Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-15 / 87. szám
( A baptista szószéktől — az amerikai munkáskatedráig Előre kell bocsátanom, hogy találkozásunkban nem volt semmiféle romantika, semmi sorsszerűség, vagy véletlen. A Magyarok Világ- szövetségének jubileumi fogadásén ültem Grósz László mellett. Keresetlen egyszerűséggel öltözködik, határozott arcú, intellektuális külsejű. Föltűnt nekem, hogy ez az ember, minden bizonnyal idősebb, mint amennyinek látszik, de nagyon-nagyon fáradt lehet. Valahol a terem elején egy színész szavalt, ő pedig egy égetett zománcdíszítésű, apró ezüstszelencét vett elő a zsebéből. Abból egy pirulát küldött le egy korty szürkebaráttal. Akkor már tudtam róla, hogy az Amerikai Egyesült Államok polgára, immár negyven esztendeje, Hivatalos címe: reverend Grósz. Azért ment külföldre 1930-ban, hogy baptista lelkészi hivatásra készüljön. Mire végzett, Európa már a fasizmust rettegte. Ott maradt. Az interjúra készségesen vállalkozott. Elvonultunk egy csöndes Iris szobába. Ott már alig ismertem rá. A korábbi fáradt ember helyett egy villogó szemű, magyarul gyönyörűen beszélő, riposztokra mindig kész, kialakult élet- szemléletű vitapartner ült velem szemben. •Y Nem akarom megsér tern, kedves reverend Grósz* de először azt kérdezném, hogy ön ott, az óceán túlsó partján milyen színvonalon él. Amerikai mértékkel mérve milyen színvonalon? — Ha én megmaradtam volna eredeti hivatásom mellett, akkor ma tűrhető középosztálybeli életkörülményeknek örvendezhetnék. Azonban később feltámadt érdeklődésem, emberi meggyőződésem hatására döntenem kellett: a templomi szószékről akarom-e hirdetni az igét, vagy munkásotthonok katedráiról. Mivel a kettőt párhuzamosan nem lehetett, én az utóbbi mellett döntöttem. Azonban az amerikai magyar munkásmozgalom és újságírás legfeljebb egy-két embernek képes megélhetést nyújtani, én eleinte az amerikai életszínvonalnak még az alsó rétegét sem értem el. Kénytelen voltam állást vállalni. Egy kereskedelmi világcég alkalmazottja vagyok, ez a megélhetési bázisom. E mellett azonban — itthoni szóhasználattal élve — társadalmi munkában az amerikai magyar munkásmozgalom lapjaiba írok, hirdetem meggyőződésemet Eszak-Kanadá- tól Kaliforniáig. — Kedves Grósz honfitárs, milyen érzés Amerikában magyarnak lenni? — A válasz kettős. Az az ember, aki Magyarország alatt nem csupán a rónákat és dombokat, nemcsak a tájat érti, hanem a népet, az soha nem tud meggyökerezni Amerikában. Én 40 éve élek odakint, de még mindig idegennek érzem magam. Pedig vannak amerikai barátaim, akik magukkal egyenrangúnak ismernek el. Ha a televízióban idéznek egy magyar nevet, ha egy zenei műsorban magyar dallamot ismerek fel, olyan izgatott leszek, hogy családom egyszerűen nem érti, mi történt velem. Én ugyanis született amerikai nőt vettem feleségül. Nem valamiféle minden áron való magyarkodás ez. Én ezzel bizonyára így lennék akkor is, ha a magyar nép a Góbi sivatagban élne. Mi ugyanis nem a földrajzi hazához, hanem a magyar néphez ragaszkodunk halálunkig. —- A másik réteg ennek csaknem az ellenkezője. Aki nem a magyar néppel azonosítja magát, csupán egy osztályt, vagy egy életszínvonalat kere.s, az nem érzi annyira az óhaza hiányát. Az gyorsan beilleszkedik az amerikai életformába. — Most pedig megfordítás *tóm az érdeklődésem irányát. Azt. kérdezem, milyen érzés A költészet egri ünnepéről A Megyei Könyvtár és a Megyei Művelődési Központ az egri Gárdonyi Géza Színházban rendezte meg hétfőn este Költők egymásközt címmel az idei költészetnapi műsorát. Bate