Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Élő irodalom Parttól pattig Jegyzet Kalász László új verskötetéről Kalász László a költő újra elküldte üzenetét kiapadhatatlan forrásaiból újra és újra verset fakasztó szülőföldjéről Az első Kalász-kötet ismerői (Szánj meg Idő volt a címe) jól emlékeznek rá, milyen is ez a szülőföld, melyhez a perkupái útőr tanító-fia máig sem lett hűtlen. Nyáron a „Tikkadt hegyek füvéből szénát szárít” itt s „a lombokat aszalja a nap”, a patak partján „harangvirágok, rezgők, pipacsok” nyílnak, ősz jöttével „Kopaszodnak az ágak”, „beroppan” néha „Tócsán a jég” s a költő nemsokára „hajnal hóitalát” issza s „a zúzmarák mirelitjeit” „vásárolja a fáktól”. Ez a táj: az otthon, a költő otthona, „a falusi emberek kisvilága”. Erőt adó, a költő számára a harmóniát jelentő és biztosító otthon, melynek ma is, ebben az új kötetben is elkötelezettje. „Fölemelni e tájat” — írja a kötet első ciklusának címadó versében —, mert innét „nem szállnak még rakéták”, mert itt van még dolog „más” („egészen földi) idevalósi gond elég”; mert „a nyár rövidebb lett” ugyan s „a hajszás hajtás emberibb”, de „éjszakánként” itt még „zuhanva” alszanak az emberek s álmuk csupán a „könnyű messzeség”. „Kedvet és erőt adó otthona” ez a táj a költőnek — olvassuk a kötet fülszövegén — „távolibb tájakra szegzett távcsöve, a teljes emberség mértéké és rtio- dellje”. A versek igazolják, a százoldalnyi könyvecske mintegy hatvan míves költeménye: így igaz. A való világ szépségein, a mindennapok gyötrelmein nevelődött teljes emberség hangja szól minden sorából s éppoly természetességgel és „elegáns egyszerűséggel”, mint első kötetének verseiben. De úgy, hogy képeiben, intel- lektualitásban, tartásban és dinamizmusában a szüntelen kiteljesedés felé, az értelmes élet kifejezésének mind teljesebb megfogalmazására törekszik. Azzal az egyetemesség-igénnyel mely már első kötetében is oly jellemző volt. Ha Kalász László költészetének közös nevezőjét, leglényegesebb elemeit-összete- vőit kéne megjelölni úgy az alábbi versre szavaznánk: Kemény páncélban minden ám a vizek előőrsei már térképeznek a jég alatt s csak erejűket növeli a fagy APOR ELEMEK: Kék Jég között már folyni kezd folyni folyni folyni kezd kék selyem vizecske Fettegek közt szállni kezd szállni szállni szállni kezd kék zománcú fecske Bimbók között várni kezd várni várni várni kezd kék szemű szüzecske Benn a szívben gyűlni kezd gyűlni gyűlni gyűlni kezd kék selyem tüzecske az ég szürke fátyla ráfeszül a fákra tekintetem hintem sugarai megfagyott népdalok virágminták és kacskaringős hímzett madarak Együtt van itt táj, látvány és látomás, s finom ámyalású lírájának minden olyan szépsége, mely a népdalok ősi forrásainál fogant S ez utóbbi ad olyan erőt nemes csillogást e költészetnek, hogy belőle — nemegyszer — ama mesebeli legkisebb fiú merész akarása és gyürkőzése érzik. Ahogy a Végtelen rét havában megfogalmazza: En eddig csak sírtam ne tanítson engem senki emberek sorsán vajúdtam megpróbálnék már nevetni Vágyam el nem hagyhat azt fogom én már csülökre lóringáló láss dologhoz önnön-fényü mást világíts aranymarkú másnak is szórj mókuskedvü bút nevettess fennlovagló szállj apádhoz gyémántszemű nézz magadból napjaidból láss jövőnkbe Lőkős István a (ma fénygyúrűt húz gyönyörű ujjodrn ét suhog suhog megfordul m viz cikcakk faágait rétek csigaházából kibújik a kék itt vágyj Úti mókus lakik a fában sötétlik sötétlik az érdé suhog suhog és megfordul a víz a tavasz örvényében ikonok árny éktestű halak gyöngylüktetésű kagylók csiThg-viz-szerelme csókok gyökerek egymáshozsimuló erős rügyek combjaid közé belesnek hirtelennött nyurga vtrágok erős rügyek feszitó boldogsága harminc tavaszom átzuhog tizennyolcéves tavaszodba elfakult holdak gyöngysapkák kék csiga házak ikonok örvény erdőszéli fők sötét futása látod? lüktet a kagyló fordul a víz a tavasz örvényében észrevétlen tűnnek el az ómyéktestü h üy énkor a színvak tudósok ráütnek bosszús botjaikkal a túlbonyolult képletekre s a basszushangon dörmögók korholják