Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-11 / 9. szám

Élő irodalom

Költők

egymás közt

(969 VÉGEN két verses

antológia is költőket indított útnak: a Szépirodalmi Könyvkiadó Köttök egymás közt címmel adott ki vers- gyűjteményt, az írószövetség KISZ-szervezete pedig Elérhetetlen löld címmel jelentette meg fiatal költők verseit. Az elsőben tizenöt költőt ismerünk meg, s nemcsak verseikből, de az idősebb pályatársak ajánló bevezetőiből is, a másodikban pedig kilenc költő vall önmagáról és a világról. Az első kötetekből vagy folyóiratokból ismert nevek mellett ismeretleneket is találunk, egy egész nemzedék reprezentatív demonstrációjának tekinthetjük a két gyűjteményt. Huszonnégy költő, s közöttük egy —Kiss Benedek — mindkét antológiában szerepel.

Talán csak a József Attilát elindító Juhász Gyula Irt olyan melegen a Szépség koldusa előszavában 1922- ben, („Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul magasba és mélybe: József Attila, szeressétek, és fogjátok pártját”), amilyen meleg szavakkal avatják költőkké fiatalabb társaikat az idősebbek a Költők egymás közt című kötetben. Szerencsés költőnek nevezheti magát az, akit Benjámin László, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János vagy éppen Weöres Sándor kézenfogva vezet be az irodalomba. Szerencsés költők lehetnek — azok is bizonyára! — de verseik tanulsága szerint a szerencse hozzá méltóakat tüntetett ki. Ami ebben az antológiában legszembetűnőbb, mind a tizenöt költő vallja a költészet komolyságát, embert megtisztító szép funkcióját. A vállalt hagyomány, József Attila hatása és a magyar líra hatvanas években lezajlott szintetizáló „költői forradalmának” eredménye ugyanúgy jelen van a különböző költőknél, mint az önálló egyéniséget jelentő újítási szándék.

TÉVEDÉS LENNE persze azt hinni, hogy ezek alapján rokoníthatók az itt szereplő költők, hiszen ahányan vannak, annyiféle hangon szólnak. Mert a keményen, pontosan fogalmazó Apáti Miklós máshangú költő, mint a felbomló valóságos világot az artlsztikum, az önállósult, bár költőien szép zeneiség és képi megformálás babitsi hagyományával helyettesítő Beney Zsuzsa, a hűvösebb Iszlai Zoltán megint más, mint a halk szavú Kiss Anna, az erős képeket formáló, látomásos költészetet teremtő nagyon tehetséges Kis* Benedek, vagy a kurta, töredezett versmondatokkal egészen különös költészetet művelő Heves megyei, szajlai születésű Oravecz Imre. A robusztusabb aktivizmust (Pardi Anna) ugyanúgy felfedezni véljük, mint az Eliot-hatást sejtető pesszimizmust (Petri György), a fanyar bölcselkedés ellentmondásra ingerlő tudatos tárgyszerűségét (Szentmihályi Szabó Péter) ugyanúgy, mint a tömör költőiséggel világot megértő rokonszenves tehetséget (Szepesi Attila), vagy a modem dalokat és balladákat teremtő egyéni törekvést (Töl- gyessy Miklós).

Sokarcú költészetet olvasunk ki a kötet verseiből. Talán egy dolog jellemző még a kötet egészére: a műfaj jellegéből következő szubjektivitás birkózik azzal a szándékkal, hogy a való világ (társadalom és természet) emberi vonatkozásait a költői absztrakció egyetemes érvénnyel mondja eL Ez a küzdelem azonban már a költő-létre mutat. Egyiküknél jelentősebb folytatást ígér, mint a másiknál, hol erőteljesebben költői, hol gyengébben akadozik, de megérdemli mindenképpen a további figyelmet is.

Az Elérhetetlen föld című antológiát az különbözteti meg az előbbitől, hogy költői intenzívebb kapcsolatban vannak a valósággal. Ennek oka talán az, amit a kötet előszavát író Nagy László is hangsúlyoz: „Verseikből kiderül, hogy szinte valamennyien kétkezi dolgozók gyermekei.” Ez persze önmagában nem Jelent költői rangot, csak alapvetően helyes indulást tesz lehetővé. Igaz, „költői” értelemben is állják a próbát: ritkán figyelhető meg költőietlen ritmuszökkenés, henye rímkezelés, vagy bőbeszédű, szétfolyó, és végül keveset mondó költői kép. Előfordul ugyan, de ritkán. Fiatalok mindnyájan, a világháború utolsó éveiben születtek. Köti őket származásuk, a paraszti világ, a nagyváros és a nemzeti történelem. Származást, múltat és jelent vállaló kilenc költő Jelentkezett ebben az antológiában, akiknél az eszmei elkötelezettség a tudatosan megszerkesztett költői világ biztonságát ígéri. Mindannyiukra érdemes lesz figyelni, ezért írjuk ide neveiket, sorrendben, ahogy következnek: Győri László, Mezey Katalin, Molnár Imre, Kiss Benedek, Oláh János, Konc József, Kovács István, Rózsa Endre és Utas- sy József. (Megjegyezzük, hogy az ózdi születésű, Egerben diákoskodó és innen elszármazó Utassy Józsefnek éppen az antológiával egyszerre jelent meg önálló kötete is, Tüzem, lobogóm! címmel. Tehetséges költő!).