Imre frodalomtörte- nész rövid ünnepi beszédéi ben méltatta József Attila költészetét, ismertette azokat a főbb vonásokat, amelyek) ezt a költészetet jellemzik. Annak a véleményének adó® kifejezést, hogy ez az ünnep nem véletlenül esik egybe a József Attila-j évfordulóval, a mai magyar irodalom mindannak folytatója, amit a tragikus sorsú költő szellemi és emberi örökségként ránk hagyott A nagy tetszéssel fogadott bevezető után az Egri Megyei Színpad tagjai — Molnár Klára, Virágh Tibor és Kertész József — közel egy órán át adtak elő verseket József Attilától. Gondolatokat, érzelmeket szólaltattak meg- újra és újra, amelyek mór benn munkálkodnak a közgondolkodásban, hatnak érzelmi világunkra és minden bizonnyal cselekvéseinkre is. Az összeállítás harmonikus képet, ismerős és szabatos arcot rajzolt a költőről. Mindhárom előadó az érzelmi telítettségre fektetett nagyobb súlyt, s mintha leginkább Virágh Tibor érezte volna, hogyan kell a költő agitativ igazságait nyomatékosan közelebb vinni a vers, a szép szó, a költészet kedvelőihez. Szívós József rendezése hangulatossá tette az estét, mert az egyes versek közötti érzelmi átkötéseket salüsa. ásrilic 15., Merd* lang tahin és egyszerű zenei betétekkel oldotta meg. Az est vendégelt, három fiatal magyar költőt, Czine Mihály irodalomtörténész mutatta be az egri közönségnek. A kedves-kedélyes irodalomtörténészi információ-bemutató talán azért sikerült ennyire kedélyesre, mert a legújabb költőgeneráció képviselőivel kapcsolatban az irodalomtörténész rangos fogalmakat használt Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az est műsorában szereplő három fiatal költő, Kiss Benedek, Kovács István és Utassy József, a saját hangján szólal meg, a saját érzelem- és gondolatvilágát adja a felolvasott versekben. Kiss Benedeknél — legalábbis első hallásra — a vers megformálási küzdelme érződik. Nem biztos, hogy az érzelem, a hangulat, a gondolat nem testesülhetne-e meg nála és általa kissé izmosabban. Kovács Istvánnál a verssorok könnyedén zenélnek, áttetsző képek felé viszik alkotójukat és úgy tűnik, hogy formafegyeime erősödvén magasra szökhet ez a líra. A legerőteljesebb egyéniség hármójuk közül a Heves megyéből származó Utassy József, akinek gondolatai eleven képekben öltenek testet. Hitvallásszerüen fogalmaz, mint aki most egy jól értelmezett szellemi harcban állna a világgal azért, hogy meggyőzessék és azért, hogy ő is hasson a világra. Apró és találó jellemzést olvasott fel Apollinaire-ről s úgy tűnik, mintha ez a nagy francia szellem példaképe is lenne ennek a fiatal költőnek. A verskedvelő egri fiatalság nagy tapssal köszöntötte az itt vendégeskedő fiatal költőket, ' LL.fbtricMü itthon, a látogatás során — amerikainak lenni? — Én praktikus és őszinte ember vagyok. Elmondom a saját, szubjektív véleményemet. Most vagyok itthon harmadszor látogatóban. Amikor először jöttem, 1960-ban és befelé indulturík a Ferihegyi repülőtérről, gyönyörködtem az új lakónegyed házaiban, játszótereiben. De amint Budapest szívébe értünk, nagy szomorúság fogott el. Láttam ugyanis a régebbi, ám ma vakolatlan, vagy vakolathibás épületeket. Megmagyarázták persze, hogy ez miért van. öt év múlva jöttem újra. Akkor már a régi házak között is láttam olyanokat, amelyeket rendbe hoztak, de ettől még szomorúbbak lettek a továbbra is elhanyagolt épületek. Arra gondoltam, milyen érzés lehet egy ilyen házba hazaérni? Most a nagyon' szép Budapest Szállóban lakom. Ablakom a szomszédos utcára nyílik. Van ott egy ház, építészetileg igen szép lenne. Mégis rosszul esik ránézni, olyan elhanyagolt. Én nem tagadom az önök nagyszerű eredményeit. De ezt a jelenséget nem tudom megérteni! — ön megelőzött engem, mister Grósz. Azt akartam ugyanis kérni, mondjon valami olyat is Magyarországról, amit nem az udvariasság diktál. Ez megtörtént. Befejezésül tehát csupán azt kérném, mondja el, mi a véleménye azokról az emberekről, akikkel nálunk találkozik? — Ezt viszont nemcsak fcihon, hanem „odaát” is így mondom. A kivándorolt magyar nagyon jól emlékszik arra, mit hagyott itthon. Az összehasonlítás bázisa pedig sémiképpen nem lehet az, hogy mi van Amerikában és mi van Magyarországon, csupán az, hogy mi volt Itthon és irri van itthon. Azelőtt Magyarországon a lakosság 10 százaléka dúskált a jólétben, 90 százaléka nélkülözött, sőt nyomorgóit. Ma a 90 százalék életlehetőségei kedvezőek és lehet, hogy van löszá- aalék, aid boldogtalan, áldozatnak tartja magát. Ez a változás mindenképpen tiszteletre méltó! — Elnézést, hogy ilyen sokáig lefoglaltam, köszönöm a beszélgetést. — Szívesen vállalkoztam, Őrömmel válaszoltam, sok sikert kívánok. F. B. Vendégmunkás volt Radebergben Ha nem jön közbe a betegsége. akkor csak az ösz- szel érkezett volna haza az NDK-ból. így egy évvel hamarabb. Csak két évet töltött kint Alig néhány hete, hogy elhagyhatta a kórházat, ahol súlyos műtéten esett át — szerencsésen. Valamivel több mint húszéves, karcsú, fekete lány, olyan hosszú hajjal, ami manapság divat. így még jobban hasonlít a Közismert táncdal-énekesnőre, de átvette még » hanghordozását és mozgását is. Ahogy a szája sarkát elhúzza egy-egy mondat végén, abban benne van a véleménye is. Fekete Anna 1967 őszén ment ki az NDK-ba Gyöngyösről. ★ Mint a vendégmunkásnak jelentkező fiatalok legnagyobb részét, őt is kettős cél vezette az elhatározásában annak idején. Szeretett volna túljutni a határainkon, idegen tájakra kerülni, más emberek közé, külföldre. Mert a külföld annak a számára, aki soha át nem lépte az ország határát, valami nagyon érdekes, nagyon izgalmas világ, mintha nem is a földön lenne. A másik: ott aztán végleg nem kell az itthoni kis megkötöttségekkel törődnie; mit mondott anyu, mikorra menjen haza, mit vegyen fel, ha kimegy az utcára, milyenre fésül- tesse a haját A maga ura lehet önálló életet élhet Romantika. Valami álom- világ, amibe beletartozik még az is, hogy vehet kint több villamos háztartási gépet a keresetéből, aránylag olcsón. Többet kereshet, mint itthon, és nem kell úgy beosztania a pénzt. Mert ezeket képzelte el. A valóság persze, nem egészen ilyen volt. A valóság: reális. Radebergben kis ünnepség fogadta a magyar fiatalokat A frissen épült új házak közül néhányban az ő szállásaikat jelölték ki. Elég kellemetlen volt mivel az ottani német munkásoknak már kiutalták ezeket a lakásokat de visszavették tőlük. Kellett a vendégmunkásoknak. Amikor mindezt megtudták, kényelmetlenül érezték- magukat Pedig nem rajtuk múlott a dolog. Mégis, rossz volt a német munkatársak szemébe nézniük. Az egyik lépcsőházba csak lányokat tettek, a másikba csak fiúkat, de azért akadt &rSSSSSSSf&JVSSSSSS&SfrS*SS/SSS'MM/rSfSrSSSySSSSSSSSSSSSSSfS*SSSSSSSSSSSSSS*Af/ASSSS* vegyes lépcsőház is. A lakások kétszobásak, komfortosak voltak. A nagyobb sB- bába három, a kisebbe Üt lány jutott Bútort, konyha- lelszerelűfjt kaptak. «, Semmivel sem viselkedtek másképp a magyar fiatalok odakint, mint itthon. Megtörtént, hogy némelyiküket figyelmeztetni kellett a rendre, súlyosabb esetben pedig hazaküldeni. Elvétve ez is előfordult A nagy távolság kicsit szabadosabbá tette a fiatalokat, de e£ érthető is. A két év alatt összesen egy KXSZ-esküvőt rendeztek kint de akkor két pár házasodott össze Közülük az egyik a párttitkár esküvője volt. Vegyes házasság is akadt, ebben viszont a magyar fiúk vezettek. A lányok mintha tartózkodóbbak lettek volna. Megtörtént az is, hogy egy lány terhes lett. Az hazajött. Ilyen „csoda” itthon is előfordul, nem feltétlenül következett a kinti életből. Bár vannak, akik szívesen, de kárörvendően magyarázzák úgy a dolgot. A munkahelyük a VEB Combinat Roboton volt. Ösz- szesen száznyolcvanán dolgoztak itt, akik közül huszonnégy ment ki Gyöngyösről. Fekete Anna néhányad magával nem a szakmájában foglalatoskodott, mert kevés volt a munkáskéz. Ezért is volt a keresete csak havi 350 márka. Bevallja, legalább százzal többre számított. De nem verte a fogához a garast, mert nem úgy indult el, hogy kínt majd megszedi macát, legfeljebb nem essi’-^ eleget. Amit, akart, meg tudta venni. Itthonról rendszeresen kapott csomagot, főként cigarettát, mert ;.z*kint elég drága volt. Reggel korán keltek, mert a munkaidejük több volt a nyolc óránál, hogy a szombatjaik szabadok lehessenek. Később is ért véget a műszak. Eleinte az üzemi étteremben ebédelt, de nem bírta a német kosztol Ettől kezdve esténként főzött. Előbb bevásárolt, aztán takarított, mosott, főzött, elmosogatott. Mire mindennel végzett, késő este lett Nem sok kedve és ereje maradta szórakozáshoz. Lehetőség sem nagyon akadt hozzá. Helyben egyetlen kocsma volt néha mozi, nagyon elvétve tánc. Drezda ugyan csak tizenhat kilométerre esett tőlük, de onnan hazajutni alig lehetett. Vagy ott aludtak a drezdai magyaroknál: hárman is egy ágyban, vagy éjfél körül elindultak gyalog haza. Az a fiú, aki motort vett, császár lett odakint. Várták, hogy a KISZ múzeumlátogatásokat, kirándulásokat szervez, eljutnak majd a tengerpartra, megismerkednek az NDK-val, de csak saját erejükre támaszkodhattak. A német munkatársak meg-meghívogatták a magyar kollégákat a családjukhoz, de ez nem volt rendszeres. Elképzelték, hogy megtanulnak németül a kinti évek alatt. Ebből csak annyi lett, amennyit ki-ki önszorgalomból elért, mert egymás között állandóan magyarul beszéltek. A németre alig volt szükségük. ★ Kétségtelen, az NDK-ba induló fiatalok egy része a „nagy kaland” romantikáját várta ettől az úttól. Számoltak a valóság egyszerűbb képleteivel is, de csak másodlagosan. Tudták, hogy segíteni mennek és tanulni, dolgozni és csak ezt követően szórakozni, világot látni. Azok a kevesek, akik csupán álomképeKet rajzoltak maguk elé, csalódtak, elkeseredtek. A többség feltalálta magát. Beilleszkedett, és aki szorgalmas volt, egy új nyelven is megtanult beszélni. Az útrakelt magyar fiatalok többsége ma is ott dolgozik az NDK üzemeiben, mint ahogy dolgozna maya Fekete Anna is, ha a betegség le nem veszi a lábáról. Egy kislány elindult több mint két évvel ezelőtt Gyöngyösről, hogy világot lásson, szerencsét próbáljon, akárcsak a mesében. És most újra itthon van, az emlékek lassan elhalványodnr.k benne. Egyre kevesebben kérdik már tőle: milyen is volt odakint? Érdekes volt, nehéz is volt, szép is volt, fárasztó is, jó is, rossz is — mint maga az élet Hiszen nem IBUSZ- útra mentek, hanem dolgozni. Aki mindezt komolyan vette, számításában nem kellett csalódnia. G. Molnár Ferenc GE'PENCSYr rli/AT/OS 37. A költő mellére is ráne- hezült a halálfélelem, szíve megtorpant a döbbenettől, de aztán súlyos rándulásokkal hadakozott tovább. Mégis kell néhány búcsúsort írni — fohászkodott neki Németh László János olyan