Népújság, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-07 / 259. szám
T ILLYÉS GYULA: Oda a gyorsasághoz Gyorsulnak a vonatok, repülők — Hogy kicsinyül a föld! Ahány sín és út — annyi ölelés Köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész " kar és kéz, mely becéz! Ahány futó gép, annyi óriás , simogatás rajtunk is, markolás: legyünk már végre más! Másolva anyánk dagasztó kezét, dugattyú karjával mit gyúr a gép? Téged, emberiség! Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. s nőjön, mely szemünk láttán áll elő, az a sorsunkat is kézbe-vevő < emberi új erő! Almunkból és elménkből új világ — szellem szökell? Uj eszme-góliát kezd sose-volt csatát? Gyorsuljatok, vonatok, repülők kicsinyüljön a föld A jövő munkái? A múlt? Bűn? Erény? Mi gyúr bennünket kedvére kemény golyóvá tenyerén? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. S ha csak azért gyúr az az Akarat: legyen, amit bosszúja odacsap ha eljő Ama Nap? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Vagy ő dagasztja azt az egy-ahol, egy-pásztor ígéretföldet, ahol nem lesz kín, bűn, nyomor? Gyorsuljatok, vonatok, repülik, kicsinyüljön a föld és táguljon a világ! Odakint de idebent is, lélek a szív szerint, — így lesz egész megint. / Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld Föl, gyorsaság, föl, új Egység-gyúró, fajták s földrészek burkát szétzúzó, új megváltást hozó — Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyúljön a föld Mért Isten Isten? Végtelen hona! — Oh mivé válsz, ha te jutsz cl oda. ember, föld bús pora?! nagyapám. Leültem a sombokor sűrű, földön fekvő galy- lyaira, és vártam. Egy idő múlva rám vetette a szemét: — Emlékszel még az októberi mesékre, fiam? —i Emlékszem. — Most már megtudhatod, hogy nem mesék azok egy se! Igaz annak minden betűje. Megijedtem ettől a beszédtől. Méghogy igaz lenne a mese? Hiszen, ha igaz valami, az már nem is lehet olyan szép, mint a mese. S hirtelen felidéztem magamban mindent. Azt, amikor a nagy hegyeken túl, ebben a mesevilágban járván, nagyapám saját kezével döfte át szuronyával Semsey grófot, akitől mindenki félt a faluban. Micsoda mese volt az! És már hogy lehetne igaz, mikor Semsey gróf még a minap is ott vágtatott hintájával a falu alatt a kastély felé?! Csak a mesében történt meg az is, hogy Szalóczi József, meg Mónus bátyám a kastélybeli kisasszonyokat belelógatták a kútba s csak akkor húzták fel őket, amikor átázott a csipkés bugyogójuk. Na, aztán Mónus bátyámék feltörték a kastélybeli nagy ládákat, és a puccos ruhákat mind kiosztották a kastélybeli szolgálóknak. Hát megtörténhetett ez máshol, mint a mesében ? — Megtörtént-...? A matrózok is igazából voltak, akik ágyúval lőtték szét a világ legkövérebb intézőjét? — Égy, úgy, fiam! — Meg hogy a sok méltóságost lesúvasztották ? — Le bizony! Az volt csak az igaz! — De hiszen él a miénk is. — A miénk él, persze! De az ott! Az már nem szív több levegőt. S hogy csak bámultam tovább is rajta, komolyra fogva a hangot, új mesét mondott nekem nagyapám. Elmondta az igazi októberi mesét. A nagyháború végén fogságba került orosz földre, ahol épp akkor készülődtek az urak ellen. Mentek ám ők is, elfoglalták a palotákat, és mindenüvé kitűzték a piros zászlót. Ez jelentette a szabadságot. Ök hárman. Szalóczival és Mónussal ott