Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Vádlottak padján A miniszter megdicsérte az egyetem? Mérlegen 104 pedagógus pályakezdése mintha el tem telt volna nyolc év diplomaszerzés óta, mintha még ma is az egyetem épületkolosszusában kószálnék órákra sietve, nem tetsző előadásoktól szökve. Az SZMT-szekház nagytermében ismerős arcok .. . tiajdani tanáraim beszélnek az utóbbi tiz évben megyénkbe került debreceni diplomás középiskolai tanárok pályakezdésének gondjairól. A katedrán töltött első évek örömet és keresűségét egyaránt akkum- mutáló tapasztalatai jutnak eszembe, míg hallgatom a referátumokat . • ♦ Elismerést érdemel az a gondos, alapos előkészítő munka — a pedagógusok szakszervezete megyebizott- ságának munkatársai, a megyei művelődésügyi osztály dolgozóival kooperálva végezték —, amely megelőzte ezt az eszmecserét. 104 középiskolai tanárhoz juttattak el kérdőíveket, majd személyesen is beszélgettek velük, érdeklődve a pályakezdés éveinek gondjairól, az egyetemi képzés értékeléséről. Az így szerzett adagokat dolgozták fel a refer rátumok. Szerzőiket a bátor helyzetelemzés igénye, s a megoldás, a kiútkeresés szenvedélye sarkallta. Hétköznapok — számokban Megyénket elsősorban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem látja el középiskolai tanárokkal. Az utóbbi tíz évben nálunk elhelyezkedett 104 tanár 63 százaléka Debrecenből hozott diplomát. A pályakezdők elmondották: szívesen jöttek Hevesbe, a fogadtatás jó volt, megkaptak minden segítséget munkájukhoz. Ezért a bizalomért, ezért a megértő segítségért jó munkával „fizettek”. A 104 tanár közül egy sem kapott még írásbeli figyelmeztetést sem hanyag munkáért, avagy pedagógushoz nem méltó emberi magatartásért. A jó munkahelyi légkör indokolja azt is, hogy az elmúlt tíz év folyamán katedrára került fiatal tanárok kilencven százaléka még ma is első munkahelyén dolgozik. A kezdő évek gondjairól, mai problémáiról is szívesen és őszintén nyilatkoztak. Többen panaszolták, hogy az egészséges baráti kapcsolatok kialakítását akadályozzák a lakáskörülmények. Közel huszonöt százalékuk lakik ugyanis vagy szüleinél vagy albérletben. Joggal panaszolták az egri albérletek túlzottan magas összegét. Az alacsony kezdőfizetés, a kulturált élet és szórakozás igénye sarkallja a fiatal tanárokat arra, hogy vállaljanak túlórákat. A pénzkeresés jogos igénye csökkenti a napi felkészülési időt nemegyszer minimálisra. Ez magyarázza, hogy önképzésre legtöbbjüknek csak vasárnap jut egy-két órája. Igen kevés azoknak a pedagógusoknak a száma, akik szervezett hétvégi vagy nyári országjáráson vesznek részt. Ezt is a szűkre mért anyagi lehetőségek magyarázzák. Nem érdektelen azt sem elmondani, hogy a 104 tanár közül csak négynek van személygépkocsija, s az autótulajdonosok közül csak egy a férfi. Mivel a fizetés nem túl magas, s a 104 pe; dagógus több mint hetvenöt százaléka nős vagy férjezett, ■ nem túl magas az egy főre jutó átlagjövedelem 1500 és 2000 között csak hét családnál „mozog”, itt azonban a házastárs — nem pedagógus — magas fizetése emeli az összeget Mit adott az egyetem? Erre a kérdésre is őszintén válaszoltak az utóbbi tiz évben diplomát szerzett pedagógusok. Egyikük írja kérdőívére: „Üjra kellett tanulnom a biológiát”. Nem gyakorlatias, nem a pályára készít fel az egyetemi oktatás — panaszolták a fizika szakosok. A kémikusok nehezményezték: „Hátérbe szorult a feladatmegoldó készség fejlesztése, épp az, amire a mindennapi munka során szükség van.” „Alig foglalkoztunk az egyetemen gyakorlati esztétikával, verselemzéssel, enélkül pedig lehetetlen magyart tanítani” — sommázták véleményüket az irodalom szakos tanárok. Igen sokan bírálták a pedagógiaoktatás túlzottan elméleti jellegét, s hiányolták, hogy a serdülés és az ifjúkor lélektani problémáiról vajmi keveset hallottak egyetemi hallgató korukban. Túl általánosnak, túl elvontnak minősítették a módszertani képzést, s javasolták: kapjon nagyobb szerepet az egyetemi oktatásban. Nem kevesen kifogásolták, hogy a korszerű oktatási eszközök használatára nem készített fel az egyetem. Illusztrálásul egy tömör mondatot csak: „Nyelvi laborról csak csak hallottam”. A tanárok kérték az egyetem képviselőitől — a debreceni univerzitás rektora', dékánhelyettesei, s oktatóinak delegáltjai jelen voltak ezen az eszmecserén — hogy formálják életközelségüvé, nevelésközpontúvá, iskolacentrikussá a tanárképzést, s felesleges, a gyakorlati oktatómunkában nem hasznosítható ismeretanyag helyett a több évtizedes tanári pályán gyakorlatilag hasznosítható ismeretekkel felvértezve hagyják el az egyetemet a diplomát szerzett fiatalok. Anyagi megbecsülést is A bírálatokra — stílusos módon — épp a neveléstudo\AAAAVt/SA/VW/WVWWVW\AAWVWWWWVVVWW/vW/VVWWvVWvVV vWiAAA/WVWVVVWWWV%AAA/VVW\ mányi tanszék képviselője válaszolt. Korreferátumát a megértésre való törekvés szelleme jellemezte. Mint mondotta: nem érzi sem magát sem az egyetemet a vádlottak padján, ellenkezőleg örömmel fogadja azt a jobbító igényt, amely a gyakorlati évek tapasztalataiból fakad. ígérte, hogy az egyetem házi nyomdájában kinyomtatják az értékes vitaanyagot, hogy az eljusson minden hevesi középiskolába. Reformok szükségességéről beszélt az egyetem rektora Is. Jogosnak minősítette az egyetemi oktatómunkát ért bírálatokat, ennek ellenére hangsúlyozta a tanárok tudományos képzésének fontosságát is, mert szerinte csak a legkorszerűbb ismeretekkel felvértezve tudják állni a versenyt három évtized múltán is. Az eredményesebb felkészítés érdekében az egyszakos képzés bevezetése mellett kardoskodott. Eljmondotta: sürgető feladatnak tartja a pedagógusok élet- és munkakörülményeinek rendezését, mert csak így, kevésbé kötötten tudják képességeik maximumát nyújtani. A megyei tanács vb elnökhelyettese záróbeszédében ugyanerre célzott, ígérve a megyei vezetés támogatását. Sem mindennapi tanácskozás volt. Hasonlóval még másutt sem próbálkoztak. Kísérletként indult, s a vártnál jobban bevált. A résztvevők őszintén óhajtották: több ilyen eszmecserét. Többet, mindkét partner érdekében ... Pécsi István A dicséretet oklevélen szentesítették. Egy munkásasszony kapta, aki nem alkotott világraszólót, de nagy tudott lenni a hétköznapok „egyhangúságában". —Bekapcsolom a gépet... csak egy mozdulat. így kezdődik minden műszakom. — Aztán? — Felemelem a fejem és nézem, hogy mikor jön kezem elé az első, még festéktől nedves tubus... — Akkor... ? — A begörbített mutatóujjammal és a hüvelykujjammal óvatosan megfogom a tubus csavarmenetét... lehúzom. .. és rárakom a „tüskére”, amely a szárítókemencébe, majd a sapkázóba viszi a tubust. — Mindez mennyi időt kíván? — Egy másodpercet... általában. Ilyen gyorsan lüktet a tubusgyártó Herlán-sor szive, a Mátravidéki Fémművekben, ahol Doktorcsik Tiborné. gépmunkásnő dolgozik immár tizenegy éve. — Nem lehet kiesni a tempóból, mert megáll az egész sor, a gép összegyűri a tubusokat. .. szaporodik a selejt. .. kevesebb lesz a kereset és hogy néznének akkor rám... — Hogy? — Képzelheti...! En, aki egyenesen a minisztertől kaptam dicsérő oklevelet a munkámért és kétszeres kiváló dolgozó vagyok, pont „én állítom meg a sort”. Rossz álmomban se jöjjön elő... Elképesztő teljesítmény pedig, tartani ezt a tempót, nézni is szédülést okoz annak, aki nem szokta meg. Mindkét kézzel elkapni egy- egy tubusnyakat... Levenni a gépről... A fölötte levő szalagra rátolni úgy, hogy a friss festés ne mázolódjon el... Újból lenyúlni a következőért .. Mindezt hatvan-hetvensaer egyetlen perc alatt. Órákig... napokig, évekig... évtizedekig. — A gépsor nein állhat meg... — És az ember? — Tudja, mennyi szép tubust csináltunk már... hány milliót... ? — kérdi válaszként arról, hogy „lehet ezt bírni?” Itt van a gyűjteményünk. .. mutatja büszkén a Mégis ide jöttem vissza, azóta se gondoltam arra, hogy itthagyjam a „Herlánt”. — Nem akarom megsérteni. .. de ezt a munkát — a maga munkáját — gépnek kellene elvégeznie, nem embernek. .. s