Népújság, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

ád

Sok a „lehetőség”

Újabban a lehetőség sző is gyakran és feleslegesen vállal nyelvi szerepet. Falánksága, élősdisége folytán igen sok jó és kifejező magyar szavunk szorul ki a nyelvhasználatból. Ma mar egyre ritkábban halljuk, hogy valaki tehet valamit, nyélbe üt valamit, módja van rá. Nagyon elvontan, csak. lehetősége van valamire. Nem igen találkozunk szóban és írásban a következő szavakkal sem: mód,

kilátás, remény, alltalom, feltétel stb.

Az alábbi példatár is bizonyítja, hogy a lehetőség szó felesleges használata mennyire gyakori: „Egerben sok 'kirándulási lehetőség van.” Egyszerűbben: Sok a kirándulóhely. — „Jól kigondolta a végrehajtás lehetőségét” — „Ha jobb lehetőségek közé jut a szövetkezet, többet fizet.” — „Az enyhítő lehetőségekről nem szólt'a bíró.” — „Kedvező lehetőségek eszközlésével kötött velünk szerződést." — „Jó lehetőséget teremtett a kezdő falusi pedagógusok számára” stb., stb.

Ha a felsorakoztatott mondatokban a lehetőség szó helyére behelyettesítjük a mód, módja, körülmény, sor, feltétel, alkalom, előny, kilátás szavakat, feltétlenül értelmesebbé válik a közlés, az információ.

A lehetőség szó feleslegesen gyakori használata elszínteleníti, nagyon elvont- tá teszi a mondanivalót, s körülményeskedővé, íontos- kodóvá válik a nyelvi formálás.

A fegyelmezettebb gondolkodás, a nyelvi képletekben való megfelelő válogatás az előfeltétele annak, hogy a hivatalos közleményekből, felszólalásokból eltűnjenek az ilyen körülmé- nyeskedő, hi votaloskodó

nyelvi formák: „Egyre több lehetőség akad a 'óbb munkalehetőségre” (?) — „Ritka, kedvező lehetőségek birtokában lehetőség nyílik a megegyezésre” (?)

Ha a lehetőség szó falánkságát, élősdi voltát nem szüntetjük meg, még megérjük, hogy közmondásaink, szólásaink nyelvi formája is megváltozik, s nem azt fogjuk mondani, nogy alkalom szüli a tolvajt, hanem ezt a szürkébb változatot: a lehetőségek szülik a tolvajt.

Természo1: sen bizonyos beszédhelyzetekben van lét- jogosultsága a lehetőség szó használatának is, amikor olyan tényt akarunk közölni, ami bekövetkezhet, megvalósulhat, létrejöhet. Bízhatunk tehát a siker lehetőségében, de ne higgyünk o csodák lehetőségében stb.

Dr. Bakos József

Azon küszködünk, hogy

véglegesen felszámoljuk az osztálytársadalmat. Nem érheti szó a házunk elejét, e küszködés hozott is már eredményt, megszűnt a kizsákmányoló osztályok hatalma először, aztán megszűnt maga az osztály is létezni másodszor, és soha nem lesz ebben az országban még egyszer kizsákmányoló osztályuralom — harmadszor. Ügy látszik azonban, mégsem tudunk meglenni „ellentétes” osztályok nélkül, úgy látszik, a marxista osz- tályharc-elméletet, az ellentétes osztályok „ellentétpártja” felszámolása után — l’art pour l’art, hogy legyen kikkel harcolni, mintha egyébként nem lenne bőven mi ellen küzdeni — felváltotta egy kóros „korelmélet”, amelynek a jó ég se tudja már, ki lehetett a szellemi atyja. Vagy hogy inkább kik lehettek. Lehet, hogy mi magunk mindvalamennyien?

Mert vannak a tizenévesek.

Aztán vannak a „negyvenesek” ..,

Aztán vannak az „öregek”.

