Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Veres Péter kiadatlan kézirataiból Kevés író tud egy életen át mindig szoros közelségben maradni a természettel, ö végig megmaradt ebben a közelségben. A Hortobágy •télén született, a pusztán gyerekeskedett. Itt bojtárkodott, s lett vasúti pályamunkás és napszámos, majd gazdálkodó kisparaszt. 48 éves koráig fizikai munkából élt. Később mint politikusnak és írónak az emberek és gondok sűrűjéből is volt szellemi ideje a makró- és mikrakozmoszra is figyelni. S mindarra, ami az embert élteti, és ami az ember körül él. As fiO-es évek vége felé egy kötetet tervezett, „A természet könyve'' címmel. Az ember és a természet viszonyáról való gondolatait, töprengéseit akarta ebben a könyvben kiadni. De új, sürgetőbb dolgok jöttek: cikkek, tanulmányok... Aztán hozzáfogott a „Kelletlen lány" megírásához. A terv így csak terv maradt. De a kötet anyaga jórészt ■megíródott. Egy kis része meg is jelent „Olvasónaplóiban”, a nagyobbik rész még kiadatlan. Ezekből az írásokból adunk itt közre néhány szemelvényt. ehessenek. Neon tudom, ha az öntözéses gazdálkodást négy területekre kiterjesztjük, nem volna-e helyes, ha nálunk is minden falunak lenne víztárolója, illetve halastava. Minden szerves anyagot fel kell használni, és minél több anyagot kell bevonni ebbe a termelő körforgásba. És a földben és a vizelten még kiszámíthatatlan mennyi* ségű, a szerves vegyületekhéz szükséges alkatrész van. Hátha még az esővizet is megtakarítanánk ezekben az állóvizekben? Minden állóvízben gazdag szerves vegetáció keletkezik. milyen messze van meg az ember a föld meghódításától. ★ Harminc fokom felül a meleg, ez nem sok, de gőzös, párás a levegő, rosszabb a gázkamránál. Mindenki búvik, menekül a hőség elől, a strandok tömve vannak. Csak a paraszt és a munkás nem bújhatik. A munkást szorítja a mindennapi, a parasztot a jövő évi kenyér és minden egyéb, ami szoríthatja még. Aki teheti, üzemben, hivatalban, iskolában tágít, de ők nem tágíthatnak. Még én Is tágítok, ha lelki isme- ret-furdalással is, de hűvösre húzódok. De szabad-e erről elfelejtkezni? CN. P.) Széljegyzet a természet könyvéhez 1951 — 1957 Ahogyan kevesbedik az öregedő ember előtt a még várható tavaszok száma, úgy lesz szebb és becsesebb minden elért tavasz. Ifjúkorában az ember Inkább csak a saját, de még inkább a lányok tavaszát látja, s a természet csak háttér, később mint családapa, a gyermekei tavaszát látja, és a természetet haszonleső szemmel nézi, hogy mit várhat a tavasz után következő nyártól, de az öregember már tud a tavaszban önmagában is, esztétikusán gyönyörködni. Az öregeknek ez a törvénye rám is érvényes. De szép is ez az 1951-es tavasz. Sóik eső. elhúzódó virágzás, gazdag, buja május!, még a szemétdombok és a kőhalmok is szénát teremnek, vogy legalább gazt szülnek. ★ Régi földesuraknak halastavaik is voltak, hogy mindig friss halat W*m, nem soha. Mert a munka nem csak öröm, még a jó munkával is velejár a szenvedés. Ez nem baj, csak öröm is váltsa. Hadd harcoljon az emberfia, csak ne hiába! ★ Jó termés — rossz termés, már a régi időkben is mindenütt ismeretes volt ez a két fogalom. De hogy mi a jó termés titka — a sok és jó emberi munkán kívül, ami más kérdés, mert attól még rossz termés la lehet — ezt még nem tudják. Az ugyanis, hogy ez csak a bő esőzéstől van, nem igaz, Valószínű, hogy az esőnek és a melegnek, a napfénynek és a szélnek