Népújság, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-07 / 284. szám

Hogyan lettem újságíró? Húsz évben egyszer nem szerénytelenség önmagunkról beszélni? Ügy véljük, nem. Ügy véljük, egyszer elmond­hatjuk közösen mindazoknak, akiket érdekel, s mind­azoknak, akik kérdezték is már: hogyan lettünk újságírók. Mert voltaképpen tartozás is ez: olvasóinknak. Hogy job­ban ismerjenek bennünket, hogy jobban számon tarthas­sák, hogyan sáfárkodunk a ránk bízott gondokkal, a párt adta feladatokkal, a nép adta megbízatással, tudásunkkal, tehetségünkkel — azzal, hogy újságírók lettünk. A min­dennapok krónikásai. Tesszük ezt a magyar sajtó napján. És nem véletlenül c napon. PAPP JANOS: Neon túlzás, ha azt mondom, gyerekko­rom óta van valami közünk egymáshoz, az Újságnak és Nekem. 12 éves sem vol­tam, amikor szülőfalumban újságot árul­tam. Később a főnököm felesége gyakran megmosta a fejem, mert elcsentem előle a Friss Újságot, amely „Az ötös számú őrház”-at közölte folytatásokban. Olvasni nagyon szerettem. Olvastam mindent,, ponyvát és tarka regényeket, pengős és félpengős szörnyűségeket és ezeiktől sokkalta nagyobb borzalmaikat, mindent, ami a háborús idők újságjai­ban., képeslapjaiban napvilágot látott Még nem voltam húszéves, miikor — mint olyan sok fiatal gondolja ma is —, úgy éreztem, él­tem már, próbáltam már annyit, hogy megírhatom éle­tem regényét. De nem került rá sor. 1945-öt írtak ekkor. Az új ólet, a változástól terhes jövő nem engedett időt, hogy a „múltamon” elmélkedjek. Beléptem az MKP- ba. MADISZ-ba, ahol vitatkoztunk és táncoltunk, színját­szó és tánccsoportakat szervesztünk, szemináriumra jár­tunk és agitáltunk, választások előtt a párt plakátjait őriztük és a falu gazdag legényeivel verekedtünk. 23 éves voltam, amikor a magam embere lettem, Népbolt-vezetőnak „vezényeltek” ide nem messze, Be- köicére. Ott is dolgoztam az fjúsági szervezetben, a párt­vezetőségben és ott kezdtem ed írogatni az utóbbi évek­ben oly sokszor gúnyolt és nevetséges faliújságra. Szépen fényezett, feketére lakkozott volt a faliújság ‘áblája és a fehér gépelt sorok odavonzatták a tekinte- eket és bizony egyből kaptam az olvasótól a kritikákat ^ írásaimra. De észrevették jó vagy kevésbé jó mondani­valómat „fent” is, mert amikor 1951. első napjaiban há- omhetes"pártsikolára javasoltak Egerbe, még le sem télt a három hét, Budapestre küldtek káderképzésre, ahol az első munkás—paraszt újságíró-iskolát szervezték. Felvették és egy tanulásban, nélkülözésben nehéz esz- ' tendő után mint újságíró gyakornok állítottam be Eger­be, a Bajcsy-Zsilinszky utcában levő Heves megyei Nép­újság szerkesztőségébe. ................. ■ 1 952. óta dolgozom a Népújságnál, kollégáim és ol­vasóink hol több, hol kevesebb megielégedésére. DR. FAZEKAS LÁSZLÓ: Az első „írásművemhez” rendkívül kelle­metlen emlékek fűződnek. Akkor még a do- moszlói általános iskola padjait koptattam. Számtanóra volt, de a kockásfüzet helyett a zöld padot néztem, s képzeletemben a Matra sűrű erdei elevenedtek meg. Gondolataimban újjászületett mindaz, ami­ről erdész rokonom az este mesélt. Kezemben már nem ceruza, hanem vadász- fegyver volt. Egyszer még felötlött, hogy a számtanfeladatot meg kellene oldani. Imi kezdtem... Ag