voltak a forradalom elején, aztán hazajöttek, hogy itt is megtegyék a szegények dolgát. De hát itthon másként lett. Itt hamar erőre kaptak az urak. — Nem sikerült eltakarítani őket — ingatta a fejét Mónus bátyám. Ezen eltűnődtek egy kicsit, míg nagyapám elő nem vette az üveget a kabátja alól. — Igyunk a fóradalomra! — s előbb Imre bátyám, aztán nagyapám kortyolt az üvegből. A temetőből hazatérve még üres volt a ház, apámék jókor befogtak és kimentek a hetivásárba. Nagyapám poharakat rakott az asztalra, aztán néhány korsóba bort engedett a lopóból. Csendesen iszogattak egy darabig, aztán, hogy kipirosodott az arcuk, dalolni kezdtek. Csupa régi nótákat énekelhettek, nem is nyertem közülük egyet sem. Leültem a krumplísdézsa szélére s ezután' nekem is mindig innom kellett, ha ők poharat emeltek. Délután már alig bírtunk a jókedvünkkel. Nagyapám kibotladozott a kapuba, s hallottuk, hogy invitálja a járókelőket, a szomszédokat. Nemsokára jöttek is néhányat!, sokáig vizsgálták a bor színét, aztán egyből lehajtották. Még később is szállingóztak, de akkorra már meg kellett gyújtani a petrólámpát. Az egyik szomszéd kezelte a lo- pót, nagyapám intésére mindenkinek a poharába csurran- tott a borból. Ö maga középen ült és mondta vég nélkül az októberi meséket. Nem is mondta, valósággal prédikálta. Arca piros volt, haja csapaottan hullott a homPIERRE COURT ADE: A nászút vége A nyitott autóbusz Rómához közeledett. Itt vagyunk hát — gondolta magában Armand, ez az a római táj, amelyről Goethe és Stendhal, s any- nyian mások... — Nálad van a Steradhal- kötet, kicsim? — Igen, édes — mondta Armand fiatal felesége, akit Olaszországba hozott el nászúira. Laura épp akkor végezte el a bölcsészkart, s már mindkettőjüknek megvolt a tanári kinevezésük egy kisvárosiba; így hát minden jel szerint boldogan kezdhették a közös életet. A szálloda az Aventinus- domb tetején állt. Ez a név olyan történelmien, olyan tiszteletreméltóam csengett a fülükben, hogy alig akarták elhinni az elébük táruló látványt. Armand figyelte Laurát, ahogy elrendezi apró kis tárgyait a közös szobában. A fiatalasszony azután bevonult a fürdőszobába, s kulcsra zárta az ajtót, mintha védekeznie kellene. Armand pedig elnyúlt az ágyon, hallgatta a madarak énekét, s az ablakon át bámulta a tájat. Amikor Laura visszajött, fájdalmasan állapította meg azt amit már úgyis tudott, hogy ez az asszonyka kedves teremtés, de máris fakó és kövérkés. — Nos, akkor menjünk ebédelni, kedves. Jó? Laura azt felelte: „Igen, persze”, de tudta, hogy nem ezt várta. Hogy mit, azt nem tudta pontosan, de nem ezt. Először aperitifet ittak egy kávéház teraszán. Kis tengerparti kávéház volt ez, szinte megbújva a házak között. Armand figyelte az előtte elhaladó nőket, kik majdnem mindnyájan szépek voltak, többnyire barnák, de akadtak halványbő- rűek is, akiket óvott a napfénytől a márvánnyal borított udvarok hűs, boltozatos mélye.' o"— MÜyen szépek a lányok ebben az országban. — Nem figyeltem — mondta Laura. — Ez vitathatatlan — erősítgette Armand. — Illenek ehhez az országhoz! Szinte ezekhez az utcákhoz teremtették őket. Laura mosolygott. — És én nem illek ehhez az országhoz? Armand gyengéden átkarolta a vállát — Téged szeretlek. Egész nap sokat sétáltak, s a vacsorát is egy kicsiny, belső udvarban narancsfák