és minden egyéb természeti tényezőnek egy olyan szerencsés aránya ás szerencsés megoszlása adja a jó termést, illetve a bő nyarat, ami igen ritkán következik be, mert az egyik, vagy a másik, vagy az eső, vagy a meleg, vagy a szél több a kelleténél. De az esőben is van hasznos és káros. Az eső a levegőből—- azt mondják — oxigént és nitrogént Is hoz magával, de valószínű, hogy nem minden eső egyformán. Egyszóval na, még erről is Keveset tudunk. Az biztos. hogy ez az év — 1951 — rendkívül gazdag termést ad. Tíz évben, ha egyszer adódik ilyen. S hogy mennyi megy belőle pocsékba, valóságos nemzeti szerencsétlenség! Nekem a repülőgépnél, de még annál le, hogy ha az ember mű- szárnyakkal s a hóna alá akasztott apró motorral repülni tudna. nagyobb ' van tud egy kövér, ^owöhos fekete darázs repülni? Hiszen olyan mint egy hízott disznó kicsiben, s a szárnyai is aprók. A szárnyuk gyors rezgetésében volna a titok? tAt KI meri azt állítani, hogy a szúnyognak nincs esze. Dehogy nincs, az ördög vigye el. Ha észreveszi az ember tenyerét, hogy emelkedik, céloz, és le akar rá csapni, ész nélkül menekül. Honnan tudja, hogy a kéz éppen reá emelkedik, hiszen a szúnyogocska csak pár napos es nincsenek még harci tapasztalatai? örökölte ezt a védekező ösztönt? Nyilvánvalóan, de akitor a dolog még bonyolultabb lesz, mert hol a határ az ösztönös reflexcselekedotek és a tudatos, észtől irányított ese. lekvés között? Ha valaki most azt mondaná, hogy ez nem általános igazság, mert sok szúnyogot agyon lehet ütni, annak én azt mondanám, úgy vgn, de ez nem változtat ezen az alap- tényen, mert csak azt a szúnyogot lehet agyonütni, amelyik már beszúrta a szívóját és nem tudja köny- nyedén kihúzni az ember bőréből. Az is lehet, hogy a szívás kéje el- nehozíti őket, mert hiszen az egyszeri vérszivásból peték lesznek: ez tehát anyai élethalálharc, létpa- rancs. No, de ne csodálkozzunk: mindenki csak az egyetlen törvényt követi: élni — szülni — megmaradni! Lukács Ferenc: Egri József: TÄJKEP. •— Nem bizony! Ha velem történik ez az eset — húzta a szavakat a hivatalnok —, ha velem történik, ne értsen félre, de én bizony nem mentem volna gyalog. Nem azért, mert az én lábam nem bírta volna a gyaloglást, de ami igaz, az igaz. Nem kellett volna gyalog mennie. Gondolja csak el: Bemegy akármelyik megyei szervhez, kér kocsit, mit gondol, merte volna valaki azt mondani neki, hogy nincs kocsi? Még megtiszteltetésnek is vették volna. — Maga azt mondta az előbb, hogy a kocsiból látta. —■ Igen, a saját kocsimból. — És miért nem vette fel? — Nem hittem a szememnek. Én még ilyet nem láttam. Gyalog ment... Nagy Gergely magára hagyta a hitetlenkedő hivatalnokot, aki látta az embert, ezt most már biztosan tudja, de hogy gyalog ment, azt mégsem akarja elhinni. Nagy Gergelynek egészen más volt a véleménye erről a gyaloglásról. Az emberséget látta benne. Azt, hogy ami nálunk mindenkivel megeshet, az alól senki sem lehet kivétel. Mindenkivel előfordulhat, hogy gyalogolnia kell. Éppen ezt a gyaloglást látta a legszebbnek az egészben. Ez tetszett neki a legjobban. Az pedig külön tetszett, hogy egyikük a cipőt is levetette. És nem állítottak meg egyetlen autóst, motorost sem. — Ne írd meg! — tanácsolták neki. »— Miért? Végre egy emberi történet, és erről is mondjak le? Neki biztosan nem lesz ellene kifogása. — Honnan tudod? — Onnan, hogy gyalog ment. Ha ez ellen nem volt kifogása... — Honnan