reccsen, az odvas fa mögül óriási vad­kan agyarai villannak elő. célzok . .. Csodálatos történetet kanyarítottam, amely a kockás füzet mindkét lapját teljesen betöl­tötte. A történet végén az aláírásomat zseb­késemmel az iskolapadba véstem. Rettenetes pofonokra eszméltem. Jutott a tarkómra Is, amikor a pad alatti fedezékbe menekültem. A maradandónak szánt aláírásért kétszeresen ki­kaptam, mert a szigorú tanító apám volt. Sokáig nem is jutott eszembe, hogy újságíró legyek. Gimná­ziumi érettségi után közgazdasági egyetemet végeztem, s első fizetésemet Budapesten, könyvelőként kaptam. Huszonhárom éves voltam, amikor 1945 elején Egerbe érkez­tem. Gyalog jöttem, mint egykor Petőfi, de verset nem írtam, hanem a közellátásnál kezdtem dolgozni. Tapasztalatlan voltam, de az éhségtől akkoriban gyakran korgott a gyomrom, s figyel­meztetett; a háború után enni kell, hogy erőnk legyen a rom­eltakarításhoz, az élet újrakezdéséhez. ........................... K ésőbb az Állami Építőipari Vállalatnál a lakásépítkezések­ről és egyéb beruházásokról szereztem tapasztalatokat. Egerben és a megyében különböző gazdasági beosztásban dolgoztam, s a lapkiadó vállalathoz is főkönyvelőként kerültem. Mire a férfikort megértem, az első írásomért kapott atyai pofonokat alighanem elfelejtettem, mert számolás és könyvelés helyett újságcikkeket kezdtem Imi. De a leckét megtanultam, vagy talán a sors iróniája, hogy fantáziám írás közben aligha csaponghat. Ugyanis az ivari rovatvezető feladata többek között az, hogy a termelés adatai mögött a gazdasági törvények érvé­nyesülését kutassa, a nyomtatásban megjelent betű és igazság erejével az emberek ügyét szolgálja. v LA JER MIKLÓS: Hogyan lettem újságíró? Kissé nehéz erre választ fogalmazni, tizenkét év táv­latából. Véletlenül — talán az fedi leg­jobban a valóságot. Az ellenforradalom leverése után — gondolom — sokan jártak úgy, mint én: nehezen találtam meg a helyem. Addig tíz év alatt csak két gazdát szolgáltam, 1957-ben pedig négyszer változtattam munkahelyet. Csináltam olyat is, amihez semmi képzettségem nem volt, irodai működésem alatt csak hallottam róla, ilyen is van: művezető. Állítólag nem ment rosszul, csak feloszlott a gyár. Nem miattam! Évek óta jó kapcsolatom volt már akkor az újsággal, a mostani kollégák némelyikével, és sokszor szóvá tettem a sajtóhibákat beszélgetéseink alkalmával. Aztán amikor napilappá szerveződött az eladdig hetenként csak kétszer megjelenő Népújság, szólt a főszerkesztő: Gyere olvasó- szerkesztőnek, gondoskodj arról, hogy minél kevesebb le­gyen a hiba. Könnyű kívülről bírálni, csinálni annál ne­hezebb. Azóta rájöttem: igaza volt. S hogy elvállaltam, egy régebbi emlék is hozzájárult. Suttyó gyerek koromban az iskola egy színdarabot adott elő a régi egri színházban. Tizennégy éves fejjel egy apát „alakítottam’’, aki elveszhette gyermekét, és a hírt hallván, a „nagyjelenetben” élethűen remegett pipaszár lábamon a tiroli nadrág bojtja. A közönség megtapsolt és másnap az Eger című újság kiszerkesztett: a többieké mellett az én alakításomat is dicsérte a másfél flekkes kritika. Azóta mindig közel éreztem magamhoz az újságot és amikor húsz év múltán véletlenül megkérdezték: Jössz? ... Jöttem. JSe azelőtt könnyebb noU újáén* alwumL.