SAJÁTSÁGOS, hogy az ötvenes években megjelent költői antológiák (Üj termés, 15 fiatal költő 105 verse, Tflztánc, majd a Tiszta szigorúság) a hatvanas évek jelentős költőit indították útnak. Lehet, hogy a már korábbi Első ének és a mostani két antológia a hetvenes évek legjavát is fel vonultatta? ^ §taém

MM. január 11«

SZÜfS LÁSZLÓ: ' , A

SORSOM A VEGTELENE

Ügy élek én, mint aki most már ezer alakban létezik, mint aki feloldódott végleg a legutolsó sejtekig, feloldódott a Lét karjában, szétoszlott négy égtáj felé, tengereké a háborgása, tekintete egy gyermeké.

Mint áramkörbe kapcsolt gépek, lakások, utcák, üzletek, olyan énnekem már az élet — és benne úgy keringhetek, hogy ugyanazon pillanatban, mikor a fényem felragyog, aki abba a fénybe bámul, aa la, az la csak én vagyok.

Leteszem a gondjaim este és a városba sietek, együtt sodródom velük s bennem sodródnak mind az emberek: valaki elkopog mellettem, ing-leng a szoknya a csípőn, utána nézek s azt gondolom:

Íme, itt megy a szeretőm.

Valaki a parkban egy pádon üldögél, elszunnyadt talán, botja lecsúszott, mellé teszem.

— ime, Itt pihen az apám! Valahol felsír egy csecsemő, harmat a hajnali úton, rohannék hozzá, csörgőt vinnék,

— a lányom sír. érzem, tudom.

Nem számlálható változatban, számtalan szálon függök én, mint az Cr csillagmilliárdja az égbolt bársony függönyén: feloldódtam a Lét karjában, szóródtam négy égtáj felé, magam törvénye szerint élek, de sorsom a Végtelené.

FARKAS ANDRÁS;

Zon Q'QJQJI OJ

Sóhajnyi teste van a gyors futamnak, Mint a szűrt fénynek, itt, a zongorán,

A percek játszanak és elsuhannak.

Nem jönnek késön, nem mennek korán

A hangok békés, tiszta fáradalmak, Szivemre hullnak sorra szaporán, logy a lelkűkből mindent visszahalljak. Mint édes csókot végső vacsorán —

.4 szó, ha zeng, hiába ócska frázis, Lelkűnkben úszó, fénylő lobbanás Is, AUg felsejló, léha rejtelem,

Amit még élhisz hívó és eretnek,

Zengését adván az emlékezetnek,

Mikór a szó már nincs, csak a jelen.

Szakonyi Károly:

Éjfélkor

a menedekház ba

Jocek tizenegyig ott lábatlankodott a konyhában, rakosgatta a mosaüan edényt, heccelődött a konyhalánnyal, meg a szakácsnővel, beborogatta a szennyesvödörbe az ételmaradékokat; cserébe kapott egy jó tányér kocsonyát, meg egy adag disznótorost; forralt bort kortyolgatott, s bé-belesett a könyhaajtón a terembe, csettintgetve nézte a táncoló vendégeket. Színes szerpentinek csüngtek a barnára pácolt gerendákról, lampionok világítottak; a pincérek fehér kendőbe burkolt pezsgős palackokat vittek az asztalokhoz, az éjféli koccintásra. Tizenegy tájban friss levegőre vágyott, kisétált a menedékház mögé a hóba, elkerült az istálló felé, benézett a lovaira. A lovak felhorkantak, Jocek dünnyögve megcsapdosta a farukat, megvakargatta a nyakukat a dús sörényük alatt, s vetett elébük egy kis szénát. — Na, hogy nektek is legyen szilveszteretek! — mondta, — Odabenn nagy ám a mulatozás!

A hegyoromról süvöltve vágott le a szél, finom porhavat hordott, beverte az istállóajtón; Jocek odaállt elébe, behúnyta a szemét, úgy szippantotta be a jóleső hideget. Kinn valaki járkált, Jocek figyelte, hová kújtorog az a fekete alak a bokáig érő hóban. Valamelyik vendég lehetett, csak úgy hajadonfőtt, felsőkabát nélkül tipródott, bekukkantott a fásszínbe, aztán körbejárta a házat, s megint előbukkant a gondnoki lakás kertjénél; Jocek addigra már ott termett előtte; a férfi megtorpant.

— Nicsak! — mondta a férfi vidáman — maga az, aki felhozta a csomagjainkat ide a szánnal?

— Csak én lehetek az — bólintott Jocek —, mivelhogy itt más fuvaros nincsen.

— Hát akkor, boldog új évet! — mondta a férfi

— Köszönöm, kérem, de még nincsen éjfél.

— Annyi baj legyen. — A férfi nézegette Joceket, cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínálta az öreget is, rágyújtott.

— Be kéne menni ám — mondta «»ocek bizonytalanul —, mert megfázik itten, meg aztán mindjárt koccintani is kell.

A férfi meggőrbedt háttal tiprődott, szívta a cigarettát erősen: negyven éves lehetett, barna ember, kissé püffeteg arcán látszott, hogy szereti az italt. — Ide figyeljen — mondta Jocekneft. — Volna egy kérésem.

fi Hát csak tessék — biztatta az öreg.

FORGÁCS KAROLT:

Szépnek akarlak

Szemem napként tűz rád, hogy megérleljen. A legszebb mag is melegágyra vágyik, Gyökeret ver szikla-földtől a lágyig,

Hogy az éltető nedvekre ráleljen;

Levelet bont s a tavaszba világít,

Virágot nyit, illatoz önfeledten,

S ha illat, szirom egyként messzelebben:

Én messzebb futok érted, nem a vágyig

Akarlak szépnek, jónak és erősnek.

Ki tavaszt ojt ágaiba az ősznek S kioldja a fagy merev tagjait;

Árasztom rád a dél tüzét s az alkony Meleg színét s hevét, hogy majd a parton Csókod emeljen földtől csillagig.

— Magának van itt valami szobája, nem?

—• Hát van, itt lakom én.

— Nézze, adok én magának egy százast. — Már vette is elő, összehajtogatott százas volt, nyújtotta az öregne:.

— Nem kérek érte mást, csak annyit, hogy éjfélkor engedjen be a szobájába egy órácskára. Csak egy órácskára ... Engem, meg... szóval egy hölgyet. Nem lesz semmi baj, csak egy órácskára... Na?

— Hát aztán másként nem lehetne? —• húzódozott Jocek.

— Nem nagyon. Odafenn, tudja.., kínos.

— Nem valami rendes szoba ám az. Vaságy, lópokróc, meg mindenféle göncök...

— Legyen már szíve, ne rontsa el az éjszakámat — konyörgött a férfi. — Maga is volt fiatal, nem?

— Nemigen szeretem én az ilyet — mondta Jocek. De a százas már ott volt a markában; a férfi meg belé- karolt, húzta magával.

— Na, mutassa csak. merre kell menni, nyitva hagyja az ajtót, aztán csak ennyi az egész.

Jocek kiszabadította magát a karolásból, elővette zsebéből a madzagon csüngő kulcsot. — Erre jöjjön... De baj ne legyen ám belőle! Mert én itten nem csinálhatok ilyet. Ha megtudják... — Lefelé került a lejtőnek, s a vaskos hótól roskadozó fenyők közé vezette a férfit. A melléképület egyik ajtajánál megállt, klnyitot- at a lakatot, bement, villanyt gyújtott, s ráakasztotta az ablakra a félárbócon lafiogó zsákdarabot. Erősen dohszagú volt a szoba, vaskályhában égett a tűz; Jocek megállt az ágynál és nézte a vendég arcát. — Csak ilyen, látja. Nyomorúságos ez maguknak ...

— Nem. nem — mondta sietve a férfi. — Majd gyertyát gyújtok. Van gyertyája? Tegye csak ide az asztalra, a gyertya jó lesz, romantika, meg minden... — Kézdörzsölve várta, hogy az öreg kivegye az asztalfiából a gyertyát, aztán már terelte is kifelé. — Na, menjünk... Odafenn koccintunk, sötét lesz, mi meg kilopakodunk ..;

— Nevetett, hátba verte Joceket. — Nem lesz semmi baj, öregem!

A vendég a főbejárat felé sietett, ahol az étterem ablakain kivetülő fény színesre festette a havat. Jocek visszaballagott a konyhába, már kezdett megmelegedni zsebében a százas, jókedve kerekedett; elcsent egy csü- lökcsontot, szopogatta a maradók füstölthúst; aztán megint a teremajtóhoz settenkedett, tekintetével kereste a férfit, hogy hadd lássa, miféle nővel akar megszökni az éjféli sötétből.

— Ugvan már — rivallt rá az egyik pincér — Mit állód el itt az utat? Most van a legnagyobb rumli, te meg itt ’ábatlankodsz?

— Jól van na! — méltatlankodott Jocek. — Tán csak nekem is lehe. egy kis szilveszterem?

Meg ifi találta a férfit, egy közeli asztalnál ült tou-