Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
/.Oy/esek Béta Felberregeft a csengő, a férfi ajtót nyitott. Felesége állt a küszöb előtt könnyű, nyári kiskosztümben, fekete kézitáskával a karján. — Szervusz — mondta fakó hangon az asszony, — Szervusz, kedves. Vártalak már... Gyere! — Előzékenyen kitárta előtte a szobaajtót, odébb mozdította a fotelt — Tessék, foglalj helyet... Iszol valamit? — Köszönöm, nem kének' — Cigarettát? — Azt esetleg. Rágyújtottak. A férfi állva maradt, az ablakhoz sétált, s a könnyű függönyön át lenézett az emeletről. Rendkívül nyugodtnak látszott Felesége körülnézett az ismerős lakásban. Ma tíz éve költöztek ide, s tegnap múlt hat hete, hogy utoljára itt járt. Feszültsége lassan felengedett. A férfi is leült a feleségével szemben, és hosszan az arcába nézett Az asszony csodálkozott, miért nem bírja elviselni a férfi tekintetét. Zavartan matatott a táskájában. — A kislány? — Jól van. Anyura hagytam ... — Elhozhattad volna. — Minek? ... Felesleges — Igazad van. Jobb, hogy nem hoztad magaddal — mondta a férfi és felállt. — Mégiscsak öntök egy kis italt. Jó konyakom van. A kedvenced! — Töltött. — Szervusz! — Köszönöm, nem kérek' — Ugyan már, ne kínáltasd magad! Szervusz! Ittak. Fenékig ürítették a poharat. Üjabb cigarettára gyújtottak. Halványkék füst szállt felfelé. Az asszony tekintete a füst után kalandozott. — Tudod miért hivattalak? — Tudom — felelte az asszony. — Helyes. Gondoltam, ne menjünk oda készületlenül. Szépen megbeszéljük a dolgainkat, megegyezünk, megosztozunk. Azt hiszem, neked is, nekem is kényelmesebb így, mint a bíróság előtt... — Igen ... hogyne... természetesen ... — Minden, ami a lakásban van, közös szerzemény. Az asszony bólintott. — Megadom neked azt a lehetőséget és előnyt, hogy kiválaszd és elvidd, amit akarsz — mondta a férfi, és újratöltötte a két kispoharat. — Köszönöm — mosolyodon. el az asszony. — Nagylelkű vagy, Pista! — Nagylelkű?... Nem, nem az vagyok Mindig szerettelek, ennyi az egész. Fél órán belül elosztoztak. Közben felengedett köztük a feszültség. Az asszony néha- néha már fel is kacagott, mint valamikor régen, A férfi is úgy beszélt, mintha már semminek se volna jelentősége. — Én azt hiszem, kedves, most már igazán mindegy, őszinték lehetünk egymáshoz. Igaz? ... Tudod, nekem az a gyanúm, hogy le sose szerettél engem — mondta és nevetett, játékos ízt adva a beszélgetésnek. — Valóban nem — mosolygott az asszony is. — Tudod, Pista, az úgy volt, hogy egész fiatalon beleszerettem egy fiúba, de a szüleim hallani sem akartak róla. Mi azonban titkon rendszeresen találkoztunk... Aztán jöttél te, illetve az a májusi mulatság. Felkértél táncolni... Én átnéztem rajtad, mint az üvegen. Nem vetted észre, talán nem is akartad, újra meg újra felkértél. aztán... — Hazakísértelek. — Anyukám behívott, s egyből odalett érted. Ez igen, ez a férfi! Jó állása van, ügyes, talpraesett! Közben apám is rá-rákontrázott, s mi lett a vége? Az asszony elővette a zsebkendőjét, s belekuncogott. — Tudod, hogy a lakodalmunk előtti éjszakán is találkoztam vele? — Ne beszélj! — csodálkozott rá a férfi, és most már kényszeredetten nevetett. — Ezt nem