tudod, hogy nem volt ellene kifogása? — Onnan, hogy gyalog ment és nem riadóztatta a rendőrséget, meg nem kért senkitől kocsit, ö is úgy gondolta: az ilyesmi mindenkivel előfordulhat. Biztosan félreértették egymást, a sofőr talán miközben ő gyalogolt, pontosan őt kereste. N agy Gergely, mint lelkiismeretes újságíróhoz illik, tovább bogozta a gyaloglás bütykeit. Két gépkocsi- vezetőt is megkérdezett. Az egyik így válaszolt: Nem szeretnék annak a pilótának a helyében lenni. — Miért? — Csak- i A másik óvatosabb volt. — Talán nem lesz semmi baja a pilótának. Nekem is volt már egyszer ilyen esetem- Tíz kilométert gyalogolt a főnököm. Amikor végre megtaláltuk egymást, csak annyit mondott: „Várhatott volna még egy kicsit. Már látszanak a város fényei. Olyan jól elgondolkodtam az úton- Nem zavart senki. Jólesett ez a kis gyaloglás”. Ezt mondta. Nem ÍS lesz nekem soha többé ilyen főnököm. Szegény, meghalt már. VALAMI CLMÚLT — Sakk — szuszogott a sógorom. — Kész is vagyok — vigyorogtam. — Nana, nem úgy ismerjük mi a fiatalurat. Nlesak — mcsak, a bástyát húzta közbe. Akkor még egy sakk innét. — lépett el a lóval. — Ügy ni. Ezt kiütjük, aztán beadjuk a mattlkát — kuncogtam. — Hát sohasem hagyjátok már abba? — tette elém a kupica pálinkát a nővérem. —- A, ez katonás volt — hörpintettem le. Nagy Gergely másnap tovább folytatta a kérdezősködést. Egyre több olyan embert mutattak be neki, aki találkozott a gyalogos emberrel. Volt köztük egy, aki miután elmondta, mit látott, kérte, az ő nevét ne írják meg az újságban, egyébként sem tartja érdekesnek ezt az egészet, mert ma már a mi társadalmunk megengedhet magának annyit, hogy a vezetői ne gyalog, hanem kocsin járjanak. — Ha megírja ezt az esetet, az ellenség még azt hiheti, hogy olyan állapotok uralkodnak nálunk, hogy a vezetőknek még a gépkocsivezetők sem fogadnak szót. A másik így érvelt a megírás ellen. — Ha ezt megírja, esetleg az a gyanú érheti, hogy feléleszti a személyi kultuszt. — Arról szó sincs 1 — vetette ellen Nagy Gergely. — Én csak egy emberi történetet akarok megírni. — Én figyelmeztettem. Meglátja, hogy az egészet még félremagyarázzák. Hosszú kutatás után sikerült olyan embert i6 találni Nagy Gergelynek, aki szintén abban az időpontban, gyalog ment a vadrezervátum felé, a kendergyárig együtt is ment azokkal, akikről akkor azt sem tudta, hogy kicsodák. — Jól elbeszélgettünk! — mondta ez az ember, — Kivel? — Hát, azzal az alacsony férfival, a feleségével, meg a kislányával. — Tudja, hogy kik voltak azok? — Nem én. Csak annyit tudtam meg tőlük, hogy pestiek és a rezervátumba mennek. Én aztán többet nem is kérdeztem. Gondoltam, hogy rokonai az ottani vezetőnek. — Szóval, nem tudja, hogy kik voltak? — Nem. — Megmondom — Akkor is jól elbeszélgettünk, ha azok is voltak. Igazán nem látszott rajtuk, hogy kicsodák. És a kocáiról egy szót sem szóltak. Pedig jó lett volna, ha jön a kocsi, mert tudja, nekem fájnak a lábaim, és amilyen rendesek voltak, biztosan elvittek volna a kendergyárig. ii O t napig faggatta Nagy Gergely az embereket, végül már az egész várost megkérdezhette volna, mert az esetet ekkor már mindenki látta és mindenkinek volt róla véleménye. Az anyag összegyűlt és Nagy Gergely hozzákezdett a megírásához. írásának a következő címet adta: „Protokollban a harmadik”, és mindjárt alákanyari tóttá az alcímet is, „Történet egy emberről, akinek keeem kellett volna megérkeznie”. — Ede® fiami Egy napra jössz le, s azt is végigsakkozzátok — szólt feddőn jóanyám. — Ö nem jön le, leugrik — tette az asztalra a nővérem a második kupicát. — Berugatod. Tudod, hogy a Róza nénihez kell mennie — mondta neki anyám. — Az ám, ez tényleg matt, az angyalát — dőlt hátra a sógorom. — Sose akarsz már elmenni — nyelvelt a kishú- gem. — Űjabb lemezt kérek — mondtam, és vettem a kabátomat. Csikorgó tél volt, akkor meg forró nyár. Hason feküdtem a kertben, a lábam lelógott a pokrócról. Átkoztam az egyetemeit, s átkoztam minden halasztott vizsgát. A nap a fejemet verte, a tankönyvnek csak a vál- laro tartott árnyékot. Hajnali hétkor kezdtem, és délre már tikkadtam a hőségben. Bevizeztem a zsebkendőmet, és ráborítottam a fejemre. Aztán Róza néjvi szólított. — Ebéd! — Mgr megint paprikás- krumpli. A könyökömön jön ki — faltam az ételt, és félrelöktem az uborkasalátát. — Hát ilyen egy gyerek. A kanász lányát kerülgeti, és még válogat. Ne félj, holnap cukorborsót főzök— Már amilyen szép lány. Az jó lesz — öleltem át széles hátát. — Te hízelgő, menj tanulni. Estére jön a Manci tejért. Mentem én, és újra hasra feküdtem a pokrócon. A falun kívül éltem egy más világban, de villany gyújtáskor velük voltam megint. Este keltem életre, mint a bagoly. A napfényes világból csak betűket láttam és villanásokat: Róza néni a konyhában főz. Róza néni vizet merít a gémeskútból. Róza néni a kertben kapál. Megindultam, és lelöktek a buszról. A klinika szürke volt, és némán félelmetes, Bevágtam az ajtót, és rá se hederítettem a portásra. Egy fehér köpenyes alakba botlottam. — Géza! Hát te hogy kerülsz ide — néztem.-*• Itt vagyok adjunktus — nevetett — Ez igen. öt éve nem halottam rólad, úgy eltűntél. — Te tűntél el- En meg- nősültem, és itt maradtam— Igen. En elváltam, és elmentem. — Emlékszel a „Hullámban”? Ragyogó éjszaka volt. Míg élek, nem felejtem el. Onnan mentem reggel vizsgázni. Hajjaj. Gyerekes apa vagyok, most már be kell érni ezzel is. — Ez jól áll neked — mondtam. — Tényleg. Hozzám jöttél? Vagy mi az ördögöt keresel itt? — A nagynéném.i: Itt fekszik. Rákos. Géza megveregette vállamat. — így van ez, öregfiú. Meg a kora is. Talán két napja van hátra — vezetett a kórterembe. A nővér már belibbent előttünk, és Róza nénire terített egy lepedőt, mert nem tűrte meg magán a ruhát. — Látogatója van, néni — mondta. Álltam az ágynál, és néztem beesett szemét. — Eljöttél?... Kihullott a fogam. Mindenem tönkrement. Jó, hogy eljöttél. Én mér itt maradok. Itt halok meg a városban. Miért hoztak ide? Otthon akartam meghalni. Géza eltűnt, én meg álltam az ágy lábánál, és nem tudtam hazudni. __ — Meghalunk. Mindany- nyian meghalunk, Róza néni. Holnap bejön anyám *- mondtam. Feljajdult, és lerúgta magáról a lepedőt. Hátat fordítottam. A presszóban mosolyogva üdvözölt a felszolgálónő, és intett a sarok felé. Megpaskoltam a „régi bútordarab’* fenekét. Jolán ujja idegesen dobolt az asztalon. — Húsz percet várok «■■ közölte. — Valami közbejött — mondtam. — Tegnap este kaptam meg a táviratodat, hogy jössz. Lemondtam a házibulit. Húsz perce várok! — Tudod mit? Ne várj többet. Ügy sincs ennek sok értelme. — Szóval, összeszedtél valakit Pesten, és én már mehetek. — Van valakid? — Emberek mennek, emberek jönnek- Mindig van valakink. Mit iszol? — Búcsúzóul azt, amit te — mondta és előhúzta táskájából a szerelmeslevelet, amit két hete írtam neki. II f 1970, augusztus Z., vasa mag