duzzogva a duzzadó várost mert ott is fénygyűrűt húznak ujjaikra a leggyönyörűbb lányok ; ott is lábujjhegyen fordul a felhő az örvény-tükörben pattanásos kamaszok ! hallgatják a hirtelenjött hegyi patak ; háztető-zenéjét ! itt mégis szebb és teljesebb < örvénylik út hegy rét Idő < a szirom-szűzhártyák lehullnak J megcsókolják a fényvizet < ámyéktestü árnyék-halakra < tapad a levél pillanat < gyöngyöt cipelnek kék csigák ] cikcakk faág a fény vizen < a nagy fában mókus lakik hiszed? < hiszem! ; a tavasz örvényében megállunk ez a tavasz: < madarak izgatott találkozása < életünk újnak képzelt indulása < kék gyöngysapkák ujjongó csillogása $ ez a tavasz < örvény-virágzás < nagy örvényben szótlanul megállunk zz alkonyaiig fut az ég-barázda < íz alkonyaiig fut a föld-barázda < az alkonyaton átjut a nyugtalan madár s a nap-hegyekben — látod? < fehér csontját a nagy tükrök kigyújtják ‘ tüz-tavasz-örvény perzseli a tollát úsznak elúsznak a cikcakk faágak igen, meghal a nyugtalan madár ] «MMW/rrrmiii Várhelyi József: Krumpli és kakaó május V ékony, borzas férfi mosakodott a járdaszélen valami tejesíkaininaféléből. Az edényt a két tenyere közé fogta, teleszívta a pofazacskóját vízzel, a kannát fél kézzel maga mellé helyezte az aszfaltra, aztán a vizet a két markába eregetve szétkente az arcán. A művelet nem volt egészen hiábavaló, mert mintha valóban világosabb lett volna utána az orra kerülete. Délután fél hat körül járhatott az idő, csúcsforgalomban. Mindenki sietett, de néhányan azért megálltak egy pillanatra a nem éppen gusztusos szertartás láttán, aztén fintorogva továbbmentek. A mosakodó fiatalember nem volt egyedül. Népes családja a tejivó bejárata körül nyüzsgött egy hihetetlenül mocskos gyerekkocsi mellett, amely a fal tövében vesztegelt. Eleven szemű, szurtos apróság üldögélt benne halomnyi rongy között. Valamicskével nagyobbak és még nagyobbak a járókelők között virgonc- kodtak. A kocsiban ülővel együtt heten voltak. Csenevész, meghatározatlan korú asszony igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Gyűrött, mosattam ruhájában szinte testetlennek tűnt Vékony arca, mozgékony orra, apró szeme a fakó kendő alatt kortalan volt, mint a múmiáké. Káráló hangon szólongatta a lurkókat okik számtalan színárnyalatban kavarogtak körülötte, s mivel egy pillanatig se maradtak egy helyben, sokkal többnek látszottak, mint ahányam valójában voltak. Türelmét végül is siker koronázta, s mire a család legidősebb tagja befejezte járdaszéli toalettjét a népes had eleje már tódult is befelé a tejivóba. Az asszony, miután villámgyors helyzetmegítéléssel felmérte, hogy a boly helyes irányba fúródik, a kocsihoz lépett Egy mozdulattal kiemelte a kicsit majd egy még kisebbet vont elő a rongyok közül. A karjára vette, s széles mozdulattal betuszkolta az ajtón a leghátsó gyereket is. Ezalatt a színt változtatott fiatalember túlságosan értelmesnek nem mondható arccal belevizsgálódott a tejeskannába, a maradék vizet a járdára rázta, és éppúgy, mint eddig, senkire ügyét se vetve, belevegyült a család légkörébe. Ez a légkör — az igazságnak tartozunk azzal hogy megmondjuk —, nem volt kimondottan üde. A tejivó vendégeinek elhúzódását indokolta ugyan, de túlzásokra azért nem szolgáltatott okot. A hófehér személyzet se mutatott különösebb meglepetést az egzotikus jövevények láttán, úgy, hogy a vendégek többsége a csendes figyelés álláspontjára helyezkedett. Nyilván úgy okoskodtak, hogy ha különösebb kényelmetlenség nélkül tehetik, miért ne borzongjanak kicsit a látvány anakronizmusán, mielőtt komfortos otthonukba térnek. A z asszony a pályással a karján úgy rendelkezett, mintha a körülötte létező dolgok, élők és élettelenek egyaránt, csak erre az alkalomra, és csak őértük lennének itt. Ami érdeklődési körén kívül esett, arról olyan meghökkentő személytelenséggel nem vett tudomást, mint ahogy például a csibéivel foglalatoskodó koüós sem vet ügyet a körülötte bámészkodókra. — Kakjót kérek, azzaz adjon nekünk, kakajói mindenkinek három decil nekünk meg fél litert, kettőt — énekelte