Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Lángok árnyékában Kálnoky László legújabb kötetéről r X napokban jelent meg a Szépirodalmi gondozásában. Szántó Piroska rajzaival Kálnoky László legújabb verseskötete, a Lángok árnyékában. A kötet fülszövegén olvasható a költő rövid életrajzában, hogy 1912-ben született Egerben, jogot végzett, első kötete 1939-ben, a második meg 1957-ben jelent meg. Erről a kötetről Írva Kál- moky igy nyilatkozik: „Hiszem, hogy a vers rangját elsősorban a belőle sugárzó szenvedély hőfoka, a benne lelhető gondolati és érzelmi feszítőerő intenzitása szabja meg. Minden, ami a költészeti divatokkal változik, másodrendű’’. Innen nézve, — s lehet-e alacsonyabb mércével bírálni, ítéletet hirdetni ebben a műfajban? — magas rangú művészet nyűik ki ebben az alig százoldalas kötetben. A kötet címe, Lángok árnyékában talán a költő egész életének, életérzésének summázata is egyben. Mintha ezeknek a feszesen szép verseknek, pedáns ritmusoknak, szellemes szóötvözeteknek, kemény gondolatoknak a gazdája sohasem táncolt volna az élet derékig csapó lángjai között, inkább mintha a lángok árnyékában meghúzódva, vagy oda kirekesztve — nem lehet megállapítani, hol és mi miatt kezdődik a magány, vagy annak érzése? — élte volna le életét. Az önéletrajz helyett című versben így ír: Fogyó világosság köröskörül. Az olvasation könyvsorokból alkonyati szemrehányás szivárog. Az öngúny tűszúrásait elkendőzik az arcon a tükörre rászáradt légyköpések. Szavanként lehet elemezni, végigkísérni a gondolatot, az érzést, a belső feszültséget, az önmagával mindig elégedetlen embert, ahogyan önnön sorsa és munkája fölé hajolva megállapítja az igazságot önmfvjáról, megméri helyét és súlyát a világiban. Születésnapján nem foglalkoztatják kisebb kérdések és víziók, mint amiket kérdezve, feleletet sem várva vetít, tesz fél magának: Tegyek úgy, mint az öngyilkos jelölt, mint a gyáva szemfényvesztő,■ aki söha legyet sem ölt, s amíg pohárba tablettákat old, tudja, hogy úgysem issza ki? Mindig és mindenütt önmagát adja, hol lobogó képek sorozatát vetítve az emlékezés falára, hol gúnyos szavakkal, hol letargiával vegyítve azt, amit ki kell mondani, amit el kell hí- resztelni magunkról, hogy önismeretünknek, sorsunknak nyomát hagyjuk a világban. A címadó vers első sorai ezek: Ki lángok árnyékában él, nem készül annak szemfödél, arca viaszfehér. Hazája már buborékot vető homály — égboltján alvadt vérsugár — IMS. augusztus 2., vasárnap Hérosztratoszról írván és saját maga a modell, vagy legalábbis úgy tűnik, Hé- rosztratosz egykori létezése, formája és munkája csak alkalom arra, hogy a jam- busok e kiváló mestere képet fessen magáról. S e kép zsúfolt részleteivel, felzaklató hangtorlódásaival rabul ejti az olvasót: „A félmagon fogant vénarcú csecsszopó, a majdnem elcsinált kilencedik fiú, szülők keserve, taknyos, ótvaros pulya, a falszhakapsz, a napratátsdaszád kamasz, a mazna kásapusztító, a nyálfolyős kétl*,lkezes, a mindigútban lökdodább, az árnyékszéken szégyentettén rajtakapott, az asszonynak, leánynak ittnelássalak túléli híretek, ti délceg kérkedők, nevét el nem felejtik, míg csak ember él, s az alvilágban is külön hely Uleü”. Aki ezt a néhány sort a zene és a benne fogant tartalom kedvéért ismételten végigzamatolja félhangosan, érti csak meg igazán, menynyi árnyék vetődött erre az életre és mennyi lángolás loboghat belül. A könyv megjelenésével egy időben közölte a hírt a sajtó, hogy az e kötetben olvasható De proíundis című verset Robert Graves az év legjobb magyar versének értékelte és magas jutalmat, vagy díjat adott érte. Hogyan is fejezi be e megreri- dítően