S természetesen ezen belül vannak rétegek is, mivelhogy egy tizenéves lehet tizen..., de kilenc is, de lehet tizen... de öt is. Aztán meg a tizenévesek számára egyformán öreg a negyvenes, meg a hatvanas, s a hatvanas számára igencsak öregnek számít a hetvenes. Életkorokra osztottuk a társadalmat, ami egymagában még korántsem lenne baj, ha szociológiai, pszichológiai, avagy akár a piac, réteg igényei szempontjából történt volna ez. Sőt! Még azt is helyeselni lehet és kell, ha ez a politika helyes differenciálása miatt történik, ha a holnap új, vagy megöregedett építőinek helyzete szempontjából méretik mindez fel tudományos igénnyel és alapossággal.

De hogy egy társadalmat, amely a homogenitás felé tart, azért osszunk fel, vagy osszanak fel korcsoportokra, hogy a csoportok tagjai között valamiféle sommás ítélet alapján kialakuló egy- ségtelen egység, elvietlen el- viség alakuljon ki, óvatos fogalmazásban is nevetségesnek tűnik. A „mai fiatalok” azok olyanok, hogy...

... és ezek után jön a felsorolás, a meghatározás, a konkretizálás, amelyből egyértelműen az csendül ki, hogy a mai fiatalok, de különösen a huszonévesek rétege (mert ilyen is van ám!) cinikus és élvhajhász, a munka temetésén Is beatet hallgatna, oktalan és műveletlen, kiábrándult és lefitymál minden olyan eszmét, amely pedig, ugye...

A mai negyvenesek, vagy pláne az öregebbjei, de leginkább egy követ fújóan mindnyájan olyanok, hogy nagyra vannak olyasmivel, ami a múlté, olyan tettekkel, amit azért vállaltak, mert nem is tehettek mást, saját képmásukra akarnak formálni mindent és mindenkit, néhányszor megbuktak az élet iskolájában, de a tökéletes eminenciát prédikálják... és egyszerűen nem hagynak teret a fiatalok számára ...

Folytassam?

Minek.

— Látja, uram.'.: ezek a mai fiatalok — mutat egy nem mai fiatal egy mai fiatalra, aki vdháncolva megy végig az utcán. Ilyenkor csendes dühroham és a pontos emlékezés vesz elő: így viháncoltam én is az utcán, sőt megmondom őszintén, vi- háncolnék ma is jókedvemben, ha nem szégyelleném.

S bár viháncoltam, hülyéskedtem éppen eleget, de úgy érzem, amikor kellett, tudtam komoly lenni, mint ahogy minden bizonnyal ez a fiatal srác, s még tízezernyien lányok és fiúk nemcsak tudnak, de akarnak Is, s nemcsak akarnak, de képesek is rá, — hogy a világ tovább- formálól lehessenek.

Az is igaz, hogy néhány ostoba „negyvenes” (lám: én sem tudok szabadulni az „osztályoktól”! ?) amorális magatartása. tudatlansága, vagy felületessége, fontoskodása, avagy éppen nyárspolgári irigysége és féltése miatt felnövekvő generációnk is hajlamos az indokolatlanul sommás Ítéletre. Tudomásul kell venni azt a tényt, hogy amíg élet lesz a földön, és remélem még sokáig lesz, mindaddig lesznek egészen fiatalok és egészen öregek, nem egészen fiatalok és nem egészen öregek. S azt is tudomásul kell venni, hogy a közös társadalmi, nagy célok és ügyek nem záják ki, hogy mindezeken belül legyen nézeteltérés, ízlésbeli különbség, uram, bocsá’, még szembenállás Is. Még két fiatal, vagy két úgynevezett negyvenes között is lehet, sőt van is véleményeltérés egy-egy kérdés megítélésében!

Mindaz, ami Nyugaton lezajlik a fiatalok nemegyszer nyüt lázadásának keretei között, — az és ott, feltétlenül és valóban osztály tartalmú. Ha nem is mindig és feltétlenül a legprogresszívebb mozgalmak azok, de mindenkor és minden formában egy adott társadalmi rend — a kapitalizmus ■*- ellen irányulnak. Hogy mi ellen harcolnak, okos, vagy oktalan eszközökkel, azt tudják, de hogy mi legyen a cél és annak adekvát eszköze, nos: ez nem mindig. Ám nagyfokú tájékozatlanság lenne tagadni a nyugati diáktüntetések, a fiatalok mozgalmának kétségtelen osztályjellegét.