tudtam... Honnan is tudhattam volna... — Ujjának bütykével kitörölt a szeméből egy könnycseppet. — És a la^ kodalmunk után is találkoztatok néha? — Dehogyis néha, elég gyakran!... Ha hosszabb szolgálati útra mentél, két- három éjszakát is nálam töltött. — És nagyon szeretted? — Nagyon... — Nekem is azt mondtad, hogy nagyon szeretsz. — Tudod, hogy van az; kimondja az ember. Megszokásból, kötelességből, mert a férje... — Érdekes — gondolkodott el a férfi. — Pedig úgy viselkedtél és játszottál velem, mintha valóban szerettél volna... Az asszony ajkbiggyesztés- sel válaszolt, öntelten, mini aki büszke a tetteire. — Könnyű azt megjátszani, Pista. Az a legkönnyebb. Sem ész nem kell hozzá, sem erő, csak egy kis móka, egy kis furfang, játék, hisz tudod, hogy megy az! — Tudom, tudom — bólogatott a férfi. — Én meg gyanútlanul bevettem és... szerettelek. Érezned kellett, hogy szeretlek... — Persze, hogy éreztem... Hisz épp azért volt olyan könnyű téged félrevezetnem ... Nagy mafla voltál, Pista, az az igazság! Elvakított a szerelem. Megvadított már a simogatásom is. Most már nem szégyellem bevallani, hogy élveztem is ezt a fonák helyzetet A férfi töltött, cigarettára gyújtott. Az asszony elkomorult és felsóhajtott. — Aztán elhagyott... Emlékezhetsz rá. Tudod, azon a szakszervezeti üdülésen. Csehországban. Ott még együtt töltöttük a két hetet, aztán többé nem találkoztunk ... Gondoltam, most már kitartok melletted, de nem tudtam hozzád nőni... Kínomban megvadultam, aztán jöttek sorba; Ferenc, a járásról... Különben minek soroljam? Nem érdekes... Csak az utolsó, a Jancsi. ArWV\V.\W\\\V\,VNVWS' ról már te is tudsz... Hát így, Pista, ennyi az egész, most már mindent tudsz. A férfi felállt, fel s alá járt a szobában, megállt az ablaknál, bámult kifelé. — Pedig én nagyon szerettelek! — Ki tehet róla!... Ne haragudj, Pista, arról én igazán nem tehetek. — Nem, a világért sem haragszom ... csak egy kicsit furcsa... ez a kettősség, ez a mi egész házasságunk. Mondd meg igaz telkedre: mind különb férfi volt, mint én? Az asszony játékosan hintázott ültében. — Nem tudom... Talán igen... — És mondd csak: soha nem sajnáltál, soha nem éreztél lelkiismeretfurda- lást!? Az asszony gúnyosan felnevetett. — S ha igen?... Mondd, mit változtat az a tényeken!? — Sokat! — csapott le rá a férfi szava. — Éreztél vagy nem!? Az asszony kihívóan nézett a férfire. Arcizmai megkeményedtek. — Mit szólsz hozzá, nem! Soha nem éreztem! Olyany- nyira nem, hogy inkább ... inkább kinevettelek. A férfi vonásai is megkeményedtek, de a hangja továbbra is nyugodt maradt. — Igen... kinevettél, kedves ... Közben meg szórtad a pénzemet, amit én éjjelnappal megfeszített munkával kerestem, s mind egy fillérig hazaadtam ... — Jogom volt hozzá, a feleséged voltam! — Az... A feleségem voltál. de csak voltál... kedves ... Mögéje lépett, s ujjal az asszony nyakára fonódtak, mint a bilincs... * Most, hogy tizenkét évi kényszerű „távoliét” után lelépett a hajnali vonatról, s ismerős talajra ért a lába, ismerős lombokra esett a pillantása, felsóhajtott. Maid a felkelő napra nézett, és félhangosan ennyit mondott: — Jó reggelt, vasárnap! Csehszlovákiai