« Korunk és a sajtó Napjainkban mérhetet­len mennyiségben és viha­ros ütemben halmozódtak — s egyre halmozódnak — az emberiségre meredő új és új kérdések. Olykor az az ember érzése: vajon nem terhes-e a mai helyzet, hi­szen már csak azért is irá­nyi thatatlan, mert egysze­rűen képtelenségnek tűnik mindazt átlátni, ami ebben a korban történik, rendezni, megérteni, s belőle olyan következtetésekre jutni, ame­lyek az értelmes és célsze­rű, a haladást szolgáló cse­lekvést meghatározhatják? Talán a legnagyobb baj ab­ból származna, ha ez az ér­zés eluralkodna rajtunk, ha feladnék azt a meggyőződést, hogy értelmünk igenis ké­pes úrrá lenni ezen a hely­ei®! és a siker mindenek­előtt azon múlik, hogy meg­felelő energiát fordítsunk a tisztázásra, — ha szabad így mondani — megszervezzük szellemi erőinket. Ezzel a jelenségkörrel szo­rosan összefügg az a konkrét kérdés, amelyről ez alka­lommal szólnánk: hogy ma — divatos nyugati szóval — a tömegkommunikációs esz­közökre milyen feladatok hárulnak? Mit vár tőlük a közönség, mi a jogos, mi a jogtalan vagy egyszerűen irrreális igény, mennyiben teljesítjük elvárásait? Külö­nösképpen azóta merült fel ez a kérdés, amióta nálunk is elterjedt a televízió, amely mint „tudósítója” a való világnak, páratlanul szuggesztív eszközökkel ren­delkezik. Az olvasott vagy a hal­lott szó a befogadótól azt igényli, hogy az eseményt, amelyet vele közöltek, — fantáiziája segítségévéi — valósággá képzelje. A kép­ben, mozgásban megjelenő hiradás felmenti a nézőt ez alól és közvetlen élményévé teszi az eseményt, amely éppen ezért szélesebb kör­ben és erősebben hat az em­berekre. Voltak, akik azt hitték: ez a „konkurrencia” kiszorítja a szót, a sajtót és a rádiót; a televíziónéző új­ságigénye pedig csökken, ahogy valójában csökken a színház és a mozi irányában, amelyet a tévé „házhoz szállít”. De ez esetben szin­te ellentétes mechanizmus működik; majdnem ily mó­don: minél több képszerű tudósításban számol be bo­nyolult korunkról a tévé a közönségnek, annál nagyobb lesz a szükséglet a sajtóra. Feltéve, hogy a sajtó felis­meri megváltozott helyzetét, felismeri, hogy a televízió nem szünteti meg, hanem módosítja a vele szemben támasztott igényeket A tévé­néző újságolvasó mást kí­ván tőle, mint amit koráb­ban kívánt: sokkal Inkább magyarázatot, az összefüggé­seket megvilágító elemzést, amelyet a legcélszerűbb for­mában éppen a tanulmá­nyozható, az elgondolkozásra leginkább alkalmas nyomta­tott szó adhat. MA IS VANNAK, akik Goethe Faustjának cinikus színigazgatójával valahogy így érvelnek: csak „adjatok sokat és még és még, s nem fogtok célotoktól elmaradni, csak zavarjátok meg az embereket, kielégí­teni őket úgyis oly nehéz...” Mindenekelőtt ezt a felfo­gást képviseli a nyugati pol­gári sajtó túlnyomó többsé­ge: a világban jelentkező ellentmondásokat úgy adja elő, hogy fokozza a zavart, igyekezete láthatóan az, hogy lehetőleg még rá is tromfoljon a valóság zava­raira. A játék a káosszal, az a törekvés, hogy a kar bo­nyodalmait megfejthetetlen titoknak, tehát meggondo­latlan problematikának ál­lítsák be, nagyon is tudatos tevékenység, s ma a tömegek politikai semlegesítésének egyik legfőbb eszköze. Ha ugyanis sikerül az emberek­kel elhitetni, hogy a