vércsés hangon, a pult elé állva. A „jó”-t élvezettél, hosz- szam elnyújtotta, érződött, hogy számára a sző kiejtése és jelentése között ez a legfőbb értelem, a legáhi- tottabb tartalom. Bal karján a pó- lyásl jobb kezében meg a marokra gyűrt pénzt szorongatta. Pici ökléből tízforintosok zöldje virított elő. — Nem lesz ám az olcsó mulatság — mondta a fehér köpenyes, de azért szaporán töltögette az üvegkorsókat. A nyolcfelé ügyelő asszony eleresztette a füle mellett a meg- jegyzésl A bámészkodó, vagy éppen összemarakodó apróságokat igazgatta a fejükön fogva, mint az áüo- gató gyerekek a kuglibabáikat. Egy gondosan kefélt öregember mérgesen megrezegtette a bajuszát: — Szaporák ezek, mint a tengeri- nyulak — dohogta —, egyebet se tudnak. Meg zabolni. Ha van mit. Mert az a legkönnyebb. Gyereket csinálni, meg zabálni. Az állam meg tartsa el őket a mi pénzünkből, mert ezek, ha valami pénzhez jutnak, mindjárt a hasukba tömik. Szégyen, kérem, szégyen! Az ilyen szutykos-büdös pereputtyot ki kellene tiltani a belvárosból. B egőzölt az öreg, elfogyott a lélegzete. Erőtlenül nyomogatni kezdte a gyomra tájékát és eltotyogott Az apró, szurtos markokban ezalatt már ott billegett az üvegkorsó. Bizonytalanul egyensúlyozva emelgették a szájuk felé az emberkék, de közben másfelé bámészkodtak a korsó pereme fölött. Leginkább arra ügyeltek, hogy a szürcsölés után melyikükében mennyi marad. Az anyjuk úgy forgolódott köztük, mint egy bepiszkolódott marionett. — A vörösnek még nincsen, na nézd, ennek még nincsen — állapodott meg a szeme a rézhajú kis bámészkodón. — Gyere ide, te kis róka, adjon már ennek a kis rókának is — furakodott újra a pult elé —, a kis rókának is adjon — énekelte még egyszer —, meg zsömlét is adjon. Hányat? Hát mindenkinek. Kettőt is. Az elnyűtt, csenevész asszony meg- dicsőülve osztogatta jóságát. Karján a gyermekkel olyan volt, mint egy lomtárba hajított Madonna. A hangjában szeretet rezgett, fakó, kékes szemei mosolygó gondoskodást sugároztak. Minden ünnepi volt, szép és kivételes. Mintha nem is lennének hétköznapok, amikor ütéseket és átkokat kell osztogatni, mert jósággal és szeretettel nem lehet semmire se menni. Amikor a kérincsélő tenyereik, a visongó szájak, a követelődző káromkodások nem akarják tudomásul venni, hogy üres a most oly bőven osztogató kéz. Üres, mert rothadt ez az élei azzal vw, amivel jutalmazni kellene. Az alig-alig mosdott borzas átvette a kosámyi zsemléi mindjárt ki is markolt belőle kettői Azért csak annyit mert több nem fért a markába. Hatalmas kriglijével körbein- tett mintha banketten lenne, és bizalmasan hunyorított hozzá. A nézőközönség zavartan félrefordította a fejéi áe ez cseppet se keserítette el a derűs fickót. Szélesen mosolygott és iszonyú tatásba kezdett. A kis vörös is megkapta a maga porció- jál és valóban, mint egy kis fürge róka, a többieken átcikázva a bolt másik felébe osont. O tt egy reggelizőasztalka állott. Rajta két tálcán vaj, dzsem és sütemény. Mosolygós kiszolgáló nagy igyekezettel kente a briósokai két lurkó meg áhítattal nézte. Ez a kettő tisztább voll mint a többi. Az idősebbik, tíz-tizenegy éves forrna, különösen értelmes arcú. — Iskolába jársz-e? — Most végzem a negyediket. — És Igen jó tanuló — mondta a fehér köpenyes. — Meg a másik is. Nyilván ez lehet az oka a megkülönböztetett ellátásnak. Lám, a szegénységben se mindenki egyformán szegény. A tudás, a szellemi kiválóság néha felemel, néha csak elkülönít. — Hányán vagytok testvérek? — Kilencen. — Apád hol van? — Nem tudom. — Dolgozik? — Nem mindig. Néha söpri az utcát. — Te ml leszel? — Még nem tudom. — Miért van ma ez a családi lakoma? — Hársfavirágot szedtünk és kaptunk pénzt. — Mennyit? — ötven forintot. — Tegnap mit ettetek? — Levest, meg krumplit. A család már boldogan evett. Az anya a félliteres korsót a karonülő szájára nyomta, s az gúvadó szemmel nyelte az édes nedűt. A ztán letette a kiürült korsói végigsimította hervadt kötényét, és ocsúdva körülnézett. A szeme épp oly üres volt már, mint a keze. iJg.RH« MIKLÓS: A tavasz örvényében
