Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-24 / 70. szám

Sírok mindenben segít

Kiállta a próbákat

Huszonévesek a mezőgazdaságban

Küszködve

az abonyi gyár

A traktor-, a kombájnjavítás és a koronadugók, a pilver gyártásában legfeljebb annyi a közös, hogy valamennyit gépek és emberek végzik. Ezért nem csoda, hogy amikor 1968. végén áment mondtak a Füzesabonyi Gépjavító Állomásra és kitették az új cégtáblát — Mátravidéki Fémművek Füzesabonyi Gyáregysége —, a gyárkapu fölé az egykori gépjavítók közül többen kételkedtek: vajon sikerül-e

majd átállni? Az egyszerű munkához szokott dolgozók megfelelnek-e majd az új profilok bonyolult gyártási követelményeinek. Mi tagadás: sokan aggódtak, sokan nem is várakoztak rá.

A jóslat bevált: a kezdet nehéz volt, de már nyoma sincs az önbizalom hiányának Abonyban. A gyár lelkes kollektívája bizonyított. De erről hallgassuk meg inkább Makai Jánost, a gyáregység igazgatóját..

— Most már valóban túl •vagyunk a nehezén. Rendbe tettük az épületeket, utakat építettünk, korszerűsítettük az üzemeket, a szociális-kulturális létesítményeket. Ma már korszerű, modem gépek

nem kevesebb, mint 3 600 000 koronadugót gyártunk. Csak érdekességként említem meg: az Egri víz pilverét és a Pepsi Cola koronadugóját is gyáregységünk készíti.

— Az anyagyár — a Mátravidéki Fémművek — már eddig is summás milliókat áldozott az abonyi gyárra. 1970-ben és a következő években terveznek-e komolyabb fejlesztést a gyáregységben ?

— Igen. Épül egy 52x34 méter átmérőjű csarnok. Ebbén az épületben kap majd helyet a dobozgyártás, egy korszerű modern nyomda és az irodák is. A gyáregység célgépüzeme parafázó gépet készít. Ez az egy gép hét gép munkáját végzi majd el. Jövőre az ipari vágányt is bevezetik! a gyáregységbe. Az elmondottakkal párhuzamosan tovább korszerűsítjük gépparkunkat, a gyártás technológiáját. Túl vagyunk a nehezén, ahogyan a korábbiakban már mondottam, de a fejlesztés korántsem ért véget a gyárban.

' — A gyáregységek és a központjaik nem éppen gyümölcsöző kapcsolataival a legutóbbi országgyűlés is foglalkozott. Milyen a kapcsolat az abonyi gyáregység \ és a Mátravidéki Fémművek között?

— Mindenben segítenek, támogatnak bennünket. És a munkával kiérdemelt anya-j gi-erkölcsi elismerés sem marad el. Bíznak bennünk, kéréseinket, véleményeinket partnerként fogadják el. Úgy érezzük, hogy az abonyi gyáregység édes gyermeke a Fémműveknek.

— Az abonyi vezetők is sokat „kilincseltek” ezért a gyáregységért. A község magáénak érzi már az üzemet? J

— Azt hiszem, hogy igen. Örülnek és büszkék rá. Elvégre nem kevesebb, mint 608 embernek biztosít munkát. És a dolgozók 53 százaléka nő. Nincs is különösebb munkaerőgondunk, bár néhány jól képzett eszíergá- lyost, lakatost szívesen látnánk magunk között. Nagyon lelkes, szorgalmas emberei: az abonyiak. A gyáregység velük állta ki a próbákat.

K. 3.

Hosszú, elnyújtott körben, lassú ügetéssel róják a napi adagot az éves csikók. Az izmos nyakak néha egymáshoz feszülnek, a fogak kivillannak, belemarnak a mellettük haladóba.

— Ez van. Ezek már az én tenyésztési munkámat bizonyítják. Hatot vittek el eddig külföldre, jó pénzt hozott a tsz-nek. A levelek érkeznek. Üjabb csikókat akarnak venni. íprről ennyit.

Álldogálunk a napsütésben. A fehérre meszelt istálló faláról szikrázva pereg a napfény. Megütögeti fekete csizmáját.

— Kíváncsi még valamire?

Az arca egészséges barna

színű, csak a szeme körül kavarognak a szarkalábak sűrűn.

— Hány éves?

— Huszonnégy.

Két fejkendős asszony halad a tanya melleti úton. Odaköszönnek.

— Látja, ezt nem bírom — rágyújt egy cigarettára.

— Mit?