és makacsul ideges gondolatmenetet: ügyre jobban riasztanak ! a koponyám belüli omladékok. Egyre többször állok meg és tűnődöm hamuba irt betűk fölött. Ha nincsen fültanú, egyre gyakrabban hallatom a megcsonkított cédrus jajszavát. Az elmúlás és életérzés fenséges pillanatai ezek, amikor az emberi test és lélek a létezés kínjai és tennivaló felett élelmélkedve és elálmélkodva ilyen zenéjű sorokra képes. Igaztalanok lennénk, ha Csak ezt hallanánk és ennyit vennénk észre a most megjelent kötet kapcsán Kálnoky László önmardosó, önmagában viaskodó világából. Kétségtelen, hogy a Megalázott hét szonettje, vagy a Hamlet elkallódott monológja ugyanezt az életérzést tárja fel, a zenélő hangok és a fel-felvillanó képek gazdagságával. De ez a költő tevékeny részese is a világnak. Látja a gyerekkor elillanó tüneményeit, képe és ítélete van a világ dolgairól. Szembesíti magát és az embereket, tájakat örökít meg és az időből idéz — olykor sommás ítéletekkel — arcokat, vétkeket, családi csendéletet. Mindenütt ott az aforizmaszerű tömörség, az a mód, ahogyan csak a percnyi érdekeken túlra dolgozik. A kötet kezdő verse félreismerhetetlenül szülővárosát Egert rajzolja: Pupillám belsejét odafestve szivárványló kép több ezernyi van barokk szentek bohókda, kurta teste a falfülkék kis őrbódéiban, a minaret nyurgán és magaúntan, földes szobák, vörös dunyhacihák, a hétöles csontváz a múzeumban, s a rég kihűlt török cseréppipák. A vicinális vágány és a várrom, mint víz alól, mindegyre fölmerül, oly egyszeri, tünékeny, mint az álom, de éles elviselhetetlenül. A Kancsal világ című ciklusban szatirikus hangon összegezi a költő morális felfogását — állítanánk, ha könyelműen általánosítanánk mindazt, amit itt elmond. A Földet is gömbölyű kis nőszemélynek titulálja, akinek „talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl’’ „és nem veszi észre, míg eszelősen jár szegény, hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb .. Igaz, Kálnoky Lászlóról erőszakkal sem lehet kimutatni, hogy közéleti költő, de ebben a verseskötetében áll néhány olyan írás, amely ékesen bizonyítja, hogy a köz életének dolgai felől jól tájékozott, éppen morális szemszögből kritikusan, szatirikus megjegyzésekkel figyeli a világot, kapcsolata van a mindennapi élettel. És ez így, mind együttvéve, teszi ezt a költészetet vonzóvá, maradandóvá. A kötetét Szántó Piroska rajzai teszik hangulatossá, mélyítve groteszk és találó grafikával azt, amit a költő vallomásaiban feltár önmagából. Farkas András Panyik Márta: ORFEUSZ SZÁRNYA Láttam a két meggyötört fehér vitorlát Orfeusz egy kövön nyugtatta homlokát még feketén vérzett a tenger alja s a víz színén mint fáradt madár fekii• a szabad élő szerelmes Euridiké. (Dargai Lajos illusztrációja) *zmsssMss/srs/rssssssrssssssss////sssss/si -/wss/sss/ss/sssssssssssssssssss/ss/sssrssssssssssrrmxmn Szólal János: Protokollban a harmadik A megyeszékhely csendes életébe belepőttyant egy kis esemény. Az egész csak ennyi volt: Egy ember, aki kocsival akart a közeli vadrezervátumba utazni, gyalog ment. A vadrezervátum több kilométerre volt a megyeszékhelytől, és így érthető, ha a gyalogos embert többen látták, többen fel is ismerték, de minderről csak később bizonyosodtak meg, mert akkor senki sem merte elhinni: valóban az, akire gondolnak. Nagy Gergely, a megyei lap munkatársa nem látta a gyalogos embert, csak hallott róla. Mikor meghallotta az esetet, arra gondolt: Mindent megír úgy, ahogy történt. Emberi történet. Olyan, amilyen minden emberrel megtörténhet. Az esetben csak az az érdekes, hogy mindez egy olyan emberrel történt, akit a protokollban a harmadik helyen említ a sajtó. Az első ember, akivel Nagy Gergely beszélt, egy ismerőse volt, aki a megyeszékhely központjában látta azt az embert, aki kocsival jött, de később valami félreértésből eredően gyalog ment a vadrezervátumba. — Megyei lapot kért! — mondta Nagy Gergely ismerőse. — És kapott? — kérdezte Nagy Gergely. — Nem! — Most legalább ő is láthatta, hogy milyen kapós a mi újságunk! — állapította meg Nagy Gergely, és elrobogott anyagot gyűjteni élete nagy riportjához. Embereket keresett, akik látták, tanúi voltak az esetnek. Talált. Egy vezető, aki éppen akkor horgászni volt, kehes motorral, horgászöltözékben szintén találkozott a gyalogos emberrel. — Hárman voltak. A felesége, a leánya, aki akkor már mezítláb ment és ő. Mondtam is a mögöttem ülő Jancsi barátomnak: ez ő! Meg azt is gondoltam, jó lenne felvenni. Talán felülne mögém, de aztán meggondoltam a dolgot. Mit tudom én, hátha csak sétálgat és ahhoz neki is joga van. — Kíséret nélkül? Biztosítás nélkül? — mosolygott Kovács, akt a beszélgetést végighallgatta. — Majd adnak neki ezért fönt, a központban — tette hozzá sokat sej- tetően. i — Ah! Exért? — Persze. Az ilyen ember nem lehet biztosítás nélkül. A nép érdekében sem. Ha véletlenül... — Nem történt semmi! — De történhetett volna! N agy Gergely ekkor ingott meg először. Ha ő most ezt az esetet megírja: Megtudják fönt, hogy mi történt lent, és akkor ebből esetleg nagy baj lehet. Tényleg felelősségre vonhatják. És akkor ő lesz a bűnö6, mert megírta az esetet, ami különben említésre sem volna érdemes, ha egy olyan emberrel történik, aki amúgy is gyalog szokott járni. Ekkor Kovács ismét más irányba terelte a dolgot. Egészen más irányba. Megkérdezte a motoros horgásztól; miért nem vette fel végül is? — Mert közel volt már a rezervátumhoz. — Pedig, ha felveszed, talán megcsinálhattad volna a szerencsédet. — Azt igy is megcsináltam. — Hogyan? — Ügy, hogy nem vittem el. Ha elviszem, esetleg találkozom a fiával, aki ott üdült a rezervátumban. A múltkor csapkodta a vizet, amikor horgásztam, és rászóltam. Olyat mondtam neki, amilyet csak egyszerű ember fiának mond az ember. — Az más. Akkor valóban jobb, hogy nem vitted el. Ez a beszélgetés Nagy Gergelyben megerősítette azt a hitet, hogy a nagy ember is ember, mert emberi dolgok is történnek vele, sőt a fiának is olyat mondtak, amilyet csak a kisebb ember fiának mernek mondani. Mentségükre szolgáljon, hogy akkor még nem tudták: kinek a fia. Beszélt egy másik vezetővel is Nagy Gergely, aki szintén látta a gyalogost, de akkor ő sem volt biztos a dolgában. Most már mindent világosan lát, mert a tényt mások is megerősítették, —- Azt szeretném én látni, hogy az én sofőröm otthagy engem! — mondta ez a vezető. Az arca vörös volt a dühtől, pedig az egész nem vele történt. Ezt látta Nagy Gergely is, és ezért csak vékony ellenvetést tett. — Minden emberrel megeshet ilyesmi! — Velem ugyan nem. Vagy, ha megesik, csak egyszer. Egyetlenegyszer. Nagy Gergely, amíg másik olyan ember után járt, aki látta a gyalogost, arra gondolt: Mit mondhatott a gépkocsi- vezetőnek a gyalogosan a vadrezervótumba menő ember, amikor ugyanoda megérkezett autóval a sofőr? E z a kérdés annyira foglalkoztatta, hogy megkérdezte attól a hivatalnoktól is, aki szintén látta a gyalogos családot. — Gondolhatja, hogy mit mondott! — válaszolt sokatmondóén a hivatalnok. — Nem gondolok én semmit — mondta Nagy Gergely. — Én még soha nem hallottam, hogy mit mond ilyenkor egy ilyen ember a sofőrjének. — Kisebbeket sem hallott? — Azokat már hallottam. De azok biztosan egészen mást mondanak. Azok... — kockáztatta meg Nagy Gergely — nem ia mentek volna gyalog. i*