között berendezett vendéglőben költötték el. Hangulatos vendéglő volt. A harmonikás dalai az anda- lúz népdalokra emlékeztették. Laura azt mondta, hogy ez bizonyára a spanyol hódoltság emlékét őrzi. Ekkor aztán az olasz reneszánszról kezdtek beszélni, a szenvedélyekről. s azokról a férfiakról, akik nem csupán egyetemi professzorok vollokára, mélyen ülő szemében szokatlan tűz égett. A nagy, felnőtt emberek, előredőlve, csodálkozón nyitva felejtett szájjal hallgatták. Nagyapám szava körülfogta őket el- oldhatatlanul. Nem is emlékszem a többire, mert nagyon elákno- sodtam a bortól, forogni kezdett velem a világ és elaludtam. Csak a másnapra emlékszem, hogy apám kiabált, anyám meg sírt. Azt vettem ki a szavukból, hogy nagyapámat még az este elvitték a csendőrök ... Sok év kellett ahhoz, hogy mindent megtudjak nagyapámról, és megértsem októberi meséinek minden részletét. Felnőtt fejjel is a szívemben ég csodaszép meséinek egész légióija, s ma már értem, hogy micsoda ember is volt az én nagyapám. Már legénysorban voltam, amikor nagyapám megint elővehette a láda aljából a vörös zászlón ara bot. De akkor már hajlott volt, mint a botja feje, és csak fektében- láthatta, ami a feje fölött van az embernek. Hogyan készült az első októberi ünnepre! — De még október végén, mielőtt eljött volna az ünnep, szólították fentről. Koporsójába beletettük a vörös zászlót, amelyik egyre fényesebbé válik emlékezetemben, és mir.thr tele lenne írva apró gyöngybetűkkel — az ő csodálatos októberi meséiv«L tak. hanem egy személyben művészek, politikusok és katonák is. — Mennyi lendület! — szólt Armand. — S ugyanakkor gondolj csalt bele, ki is volt az a Machiavelli tulajdonképpen. Sokgyermekes családapa, akinek csupa bosszúság jutott osztályrészül. — Igaz — mondta Laura —, és valószínű, hogy azoknak az embereknek nagy része, akikről úgy képzeljük, különleges életük volt, talán egyszerűen fájós lábúak voltak, vagy a feleségük nem is volt olyan csinos asszony, vagy éppenséggel csak kínlódva tudták kifizetni, a házbérüket. Armand nevetett. Boldog volt, hogy Laurát most is, mint mindig, szórakoztatónak találta, hogy mindig voltak ötletei. A harmonikás most nápolyi dalokat játszott. A szomszéd asztalnál megpillantottak egy fiatal nőt, négy férfi társaságában. A pincér megjegyezte, hogy az egy nagyon híres színésznő, de ők nem ismerték. Csodálatosan szép, szabályos vonásai voltaik, büszke romai arca. Félig lehunyt szeme fölött hosszú szempilla. Armand észrevette, hogy a könnyű ruha alatt a keble fedetlen. Laura előtt Ar- mandnalk csupán egy-két. kisebb kalandja volt, szerény, egyszerű diáklányokkal, akikkel hosszú-hosszú leveleket váltottak, tanulmányaikról, s az életről. De az a nő, ott szemben, bizony, azzal jó lenne végigsétálni a híres Via Appián. De hiszen én Laurát szeretem, csak őt szeretem — mondogatta magában egyre hevesebben. Legszívesebben azonnal otthagyta volna Olaszországot, s visszatért volna Caenbe, ahová a kinevezésük szólt. Caenben Laura a helyére kerülne, a valódi életben, nem úgy, mint itt, ahol díszletek között mozog, amelyek közé nem illik. — Ne nyúlj az orrodhoz! — szólt rá, ezúttal türelmetlenül. — Még elmérgesedik minden! — Hogy érted ezt, hogy elmérgesedik minden? —- nézett fel rá csodálkozva. Armand átkarolta Laurát és magához szorította. Az