— Nem szeretnek. Illetve ez sem pontos. Akkor fogalmaznék talán jól, ha azt mondanám, nem tekintenek embernek. Nem vagyok olyan, mint ők. Ezt... menjünk haza. Meghívom egy, amire akarja.

— Mindent akartam. A faluban sok a fiatal. Csináldolgoznak az üzemekben. De ami még ezeknél a változásoknál is fontosabb, értékesebb: sikeresen átálltak a

dolgozók is. Megtanulták a gyártás technológiáját, ma már nemcsak lelkesednek, hanem tudnak is dolgozni. Értik amit csinálnak, megismerték, megszerették a szakmát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az elmúlt esztendőben még csak 82 millió forintos terve volt a gyáregységnek, az 1970-es feladatok értéke pedig nem kevesebb, mint 205 millió forint. Ez a szám egyben azt is bi- zc.iyítja: központunk vezetői bíznak a gyáregységben, egyre nagyobb . feladatokat állítanak üzemünk elé.

— Az elmúlt évben meglehetősen sok kifogás érte az abonyi termékek minőségét.

— Jelentős változás történt ezen a téren is. Az utóbbi hónapokban már csak mennyiségi reklamációk értek bennünket. A megrendelők még több pilvert, dobozt és koronadugót kémek tőlünk. Pedig egy nap alatt

A vízügyi igazgatóság szakemberi szabályozzák 0 Zagyva torkolatát. Különleges felépítésű, több rétegből álló védőfallal biztosítják a Zagyva mederfalát. A partoldalakon már elhelyezték a méhsejtekhez hasonlóan illeszkedő betonelemeket. Különleges látványt nyújt

a behavazott burkolat.

(MTI foto — Érczi K. Gyula félv.)

mmh LENINRŐL

Lenin, lenyűgözően erős akaratú ember lévén, a legnagyobb mértékben rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, melyek 'a forradalmi értelmiség legjobbjait jellemzik: az önmérséklettel, mely gyakran az önsanyargatásig, az öncsonkításig, a rahmetovi túlzásokig (Rahmetov — Csemisevszkij Mit tegyünk? című regényének forradalmár hőse), a művészet tagadásáig fokozódott. .Leonyid Andrejev egyik hősének logikájáig:

„Az emberek rosszul élnek, tehát nekem is rosszul kell élnem.”

A súlyos, éhinséges 1919-es évben Lenin restellte meglenni azokat az élelmiszereket, amelyeket vidékről kapott elvtársaktól, katonáktól, parasztoktól. Amikor a küldeményeket felvitték sivár lakására, zavartan ráncolta homlokát, és sietve szétosztotta a lisztet, cukrot, vajat a hiányos táplálkozástól legyengült vagy beteg elvtársak között. Egyszer meghívott ebédre.

— Füstölt hallal fogom megkínálni — mondta. — Asztrahanyból küldték. _ — ík szókratészi homlokát ráncolva, metsző pillantású szemével oldalt sandítva hozzátette: •— Ideküldik, mint egy földesúrnak! Hogy lehetne erről leszoktatni őket? Ha visszautasítom, ha nem fogadom el, megsértődnek. Pedig körös-körül mindenki éhezik.

Nem voltak szenvedélyei, a szeszes italtól, dohányzástól idegenkedett, reggeltől estig bonyolult nehéz munka foglalta' le, képtelen volt gondoskodni önmagáról, de éberen figyelte elvtársai életét. Dolgozószobájában ül az asztalnál, sebesen ír, és tollát fel sem emelve a papírról, így szól:

— Üdvözlöm, hogy van? Mindjárt befejezem. Egy vidéki elvtársról van szó, elkeseredett, úgy látszik, elfáradt. Lelket kell öntenem belé. A hangulat nagyon fontos!

Egyszer Moszkvában, amikor nála jártam, megkérdezte:

— Ebédelt?

— Igen.

— Nem lódít?

— Tanúim vannak ra. a Kreml étkezőjében ebédeltem.

— Azt hallom, ott pocsékul főznek.

— Nem pocsékul, de főzhetnének jobban is.

Nyomban részletesen kifaggatott, mi a rossz, és hogy lehetne jobban.

Zsörtölődött:

— Hogy lehet, hogy nem tudnak egy ügyes szakácsot találni? Az emberek a szó szoros értelmében az ájulásig dolgoznak, ízletesen kellene főzni nekik, hogy többet egyenek. Tudom, kevés az élelm’szer és rossz is, de ügyes szakács kell. — És idézte egy tudós fejtegetését, hogy az ételek ízletes elkészítése mennyire befolyásolja tápértéküket és az emésztést. Megérdeklődtem:

— Hogyan jut rá ideje, hogy még ilyesmiken is gondolkodjék?