gondolom, így is lesz nemsokára. — Lehetséges. Láttam már ilyen automatát ... Könnyebb mellette, mert csak ügyelni kell a gépre, a minőségre és nem kell háromezerszer felemelni a karját óránként az embernek. Majd megtanuljuk annak a kezelését is. De... tudja, ez már valahogy nem lesz igazi munka. Csak äcsorogni a gép előtt... Itt, ha valamelyik gép elromlik és eáll a sor, rögtön megyünk segítem, ha kell kézzel csavarjuk a sapkát a tubusra, de nem állhat az ember tétlenül. Doktarcsikné, vagy ahogy munkatársai nevezik, Ircsi, sokat gondolko- (Foto: Csertő.) iik, miközben Oreékovtts László ünnepi grafikáiéi karton papírra ragasztott tubusokat, amikor később otthonában felkerestük. A tubusokon arab, orosz, német feliratok. Kisfia is segít a sokszínű, változatos nagyságú tubusok bemutatásában. — Ez a sárga a legszebb, meg ez a csíkos... Ez a piros... ugye, anyu, még egészen új? — Ügy, kisfiam. Ezt gyártjuk most, ezt a Zit-típust... Ettől ilyen piros a kezem... — mutatja a tubusok csavarmenetétől kérgesre edződött ujjait. — Ebből másfél miliőt készítünk — tér vissza az egyetlen kedvenc témára, a tubusgyártásra. — És műszakonként? — Huszonegyezer a norma. . de ettől több is lemegy. összeszokott csapat a miénk... váltjuk egymást, nehogy túlságosan elfáradjon az ember egy-egy gépen. — Mert nagyon elfáradnak, ugyae... ? — Leginkább nyáron, amiken* negyven—ötven fokos itt a hőség és erős a festékszag... Akkor, nem mondom, „megkönnyezzük” a műszakot... még éjszakánként nehéz, akkor tör ránk a fáradtság, úgy két óra után... De viszi az embert a gép, a munka. Már hú- nyott szemmel is le tudom szedni a tubust... de fed kell ébredni. — Megszokni... gondolom, meg lehet ezt a munkát is... de megszeretni ? — Mielőtt idejöttem dolgozni, almát szedtem az állami gazdaságban. Aztán felvittek bennünket Pestre, hogy megtanuljuk a tubuskészítést. Az ottani tanítóm, egy munkásasszony, sírt amikor megtudta, hogy lehozzák ide, Sírokba a gépét, amelyen harminc évig dolgozott. Pedig de ócska kis gépek voltak azok a mostani Her- lán-sorhoz képest.. Akkor Dem nagyon értettem még, miért ragaszkodik úgy a gépéhez, de most már én is nehezen tudnám elképzelni, hogy máshol dolgozzam. Nemrég megerőltettem a kezemet és operálni kellett. Amíg a kórházban voltam, áthelyeztek más üzemrészbe. .. könnyebb munkára. végtelen sorban futnak előtte a színes tubusok. Gyereked jövőjén... a kislánya szépen énekel .. talán érdemes volna taníttatni. A kifia fogfájásán, s azon is, hogy megkésett a tavasz és a kertben mennyi munka vár rá, ha letelik a műszak. A műszak... Erről jut eszébe, hogy szólni kellene, ne együtt számolják el mind a négy műszak teljesítményét, mert úgy nem igazságos, hiszen nem mindenki igyekszik egyformán. Es a kommunista szombat eredményét is be kellene írni a naplóba, hogy 16 700 tubust gyártottak. Ez sokat nyomhat a latban, amikor majd arról döntenek, hogy csapatuk érdemes lesz-e a szocialista brigád címére. Ezen a gépen csak dolgozni és gondolkodni lehet... beszélni nincs kivel és nem jut erre idő sem. Másodpercenként bukkan elő a tubus, le kell szedni... ráraknd a „tüskére”... nyúlni az újabbakért. Vonul előtte a tubusok milliója. Nem úgy néz rájuk, mint valami színes, alumínium köpenyekbe bújtpillanat- megrontókra, amelyek nem hagynak neki nyugtot, amelyek könyörtelenül kívánják izmai, ideged munkáját, a műszak minden percében, ö a szép tubust látja, az elvonuló színes alumíniumlemezeken a munka értelmét és az ő „csavar nagyságú” fontosságát, amely ha kihagy, megáll az egész gépsor, nem szaporodnak a nagyvilágba szertekívánkozó, szép tubusok. Ezért tud úgy dolgozni... — és még mennyi munkatársa —, hogy méltó lehetett a miniszter dicséretére is. Munkájukat ismerve — amely nem látványos, nem szül nagy alkotásokat, de igenis része, nem kis része nagy, közös eredményeinknek — szívemre tett kézzel mondom: méltók ók a miniszter dicséretére... és a legnagyobb elismerésre. Kovács Endre UB70. május L, péntek