Nálunk azonban valamiféle „osztályszemléletet” koholni nemcsak a reális valóság meghamisítása lenne, hanem egyben egy olyan nemzedéki ellenzék kiagyalása is, amely ellenséggé tesz valakit, valakivel szemben, csak azért, mert az egyik tizen-, a másik meg negyven- valamennyi éves.

A kor nem érdem. A kor olyan „betegség”, amely önmaga múlásával múlik és változik. A mai tizenévesek a felnőtt társadalom neveltjei, hibái a mi tükörképünk mégha néha torz tükörkép is, s eredményei sem függetlenek tőlünk.

Hogy mindez közhely? Lehet! De néha nem árt közhelyeket is ismételni!

Gyurkó Géza

A képen látható parányi alkatrész egy zsebrádióban elhelyezkedő tranzisztorok és ellenállások összességének funkcióját képes ellátni.

(MTI Foto:.— Bajkor József felvétele)

— Uram, lenne egy kérésem önhöz, remélem, teljesíti?

— Parancsoljon, állok rendelkezésére — válaszoltam kellő udvariassággal annak a férfinek, aki megállított egy csendes mellékutcában, miközben kézen fogva tartott egy hölgyet, ki nyilvánvalóan hozzá tartozott. A férfi arcán makacsság és egyben bizakodó remény is, egy kis könyörgés a tekintetében és elszántság a hangjában.

— Legyen olyan kedves, és csókolja meg a feleségem ...

— Hogy mit csináljak?

— Mondtam. Legyen szíves, csókolja meg a feleségem ... Azt ígérte, hogy a rendelkezésemre áll...

— De már megbocsásson — nyeltem nagyot és gyorsan körülnéztem, van-e segítség valahol, hiszen nyilvánvaló, hogy őrülttel állok szemben, e csendes mellékutcában ... — Már megbocsásson, de nem értem ... Ilyen furcsa kéréssel férj, fényes nappal, utcán még elém nem állt. Sőt, ha jól efnlékszcm, még éjszaka fgobában sem...

— Ez most lényegtelen uram — makacskodott a férfi — csókolja meg a feleségem. Itt és most...

Ráriadtam az asszonyra, akit nagy merészség lett volna szépnek nevezni, de legalább fiatal sem volt. Hiába, jó dolog az, ha egy asszony már nem fiatal és ezzel együtt csúnya is. Az asszony szendén lesütötte a szemét, majd rám vetette pillantását, amely egy korán öregedő ' varjú életunt- ságáról és egy szemérmes leveli béka epekedéséről árulkodott.

— Utcán nem szoktam csókolózni, legalábbis nem nappal — védekeztem elszántan.

— Ez csak üres kifogás, uram. Mondja azt, hogy nem tetszik a feleségem. Nem a gusztusa. Nincs gusztusa rá. Mondja csak bátran.

Az asszony arca elfelhősödött.

— Szó sincs róla — védekeztem. — Hogyan is mondhatnék én ilyet a kedves feleségéről, amikor biztosíthatom, hogy igazán kellemes jelenség de hát ugyebár... megértheti — hebegtem egyre nagyobb zavarban.

— Nem értek meg semmit. Mondja ki kereken, hogy csúnya, hogy nem kívánatos, én azt is megköszönöm és távozom. Vagy pedig itt és azonnal csókolja meg,- hiszen azt ígérte,

hogy a rendelkezésemre áll

— nézett rám olyan elszántan a férfi, hogy már attól féltem, a következő pillanatban férjül vesz saját feleségének.

— Könyörgöm, miért kell

nekem megcsókolni a mar" feleségét? Honnan ez a hű

lye és ízléstelen ötlet?

— Megmondom, uram... Tíz éve a feleségem ez az asszony. És tíz éve azt hajtogatja, hogy nekem áldozta a fiatalságát, a szépségét, és hogy minden ujjára tíz férfi is akadna. Mert ő olyan. Meg azt is lefetyeli, hogy őt fényes nappal, a nyüt utcán megkörnyékezik a férfiak... Es én ezt már nem bírom idegekkel, uram. Vagy csókolja meg itt és azonnal, s akkor elhiszem, amit ez a nőszemély mond, vagy jelentse ki, hogy rosz- szul lenne még a gondolatától is, s ez nekem tökéletesen elegendő. Mert akkor nyugodtan szájon törülhetem, ha még egyszer elkezd hencegni azzal, amije nincs. Nos, mit tesz?