Ö is megkérdezte:

— Az ésszerű táplálkozásról?

S hanglejtésével adta értésemre, hogy kérdésem nem helyénvaló.

Régi ismerősöm, az ugyancsak szormovői, érzékeny lelkű Szkorodohov panaszolta, milyen terhes számára a munka a Csekánál.' Azt feleltem neki:

— Én is űey vélem, hogy

ez nem macának való munka, nem illik a természetéhez. _. .. . .

Szomorúan helyeselt:

•— Egyáltalán nem illik a természetemhez. — Majd elgondolkozott, és így szólt: —• De ha eszembe jut, hogy hiszen Lenmnek is bizonyára gyakran „meg kell keményítenie a szívét”, akkor szégyenkezem a gyengeségem miatt.

Ismertem és ismerek jő néhány munkást, akiknek összeszorított foggal kellett és kell „megkeményíteniük szívüket”, erőt venniük természetadta „társadalmi idealizmusokon”, annak az ügynek győzelméért, amelyet szolgálnak.

Vajon magának Leninnek is „meg kellett keményítenie a szívét”?

Ö sokkal kevesebbet törődött önmagával ahhoz, hogy magáról beszéljen másokkal; lelkének titkos viharairól úgy tudott hallgatni, mint senki más. Egyszer azonban Gorkiban, gyermekeket cirógatva, így szólt:

— Lám, ezeknek már jobb életük lesz, mint nekünk! Abból, amit mi átéltünk, ők sokat nem fosnak végigszenvedni. Az ő életük nem lesz ilyen kegyetlen.

És a távolba nézett, a dombokra, ahová makacsul befészkelte magát egy falu, és elgondolkozva hozzátette:

— Mégsem irigylem őket. A mi nemzedékünknek sike- riilt teljesítenie egy páratlan

tam egy klubot. Van magnóm, Philips, de ez mindegy, még egyetemista koromból rengeteg számot gyűjtöttem össze. Amikor kint jártam, vittem magammal a magnót és gyűjtöttem. Lejátszottam azt a felvételt, amit a Via Appián készítettem egy lokálban. Akartam, hogy a .ta- karmányosomnak a fia tudja, hogy milyen a Via Appia éjszakai hangulata. Meséltem nekik, elmondtam, amit láttam. Akartam, hogy tudjanak, amit én láttam, azt ők is tudják ...

— Aztán behívatott a párttitkár. Azt mondja nekem, nem lesz jó ez így, elvtárs, mire neveli maga a fiatalokat. Maga tanult ember, másképpen látja a dolgokat, de ezek a fiatalok nem úgy értik ám. Nem baj, azt akarom, hogy ők is úgy értsék majd, ahogy ón, hogy tudjanak a világról sokat és még többet akarjanak tudni — mondtam. — Szóval, nem tartottam több klubot. A suhan- cok járnak a kocsmába és az a fiú, aki Róma történelme után kezdett érdeklődni, újra ponyvákat olvas.

— Szereti a termelőszövetkezetet?

—• A munkámat szeretem.

— És az emberek?

— Próbáltam megbarátkozni velük.

— És?

— Nem ment. Figyelte azt a két asszonyt, ahogy odaköszöntek? így van ez mindig. Nem akarnak a szemembe nézni. Valami bűnöm van velük szemben. Csak azt tudnám, hogy mi? Eleinte átjártunk az elnökhöz, a főag- ronómushoz, meg a többiekhez. Tudja, a feleségem azelőtt hozzá volt szokva, hogy otthon a menőbb helyekre jártunk. Itt is ugyanúgy felöltözött, kifestette magát. A feleségem nagyon szép, még

fönt is megnézték, bármely 11« szórakozóhelyre elmentünk Itt is megnézte mihdehki. Csak tudtam, hogy nem azt nézik rajta, hogy szép. Azt. hogy nem idevalósi, hogy idegen. Amikor először nézett rá így az elnök, nekeu olyan érzésem támadt, hogt legszívesebben azonnal ház:, jöttünk volna. Nem is bs szélgettünk semmiről, ittun egy pohár pálinkát, áz elnök megkérdezte a lovakat, a ke asszony meg csak ült eg> mással szemben, és nem szó; tak jemmit. Nem is mentőn V többet hozzájuk.

— Napközben elmegy a: idő. Mindenfelé járok. Tudják, hogy értem a munkám, nem szólnak bele. Sem me’ lette, sem ellene. Az embereknek megmondom, mit ho . gyan csináljanak, aztán töb bet nemigen beszélünk. Ar arcukat figyelem. Egy rezdülést szeretnék rajta észrevenni. De ezek az arcok olyanok, mint a szürke beton, a szemek pedig egyformán kerülnek, átszaladnak rajtam, megakadnak a feleségemen, mert érzik, hogy idegenek vagyunk.

— Meddig maradnak itt?

■— Nem tudom. Amíg a feleségem bírja. Mert én bi

rom. Állom a hallgatást, mert azt nehezebb állni, min: akármilyen vitát, de én bírom. Csak a feleségem. Félálmomban sokszor hallom, hogy előszedi a zsebkendőjét. Ameddig ő bírja, maradunk.-—Nem lehetne valamit csinálni ?

— Mit? Nekem se az a célom, hogy ugyanolyan betonarca legyen a feleségemnek huszonötéves korára, mint nekik. Nekem már majdnem olyan van, de én bírom, ki kell, hogy bírjam ...

Szigethy András

Ünnepélyesen átadták a lenini páncélautó mását

Üzenetváltás rövidhullámú rádióval Csepel és Uljanovszk között

A közelgő Lenín-centená- rium alkalmából — á Magyar Honvédelmi Szövetség és a Magyar Üttörők Szövetségének kérésére — a Budapesti Jármű Ktsz és a Csepel Autógyár fiataljai, szocialista brigádtagjai eredeti dokumentumok alapján társadalmi munkában elkészítették annak a páncélautónak hiteles mását, amelyről a világ első proletár államának megalapítója,

történelmi jelentőségű feladatot. Életünk kegyetlenségét, melyre a körülmények kényszerítettek, meg fogják érteni, és meg fogják bocsátani. Mindent meg fognak érteni, mindent!

Vigyázva cirógatta • a gyermekeket, különösen könnyed és féltő mozdulatokkal.

Felkerestem egyszer, és látom: a Háború és béke egyik kötete fekszik asztalán.

— Igen, Tolsztoj! Kedvem támadt, hogy elolvassam a vadászjelenetet, de hirtelen eszembe jutott, hogy írnom kell egy elvtársnak. így az olvasásra nem jut időm Csak ma éjjel olvastam el a maga füzetét Tolsztojról.

Mosolyogva, hunyorogva, élvezettel nyújtózkodott karosszékében, és halkabban, szaporán folytatta:

■— Micsoda sziklatömb, ugye? Micsoda óriás! Ez aztán a művész, barátom ... És tudja, mi még á csodálatos? Hogy ez előtt a gróf előtt nem volt igazi paraszt az irodalomban.

Majd rámhunyorított és azt kérdezte:

— Kit lehet Európában őmellé állítani?

És maga felelt rá; '

— Senkit.

És kezét dörzsölve, elégedetten felnevetett.

(Folytatjuk,)

V. I. Lenin 1917-ben elmondotta az emlékezetes áprilisi téziseket. A páncélgépkocsi ünnepélyes átadására vasárnap délelőtt került sor Csepelen, a tanácsháza előtti téren, ahol nagy számú érdeklődő gyűlt egybe.

Dobrotka Oszkár, a Csepel Autógyár pártbizottságának titkára adta át az ajándékozási díszokmányt Kiss Lajos vezérőrnagynak, a Magyar Honvédelmi Szövet ség főtitkárának, akik beszédében visszatekintett a több mint fél évszázad élőtti történelmi jelentőségű eseményekre.

Szabó Ferenc, az úttörő- szövetség főtitkára a magyar kisdobosok és úttörők több mint egymilliós tábora nevében vette át a páncél autót.

Ezután Molnár Ernő, a Csepel Vas- és Fémművé; pártbizottságának első titkára zárszavában bejelentette, hogy a páncélautó modelljét eljuttatják az MSZMP Központi Bizottságának. Az ünnepség az Internacionálé hangjaival ért véget, majd u páncélgépkocsiba szerelt rövidhullámú rádió adó-vevó készülék segítségével kapcsolatot létesítettek Lenin szülővárosával, Uijanovszkka annak emlékére, hogy 51 esztendővel ezelőtt ugyancsak Csepelről váltott üzenetet március' 22-én Kun Béla és a Moszkvában tar tózkodó Lenin. A korabeli távírászok egyike — több mint 80 esztendős Tilkovszki Ervin hívta a páncélautóból Uljanovszkot.

Szavaira Uljanovszkból Só. Volkov volt komisszár és M. Szkibin hajdani távírász válaszolt.

W70. március 24.. kedd