asszony lecsukta a szemét. Amikor elmentek, száz lírát adtak a harmonikásnak. Gyorsan teltek a napok Rómában, de azért — anélkül, hogy maguknak is bevallották volna — mindketten megkönnyebbültek, amikor eljött a nap, hogy elutazzanak Capriba. Sajnos, eleredt az eső. A máskor napfényes táj ezért úgy tűnt -ckik, mintha valahol Nor'".diában járnának. Forró vét ittak a magukkal hozott termoszból, s Armand megbékélve figyelte a szőve! borított, s a csúcson m.; fc-ödbe vesző dombokat. Náp. yban már kisütött a nap. — Káprázatos táj! Valóságos álom világ — leficaa- dezett Laura, amikor megérkeztek. — Lehet, hogy díszlet, de gyönyörű díszlet. Ah, hogy szeretnék itt maradni ... — Biztos vagy benne, hogy nem vágyakoznál vissza Caenbe? — Miért mondod ezt nekem? — nézett a férjére Laura. — Ne nyúlj az orrodhoz, mert megdagad és az egész utazás alatt gyötörni fog. — Égy gondolod, hogy nem vagyok elég szép? — Számomra te vagy • legszebb. —■ Szájon csókolta Laurát... — Bolond vagy —> szólt Laura, mikor ismét lélegzethez jutott. S aztán, a harmadik nap délelőttjén, Armand egyszerre kitört. — Tulajdonképpen mit keresünk mi itt? — Hát nem érzed jól magad? Drágám, mi történt veled? Az az érzésem, hogy Róma óta valamit elhallgatsz előttem.,. — Ugyan, drágám, sző sincs róla. Egyszerűen úgy találom, hogy valami abszurditás van a levegőben... — De hát az ég, a tenger, a mandulaligetek — ezek nem hamisak! — De igen. Az emberek közelségétől még ez is hamissá válik. — Mi nem vagyunk úgy általában emberek. Mi mi vagyunk? Körülöttük a tengerparton nyüzsgött az élet, s a való- színűtlenül kék hullámokból egyszer csak kibukkant hófehér fürdőruhában az a fiatal nő, akit annak idején négy férfi társaságában láttak a római kiskocsmában. — Nézd, ott az a színésznő, akivel Rómában is találkoztunk. —> Bizony — felete Laura —, lehet, hogy egyenesen teutánad jött ide, Armand nevetni kezdett. —- Mi t szólnál hozzá, ha itt ebédelnénk? — kérdezte. — Nagyon drága lenne — szólt. Laura — és különben is, az ebédet mindenképpen felszámítják a szállodában. — Igen,- igazad van — mondta a férfi, es melan- kólikus pillantást vetett a strandvendéglőbe betérő karcsú, fehér fürdöruhás nő után. — Különben mindegy — vetette közbe Laura —, ha te annyira szeretnéd, együnk itt Legalább végre örülsz valaminek, az utóbbi napokban úgyis olyan érzésem támadt, hogy nem vagy boldog. — Ugyan, hogyne lennék boldog, micsoda csacsiságo- kat beszélsz, kis Laurám. Ügy véled, hogy túl sokat nézem a nőket? — nevetett. — Képzeld el: „Egy ceani gimnáziumi tanár nászútján otthagyta fiatal féleségét és megszökött a híres olasz színésznővel.” Ezen már Laurának is nevetnie kellett. De aztán elkomorodott, s Armandba kapaszkodva megszólalt: — Nem érzem jól magam. Szeretnék visszamenni a szállodába. Az is lehet, hogy terhes vagyok. —■ Komolyan godolod? — Nem vagyok biztos benne, de könnyen lehet. Armand, gyöngéden magához vonta és megcsókolta gyöngyöző homlokát. Laura hozzásimult, úgy kérdezte: — örülsz neki? Tudom, hogy nem könnyíti meg az életet, de majd elrendezzük. — Laura mély lélegzetet vett, aztán megkönnyebülten folytatta: — Kár, hogy most, nászutazás közben történt, de sebaj, majd máskor is eljövünk. — Nem. nem tiltakozott Armand. — Olaszországba soha! (Fordította: Zilahi Judit) X, péntek
