalmas méhek gyanánt és napról napra egyre várunk, szépséges Incselkedünk, kacér Messiásunk! El kell már végre jönnöd, nyomunkba * szegődnöd, imlként annyi csillagos elődöd ■s engedelmesen, mint egy gyerek, uttogva hozzánk simulnod: „Megérdemeltetek” SZÜTS BEUNA!: r fá Hová mentek, őszi fák, kopáran? Az ég rátok szakad szürkén. Varangy nyom a földhöz. Menjetek csak, őszi fák, fényesen, Fölszakad az ég, kéken, Zölden szálltok a magasba. Akik földhöz tapadva élnek, holtak. Akik szerelemmel szállnak, győznek. TÉNAGY SÁNDOR; A tüzelem évszaka Látod, elrobogott a nyár utolsó napja is, mint földíszitett különvonat; vigyorgó kukoricák, szőlődombok éljenző sorai között csak a titkolt szánakozás maradt. Most már a türelem évszaka következik, a kalandozások vége; a falu, mint dércsípett paradicsom, ráncosodik, házak húzódnak égi kazlak melegébe. ’ Esők fényes gumikabátja: lecsurog az ég, ázik, bámul a kertben a gaz, a kapu besüpped, szipog, ha nyitja valaki; most már a télikonyha a leglakhatóbb földrész, csutával, kóróval kellett meghódítani. Jönnek a kert alá varjak, félénk vadnyulak, böngésznek, ropog o káposztatorzs, a fán • maradt dió. Elálmosodik a képzelet, aludna tavaszig... Mint gyermekkoromban, nézek ki az ablakon, nintha az lenne fontos: esik-e már a hó? JANCSÓ ILDIKÓ: Körülülik az ágyadat szoknyájuk sötét lobogó virrasztanak súlyos szívük kezükben bíbor olvasó ölükben örök iszonyat szemükben örök iszonyat bekerítik az éjszakád virrasztanak virrasztanak szoknyájuk sötét lobogó szívedre száll vádol kísér fölriad fekete madár tenyeredből issza a vért / E. Manet: Madame Guillemet arcképe (1880),