magyar író tárcája. GUTÁI MAGDA: Altató Meglódul az ágy alattad; hintalóval szállsz a holdig. Becsukódó vágyaidban még a v ál lám forgolódik. Meg-megmozdulsz. Izmaidra ezüst hártyák ereszkednek ízületek, alvó kagylók, gyöngyöt dajkálnak: a csendet, A szobányi félhomályból homokbánya nő az égig. A szemeid sárga tárnák sótól izzó öblét nézik. Üvegekben gyíkok élnek, cinke fekszik forró szárnyán. A homokba beágyazt a alig süllyed meg a csákány. LELKES MIKLÓS. leli dúdoló ó hát igen! a hó alatt dermedt vakondok-lábakat találhatnál s a hó felett fázós madárhang eltipeg sir és tipeg sír és tipeg az erdő piciny sípja ez ág-óriáson hó vakít hallgasd az erdő sípjait! a pici síp aránya szép hozzád, hatalmas hóvidék! a csöpp síp hangját elnyelik félelmetes hósíkjaid és hóba vész az út az ág ragyog egy fehér gyöngyvilág a gyöngyfolyó túllépi itt szelíden fénylő partjait évek árnyékok medve-fák látom rejtett ágak sorát s emelet tenyér, ötujjú hit felröppentett galambjait a nagy hegedű nem szabad! rádölt a hó, tél, alkonyat s egy pici madár, pici síp, helyette szól, helyette hiv frfff/SSSfSSSSSSSSSSSSS/SSrSSSSSSSfSSSSSSSSfSsSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSfSSSS*. VASÁRNAP DÉLELŐTT bedmagával; jobbján egy szőke nő nézte szótlanul a nevetgélő társaságot s leginkább a férfi balján hangoskodó fekete lányt; s Jocek nem tudta, a két nő közül melyik surran majd be a szobába? A férfi mindkettőhöz egyaránt kedvesen beszélt, töltött a poharukba, koccintott velük; olykor megakadt tekintete a szőkén, de mintha nem állta volna a nézést, hirtelen a feketéhez fordult, s felnevetett; a lány meg belécsimpaszkodott, hátravetett fejjel, húnyt szemmel cs nyitott szájjal a zene ütemét« ringatta magát. A menedékház gondnoka figyelte az órát; egy perccel éjfél előtt leintette a zenekart; zsivaj támadt, izgatott nyüzsgés; pukkantak a pezsgosdugók; azán a gondnok az előkészített rézmozsárhoz ugrott és kongatni kezdte a tizenkettőt. Pohár csengett, kacagások szálltak; Jocek mindenről megfeledkezve állt a sötétben, megha- tottan, meg akarta szorongatni a pincér kezét, de az elsietett mellette, vaktában nyúlt hát egy másik kéz után, kezet akart fogni valakivel, de senki sem figyelt rá — aztán világos tett újra és megszólalt a zene. Csak akkor kapott észbe, hogy megkeresse a férfit; nem látta sehol, a társaság eloszlott, táncoltak talán; sem a szőke, sem a fekete nő, sem a többiek nem voltak már az asztalnál Jocek — csizmában, kordkabátjában — ácsorgott egy kicsit a fényben, aztán elálmosodott; elszédítette a zaj, a zene, a tánc forgataga. A konyhában megivott még egy pohár maradék bort. Letelt az egy óra; gondolta, mehet már lefeküdni. Az ösvényen figyelte, nem világol-e ki fény az ablakra akasztott zsákdarab mögül. Sötét volt. Betaszította az ajtót; eleinte azt hitte, nem is járt senki a szobában, de aztán megérezte az édeskés kölniillatot, s amint lámpát gyújtott, egy fél üveg pezsgőt is talált az asztalon. Leült a vaságyra, ült ott, majd kicsit oldalt fordította a fejét s nézte a párnát; megfogta, hogy megfordítsa, de előbb az arcához emelte, beleszagolt, idegen szag volt. ismeretlen; Jocek töprengve