világ úgy esett szét eresztékeiből, hogy minden kísérlet az új- járendezésre céltalan, akkor nyert ügyük van azoknak, akik éppen ezt az újjáren- deaést szeretnék megakadá­lyozni. De vajon egybeesik-e ez a törekvés az emberek termé­szetes reakciójával, szívesen vesizik-e — a nagy tömegek is —, hogy ily módon „ki­fizessék” őket? Nem eleven, óriási erő-e az az igényük, hogy megzavarás helyett fel­világosítsák őket? Énre bát­ran pozitív választ adha­tunk; ezt bizonyítja a hazai televízió és a hazai sajtó mindennapi tapasztalata is. A nap mint nap ismétlődő szembesítésre a világban végbemenő folyamatokkal, a váratlan, kiszámíthatatlan­nak tűnő jelenségek halmo­zódására az egészségesein gondolkodó — így is mond­hatnánk: a maga emberi méltóságára érzékeny egyén — egyféleképpen reagál: ke­resi az okokat, úgy hogy meg akarja érteni a dolgo­kat. S ebben az értelem­ben alakulnak igényei a te­levízióval, a sajtóval szem­ben. Egy parányi töredék, igaz, másképp szabadulna a dilemmából, Scsedrin bürok­ratájához hasonlóan szíve­sen „betiltaná” a „zavaró” világot, vagy legalábbis a róla való tudósítást. A több­ség az ellenkező irányban keresi a megoldást: nemcsak nagy érdeklődéssel figyeli, ami a képernyőn eléje tárul, hanem ennél többet akar tudni, azt is, amit a kép egy­magában nem tud visszaad­ni; ezért — a televízió kommentátoraitól a nyomta­tott újságokig — mindenki­vel szemben, akinek dolga és hivatása ezzel foglalkoz­ni, azt a követelményt tá­masztja, hogy szolgáljon mé­lyebb, sokoldalúbb magya­rázattal. TÜLZÄS-E, ha ezt a je­lenséget, a szocializmust épí­tő Magyarország egyik lé­nyeges jelenségének tartjuk, ama kulturális és politikai fejlődés egyik eredményének, amely a társadalmi rend­szertől elválaszthatatlan ? Nem túlzás. Ha igaz lenne, hogy a külső világot, a nemzetközi politikát, a bennünket kö­rülvevő térségeket megfog­hatatlan erők irányítják, ak­kor miképpen lenne lehet­séges, hogy mi okosan és meggondoltan intézzük sa­ját dolgainkat? Nyilvánva­ló, hogy a világot nem le­het így kettévágni, és akár­milyen bonyodalmas is ez a kor, nem megfejthetetlen. Minden azon múlik, hogy alaposabban, pontosabban regisztráljuk jelenségeit, mé­lyebbre hatoljunk belsejébe, s akkor megvilágosodik, ami eddig homályosnak, áthatol- hatatlannak tűnt. A sajtónak ez mindig is feladata volt, de ma még sokkal inkább ez a hivatása, mint a múlt­ban. Persze, lehet az ellen­kező irányba is haladni, le­het úgy is gondolkodni, hogy a sok nyitott kérdés ú®ós eléggé nyomja az em­bereket, hadd könnyítsünk hát rajtuk, hadd hessegessük el gondjaikat, feledtessük el hét a világpolitikában Moszkvai üzenet — MTO-wálasz — Brit belépés és „fuvarlevél” — Ismét a nég-y nagy — Mozgás az arab világban — Peking és Helsinki Az elmúlt napók legneve­zetesebb eseménye, a hét szo­cialista ország párt- és álla­mi vezetőinek december 3— 4-i moszkvai tanácskozása hosszútávon befolyásolja mind az európai, mind a vi­lághelyzetet Ezen a találko­zón a béke és a nemzetközi biztonság megerősítésével összefüggő problémák széles köréről tanácskoztak, s az eszmecsere középpontjába az európai biztonság probléma­körét állították. Az érte­kezletről kiadott közlemény már azért is óriási izgal­mat keltett világszerte, mert megelőzte, s