megin- dultsággaL mintha ő, a távozó, kegyelettel tartozna az élőiknek. El lehet-e mondani szavakkal, mennyire boldog volt, amikor Struhár János először fürdette meg. új ruhába öltöztette, soha nem látott, drága cipellőt húzott sebes lábára? Egyetlen dél- előttön királyfit varázsolt Struhár János a zalaegerszegi esett kisgyerekből. Sétálni vitte a városba és záporozott rá a látványok csodatömege. Mekkora boldogság volt! Az édesanyja hiányzott, néhány nap múlva nem tudott nyugodni a sajgástól, majd ías- san-lassan elcsillapult a fájdalom. Évek múlva megint feltört, egyre gyakrabban. Talán a fájdalom a lélek t— gondolta a költő. — Talán a fájdalom a halhatatlan, kiszáll a csendes testből és megkeresi azokat, akiket a legjobban szeretünk. Iszonyodva fohászkodott, nehogy rászabaduljon a lelke egy ismeretlen asszonyra a távoli Zalaegerszegen... Sűrűsödő, hangosodó bakancskopogás közeledett cellája felé. Felállt az asztaltól, szembe fordult az ajtóval. Odakint kulcsok csörögtek, reteszek csattogtak. Sáriiig vágódott az ajtó. Négy szu- ronyos katona állt a folyosón, előttük Sztasák Mátyás tizedes, a hóhér. — Mozgás! — parancsolt rá nyersen a tizedes. Nem mozdult a költő. Eszébe jutott, valaha egy aranyat adtak a bakónak az elítéltek, mielőtt a bárd alá hajtották fejüket. Ha pénze lenne, ő akkor sem adna ajándékot ennek a Sztasák Mátyásnak. Brutális, állati ábrázatáról csak a kegyetlenség imádatát lehetett leolvasni. Pedig szegény ördög volt Mezőkovácsházáról, három gyermek apja. Mivel az állami ítéletvégrehajtó a bekerített fővárosiban maradt, önként jelentkezett hóhérnak, és minden kivégzésért huszonöt pengő «jutalmat kapott a fegyház gazdasági irodáján. — Nem értetted?! Mozgás! — ismételte még nyersebben Sztasák. Néhány percnyi irgalmat aikart kérni, hogy megírhassa búcsúlevelét, de eloldozta magát immár minden szándéktól. — Megyek. Adjanak egy cigarettát — Bizalmatlan körültekintéssel teljesítette kívánságát a hóhér. Szelíden mondta, miután rágyújtott: — Sztasák tizedes, hadd mondjak magának valamit. Ha volt olyan elvetemült, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endrét huszonöt pengőért felakasztotta, akkor értem egy fillért se merjen elfogadni. Indulhatunk. Sztasák tizedes kitaszította a folyosóra. Ott azonnal közrefogta a négy szuronyos őr. Németh László János fedetlen fővel, köpeny nélkül lépett a szabad ég alá. Ve- rófeny szikrázott, vakítón verte vissza a ragyogást a hó. A fegyház két szürke ópületóriása között, az udvar mélyén meglátta a bitófa t. De mintha egészen mellékes lett volna, csak futólag figyelt oda. Tekintete a négy fénylő szuronyhegy közül az ablaksorokra siklott, kereste barátait, a József Attila Kör súlyos fegyházbüntetésre ítélt tagjait. És meglátta őket! Az egyik ablakban Balogh Mihály, Oszterman Ferenc és Kiss István, a másikban Juhász Lajos, Jánoséi Péter, Baranyai Mihály, a harmadikban Bogdanov István, Kucsera László, Kurella Mátyás — mind a kilencen! Zokogva tapogatják a rácsos ablakot, homlokukat az üveghez szorítják... A költő sápadtan felmo- aolygott az ablakokra, kivette szájából a cigarettát és köszöntést intett barátainak. Amikor szorosan a bitó mellé állították a pribékek, még mindig látta az ablakok mögött zokogó embereket. Aztán elhomályosult a szeme. Mégis, mégis összeomlott, erejét vette a gyászoló szeretet... — Ne sírjatok! — suttogta az ablakok felé. — Tavaszra szabadok lesztek!... A halál már nem is volt halai. Néhány idecen ember valami értelmetlen dolgot cselekedett körülötte — s kdóbbant minden fény a világból. (Vege.)