szaglászta, aztán mégsem fordította meg, visszatette; ivott egy kortyot az üvegből, lerúgta a csizmáját, s végigdőlt a vackán, mozdulatlanul, hanyatt, nem merte arcát a párnára fektetni; sokáig nyitott szemmel feküdt, nehezen jött rá az álom Hajnalban befogott, menni keltett a központi mene dékházba a napi fuvarért. A derengésben indult; már elállt a szél. a fákon, bokrokon jégtüskék meredtek szél- iránt; a lovak itt-ott szügyig süppedtek a hótorlaszokba- csikorgóit a szán alatt az út. Jocek az irhabundájába burkolózva ült a bakon, csak szeme-orra lesett a világba. Csend volt, a szürke ég havat hullatni készült S a csendben hallani tehetett valami neszt, oldalról, a fák alóL •Toeek kiszabadította fülét a bunda "aüárjából, hallga- 1 izott. Furcsa hangok közeledtek, emberi hangok, nem a sí suhanása, amit megszokott errefelé; gvalogos botladozott az erdőben. Meghúzta a gveplőt. a lovak megáll- , telt A nesz már egészen közeli volt, s Jocek egy nőt Szlovák György rajza) semmi nem emlékeztette az éjszakai kölnire. — Még csak nem is mondtam magának, hogy boldog új évet! — nevetett Jocek. — Illett volna... — Ránézett a nőre, ] megdöbbent: könnyeket látott a szemében. — Nocsak ... — mondta. — Nocsak... —- Ö, istenem! — sírta el magát a nő. — Nem lehet igaz! — Észbe kapott, szipogva megfogta Jocek karját. — Ne haragudjon, bácsika. nem akarom elrontani a kedvét, inkább leszállók, eltalálok én gyalog is... — Hogy itt fagyjon meg nekem az úton? — morgolódott Jocen. — Bár megfagynék. Bár meghalnék!... — Ne mondjon már ilyeneket, kedves! — Jocek megsuhintotta ostorával a lovakat. — Üj év, új esztendő, ilyenkor vidámnak kell len- ni«• • látott a fenyők alatt, zöld anorákban, csizmásán tápod ta a havat. Fején nem volt sapka, szőke hajára hó hullott az ágakról. Megpillantotta Joceket, megállt. — Kérem szépen — szólt kimerültén — a kisvasúihoz megy? — Oda igyekszem .— mondta Jocek. — A központi házba. — Elvinne? — A nő már odabotorkált a szánhoz, belekapaszkodott az oldaldeszkába; Jocek most már megismerte, ott látta az éjjel a férfi mellett az étteremben; fejébe szökött a vér, csak intett zavarában, hogy szálljon fel — A gondnok megmondta volna, hogy lemegyek a vasúthoz — mondta, miután elindultak A nő kimerültén kuporgott mellette, megrázta a fejét; — Nem tudtam, hogy el akarok jönni. Jocek nem szólt; s óvulitdra igyekr-ett beszívni a nő illatát, de item érzett ouu, wu. a hó friss ssagát. — Vidámnak? — sírta el magát újra a nő. — Ö aztán vidám volt! Eltűnt éjfélkor... Nem, nem, engedjen, hadd menjek az erdőbe!... Jocek megrakadta a karját: — Kiről beszél? A nő hosszan nézte. Nézte Joceket, de nem látta. — A férjem — mondta halkan — felhozott ide. Szilveszter... Azelőtt mindig kettesben vártuk az éjfélt, otthon... — Maga csak úgy otthagyta most? — kérdezte szorongva Jocek. A nő halkan felnevetett: — Még alszik. — Nevetett, aztán ráboru't Jocek vállára, a csontos öreg vállba verte a homlokát és nevetett: — Micsoda illúziók! .. — Hirtelen felegyenesedett: — ö, én. maga, a másik... mindenki .. idegenek vagyunk, érti? Idegenek... Jocek riadtan, hűlt fejjel, hűlt tekintettel nézte a fehér «dót, a fehér világot.