Mit tegyek? Uramisten, mit tegyek?

— Hová rohansz, te őrült? — kérdezte Pemétei, amikor a kanyarban egyenesen a karjai közé ziháltam.

Elmeséltem neki fuldokló lélegzetek közepette a történetet. Rám nézett, aztán legyintett:

— Hülye történeteid vannak ... Na, szaladj tovább, • nehogy lekésd a vonatot — ! és nagyot lökött rajtam.

szavamat se hitte.

Ve fen miért?

(egri) •

Hogyan lettem újságíró?

BORODI TIBOR:

Mint az lenni szokott, pontosan érettségi előtt „dobtuk be a kirakatot!” A tantestületi fegyelmi előtt két nappal érkezett a hír: a főváros polgármesterének irodalmi pályázatán első díjat nyertem. Na már most.. Szóval, megúsztuk. Régi vonzódásom az újságírói pálya felé ekkor érlelődött tudatos törekvéssé.

Első írásom Zilahy Lajosnak, a háború éveiben megjelent rövid életű „Híd” című folyóiratában jelent meg. A felszabadulás után, még mint diák, Boldizsár Iván, „Üj-Magyaronszág” című hetilapjában követtem el írásokat.

1949-ben az egyik fővárosi nagyüzem üzemi újságjának megindításával bíztak meg. Szerkesztő voltain, de nyomdát belülről még nem láttam. A nyomdászok voltak a tanítóim, s azóta is barátaim.

Az eltelt húsz év? Legszebb idők az üzemi lapoknál, vasasok között. Dolgoztam minisztériumi sajtóosztályon, voltam szakszervezeti lapszerkesztő, voltam munkatárs központi napilapnál, s rádiótudósító.

Ebben a (nem szakmában), hivatásban ritkán kerülhetők el az Ilyen, vagy olyan „koccanások”. Hát ezek is voltak! (Évekkel ezelőtt például egy cikkem miatt, egy nagyon nagy főnök kitiltott a hivatalából. A közelmúltban utódjával készítettem interjút).

A jó újságíró minden napja élmény. A legmaradandóbb: 1957 legelején, riport a Népszabadságban, a budapesti pártház védelmében elesett idskatonák rákoskeresztúri agnoszkálásáról. A legvidámabb: egy rádióriport-baki, Kőbányán, egy textilgyár óvodájában. A forgatókönyv szerint a csintalankodó Pistikét, a napos Zsuzsikának büntetésből sarokba kellett volna állítania. — Mit kell most Pistikével csinálni? — kérdeztem, s a „Sarokba kell állítani!” — válasz helyett a zavarba jött csöppség így nyilatkozott: Sedbe téli jóól rúdni...!

A Népújságnál, mint esti szerkesztőt „láncoltak” először íróasztalhoz, de vallom, hogy — éppen úgy, mint az írásra —, a szerkesztésre is vonatkozik: csak és csakis meggyőződésből írj, s következésképpen csak is így szerkessz!

KATAI GÁBOR:

Kapcsolatom a szerkesztőséggel régebbi keletű. Akkor éppen a tizenharmadik esztendő súlya nyomta vállaimat, s néhány, az életről szóló kézirat a lelkiismeretemet. A szerkesztő türelmesen elolvasta, s közben néhányszor mosolyt véltem felfedezni az arcán. Ez roppant büszkévé tett: lám. hatással vannak rá gondolatami Aztán visszaadta a kéziratokat, ‘s ezt mondta:

— Írjon. Lehetőleg Írásjeleket is...

Az újságírói pályafutást tulajdonképpen az űrhajózás kezdeti, úttörő eseményeinek köszönhetem. Akkor már érett — helyesebben: tizennyolc esztendős (mennyivel más!) — fővel mérlegelve a dolgokat, fedél alá hoztam egy humoreszket, amelyben az cg egy szép csillaga adott interjút a Földről időmként felröppenő szputnyikokról.

— Humoreszk? — mondta a szerkesztő, és nem is nevetett. De az írás másnap már megjelent,' s aznap a közelünkben standoló újságárus néninek szép forgalma volt: felvásároltam a fele Népújság-készletet. Még csodálkozott is, hogy milyen kapós cikket írt valamelyik újságíró... Persze, ez túlzás — a családómnál értem el a közönség- sikert.

Attól kezdve a mai napig bejáratos vagyok a szerkesztőségbe, s az eltelt nyolc esztendő alatt csak erősödött a kívánság: nagyon szeretnék újságíró lenni!

G. MOLNÁR FERENC:

Erre a kérdésre éri is a mér Jói bevált recept szerint válaszolhatok, méghozzá két változatban. Az egyik szerint: véletlenül. A másik szerint: már gyerekkorom óta erre a pályára készültem.

Mind a kettő igaz, de külön-kttlön egyik sem az.

Az első elbeszélést még tízéves koromban megírtam, mert meg akartam mutatni, hogy én is tudok olyat. Ettől kezdve az Önképzőkört gyűlések állandó szereplője lettem. Azt hittem, ha Móricz nem is, de Mikszáth lesz belőlem.

Tizenévesen jelent meg első írásom szülővárosom, Eger újságjában, amely öt sorban adta tudtul a kedves olvasónak, hogy a képzőben milyen rendezvény született meg az önképzőkör jóvoltából. Azt hittem, hogy ez a néhány sor mindenkinek felkelti az érdeklődését.

Jóval később Gyurkó Géza kollégám adta vissza azt a tudósításomat, amit hosszú évek kihagyása után küldtem be a szerkesztőségbe. Emlékszem, a többi között ezt irta: jó volna, ha tényeket is igyekeznék közölni.

Mondanom sem kell, megsértődtem. Ismét évek teltek el, amié újból rászántam magam az újabb tudósítás megírására. Ezzel már sikerem volt. Megjelent első novellám is. Egyetlen ismerősöm sem vette észre ezt sem.

Tanítottam és Írtam az újságnak. Rendszeresen. Majdnem úgy, mintha a szerkesztőséghez tartoznék, de valamivel többet.

J6 tíz évvel ezelőtt megint Gyurkó Géza kedves kollégám avatkozott bele életembe, amikor megkérdezte: nem volna-e

kedvem átjönni a szerkesztőséghez. Mondtam: nem. Néhány hét múlva pedig ott voltam.

Családom nem fogadta kitörő lelkesedéssel az elhatározásomat, mert sajnálták tanári elmemet. Olyat Is mondtak, hogy utcaseprőnek, éjjeliőrnek, vagy altisztnek lenni — tisztességes foglalkozás. De újságíró, vagy színész családunk kisvárosi szemlélete szerint nem lehet rendes ember.

Még egy vallomással tartozom. Ott van nevemben a G betű. Ha megkérdik, miért, vagy azt válaszolom, hogy: csak; vagy azt, ha nem értik félre, hogy volt már egy Molnár Ferenc az Irodalomban, és nem szeretném, ha összetévesztenének vele, azért van a G betű.

Egyéb megbánni valóm egyelőre nincs.

GRESKOVITS LÁSZLÓ:

Hogyan lettem újságíró? Sehogy! De, hogy mégis a lapnál dolgozom, az puszta véletlen.

Megvallom őszintén, nem tudok írni, Olvasni még csak, Csak. Én ugyanis rajzolni szoktam több-kevesebb sikerrel, ha tehát a kedves olvasó rajzokkal, illusztrációkkal találkozik a lapban, általában azt én követtem el, még akkor is, ha esetleg nincs aláírva a nevem.

1952-ben követtem el az első erőszakot a lapnál, ugyanis akkor erőszakoltam a főszerkesztőre első „művemet”. Leközölték. Borzasztó büszke voltam. Akkor meg voltam győződve arról, hogy velem kezdődik a művészet új története. Azóta már rajzoltam vagy húsz kilót és híztam negyvenet, de már biztosan tudom, hogy nem velem fejeződik be a művészet ni tx-fénete. -A ás nem is velem kezdődött.

Üj osztályok?

csók0 és más semmi sem