ezzel óhatatlanul is befolyá­solta az ugyanebben az időpontban Brüsszelben ülésező NATO miniszteri tanács határozathozata­lát Röviden úgy jellemezhet­jük a moszkvai tanácskozás eredményét, hogy a szocia­lista országok felelős párt- és állami vezetői megerő­sítették a „nyitott kapu” po­litikáját, országainknak a budapesti felhívásiban java­solt európai biztonsági érte­kezlettől vallott álláspont­ját, még szélesebbre nyitot­ták az értekezlet mielőbbi eredményes előkészítésének a lehetőségeit A december 3—4-i moszk­vai találkozó dokumentu­mainak különös jelentősé­get ad, hogy azokat a hét európai szocialista ország vezetői teljes egyetértésben fogadták ét A. találkozó megerősítette részvevői né­zeteinek egységét a barátság, az elvtársi együttműködés légkörében. A tanácskozá­son képviselt országok ismét kifejezték azt az óhajukat, hogy a jövőben is konzul­tálnak egymással a nemzet­közi problémákról, abból a célból, hogy egyeztessék kö­zös akcióik végrehajtását. A NATO miniszteri taná­csának brüsszeli értekezleté­re a résztvevők legtöbbje egyenesen Hágából, a Közös Piac csúcsértekezletéről ér­kezett A hosszadalmas brüsszeli vitákban bizonyára annak is szerepe volt, hogy több nyugat-európai kor­mány között az ellentétek már Hágában kiéleződtek. Ezt a hágai kompromisszum nem takarhatja éL Miről volt szó a közös piaci csúcstalálkozón? Két, esztendők óta húzódó prob­léma rendezésére vállalkoz­tak a résztvevők, egyesek közülük azzal a valósággal, ultimátumszerű igénnyel, hogy megoldás nélkül nem térnek haza. Az egyik a britek közös piaci felvétele, a másik az agrár-finanszírozási rendszer életbe léptetése. Ki győzött „Pompidou vagy Brandt? Tulajdonképpen egyikük sem. Az elkeseredett viták eredményeként létre­jött kompromisszum csak szépségflastrom, amely alatt tovább feszülnék a mindösz- sze homályos ígéretekkel le- csendcsített ellentétek, A hosszú idő óta rendsze­resen napirenden szereplő nemzetközi problémák között a legnagyobb élénkséget a héten a közel-keleti kérdés­ben tapasztalhattuk. A Szov­jetunió, az Egyesült Álla­mok, Nagy-Britannia és Franciaország ENSZ-nagy- kiöveteinek részvételével újra kezdődtek a közel-keleti helyzet rendezéséről koráb­ban megszakadt négyhatalmi tárgyalások. Emlékezetes, hogy az első négyhatalmi megbeszélést az idén április­ban tartották, de 15 munka- ülés után berekesztették az­zal, hogy lehetőséget adnak a Szovjetunió és az Egyesült Államok között kéthatalmi megbeszélésekre, vagyis ar­ra, hogy a két nagyhatalom próbálja meg áthidalni az ál­láspontja közötti különbsé­get. E tény fényében komoly jelentősége van annak, hogy most újra felvették a négyes tanácskozások fonalát. Az első értekezletről kiadott közeknény szerint a tanács­kozás résztvevői egyetértettek abban, hogy az arab—izraeli elleneteket minél előbb bé­kás úton kell rendezni, s a rendezés alapja csakis a Biz­tonsági Tanács 1967. novem­ber 22-i határozata lehet. A négy nagyhatalom képviselői készek arra, hogy a BT hatá­rozatával összefüggő minden részletkérdést — együttesen, a diplomácia nyelvén, tehát velük szorongásaikat, így szabadítva meg őket a sok­féle feszültség okozta ide­gességüktől. De vajon ez a megoldás? Aligha. Nem elfe­ledtetni kell a kínzó kérdé­seket, hanem megválaszol­ni, csak ez lehet a helyes út. ÉS AKI KOMOLYAN oda­figyel a közvélemény-kutató jelentésekre, az olvasói an­kétok és viták tapasztala­taira, az érzékelheti, hogy az ilyen igények mind erő­teljesebben jelentkeznek. Pontosabban: hogy a köz­véleményben bizonyos pola­rizálódás megy végbe, az egyik része hangosan kö­veteli a maga „illúzióadag- ját”, azt a fajta publicisz­tikát, irodalmat. művésze­tet, amely legalább időn­ként elringatja, s elfelejteti vele a kor problémáit, a sa­ját napi gondjait, a másik része pedig türelmetlenül igényli a magyarázatot, a rejtett mechanizmusok fel­tárását. A két törekvés nem­egyszer élesen össze is üt­közik. Bizonyos, hogy pa­rancsokkal ezt a vitát sem lehet eldönteni. Bizonyos, hogy az az újságírás teszi a legtöbbet a megoldásért, amely nem tanító bácsi mód­jára oktat, hanem — Brecht szavával — az em­bereknek élvezetévé teszi a dolgok megtértését, bevonja őket a felfedezés izgalmai­ba, élményükké teszi — az igazságot. Szükséges-e sokat bizonygatni, hogy ez nem könnyű, nem mindig hálás feladat? Ez a megoldás nem engedi két táborra szakadni a közönséget, hanem egyesit. TERMÉSZETESEN, aki be­lemerül az új kérdésekbe, nem szólhat azzal a bízó nyossággal, amellyel a re­giekre válaszolni tudunk Más szóval: nem lehet vitat­hatatlan az, amit ír. De sok tapasztalat azt támasztja alá, hogy korunk emberé­nek nem is ez az igénye; nem perfekt, minden tekin­tetben már tisztázott szenten­ciákba foglalt igapágként olvassa azokat az írásokat, amelyek megkísérlik az új dolgok megközelítését. Több­nyire tisztában van a fel­adat bonyolultságával, mert a maga módján maga is át­éli azt. Etekintetben minden kísérletező, újat kereső Írás szerzője maga mögött tud­hatja az olvasók döntő ré­szét. Gondolom,, ez olyan felhatalmazás, amellyel bát­rabban kell .élnünk. Rényi Péter „csamagtervleént” tanulmá­nyozzanak. Megmozdult a Közel-Ke­leten az amerikai diplomá­ciai gépezet is, elsősorban az arab monarchiákban. A New York-i tárgyalások újrakezdésekor látott például napvilágot az a feltűnő hí­resztelés, hogy Jordánia tár­gyalásokba bocsátkozott az Egyesült Államokkal az Iz­raelt érintő amerikai rende­zési javaslatról. Az sem véletlen, hogy ép­pen a tárgyalások kezdetére időzítve szaúd-arábiai csapa­tok hatoltak be Dél-Jemen területére. Az ott lezajlott véres incidens szervezői nagyon is jól értik, hogy éppen ebben a helyzet­ben van a legnagyobb szükség a különböző tár­sadalmi berendezésű arab államok közti ellentétek háttérbe szorítására, az arab egységre, amely a térség problémái megoldásá­nak az egyik legfontosabb tényezője. Végül hadd említsük meg, hogy a héten is folytatódtak azok a fontos nemzetközi tárgyalások, amelyektől oly sokat vár a világ: a szovjet—kínai határ­ügyi tárgyalás Peking- ben, és a szovjet—ameri­kai előkészítő értekezlet a stratégiai fegyverek korlátozásáról Helsinki­ben. ,E tárgyalások egyikéről sem szivárognak ki információk, ami arra mutat, hogy a fe­lek nem akarnak külső, pro- pagandisztikus tényezőket bevonni, valóban érdemben tárgyalnak az illető országo­kat — s a problémák hord- erejét tekintve — az égési: nemzetközi életet érintő fon' tos kérdésekről. Szabó L, István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom