Népújság, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

Egy időben szokás voM nálunk, hogy aki elhalta az országot, az nem számított magyarnak. Az sem nagyon, aki „kitántorgott’’ az éh­hálál, vagy a numerus clausus elől, az sem, aki a harmincas évek vé­gén, vagy a negyvenes évek elején menekült el a mind nyíltabban tomboló nácizmus elől, de különö­sen nem, aki a felszabadulást köz­vetlenül követő években mondott búcsút — mindegy möst, hogy mi­lyen okból — hazájának. Hogy egy kis nép kis országa egyáltalán megengedhette-e magá­nak azt á luxust, hogy százezrek, sőt milliók szellemi, ielki kapcso­latáról mondjon le, — most ezt ne firtassuk. Nyilvánvaló, hogy a szocia­lizmus eszméje, hazánk szabad fejlő*/ dése, gazdasági és kulturális átalaku­lása, s általában az elmúlt negyed­század eredményei sokkal megfog- hatóbbak lettek volna felszakadt ha­zánkfiai számára, ha nap mint nap érzik egy kis ország nagy erejének sugárzó hatását. • Ha tudják és ta­pasztalják, hogy az „óhaza” távol­ról is figyelemmel kíséri őket, be­csületük és munkájuk szerint be­csüli és értékeli őket, hogy oly ke­veset és egyben oly sokat vár tő- lük: a távolban élve és dolgozva he szégyent, de jó hírt teremtsenek a magyar névnek. Fentebb azt írtam, — ne firtas­suk, ki miért hagyta el az országot. S e firtatás alatt nem megrögzött politikai bűnösök dolgait, rablók, erkölcsi progromlovagok ügyeit ér­tettem, ámbár kegyetlen igazság, de a tolvaj v vagy a kéjgyilkos is ma­gyarnak számít külföldön, ha saj­nos az. A „firtassuk — ne firtassuk” töp­KOKTÉL Távoli magyarok icugcact JliiVclU'U/ ClUd VldHVUA. Id I“ nám, akiknek politikai fenntartá­saik voltak, akár 1945 után is, s akik azóta életükkel, tevékenysé­gükkel odakint is bebizonyították, hogy forradalmárokká ugyan nem váltak — miért is váltak volna? — de becsületes progresszivitásukat, ag­gódó .lojalitásukat nemcsak megőriz­ték, hanem értő szívvel és fejjel ők maguk is levonták a kellő konzek­venciákat az elmúlt évtizedek ta­pasztalataiból. Azokra gondoltam, akik soha meg nem szűntek hazá­juk sorsán töprengeni, de soha nem igyekeztek politikai kárt' tenni egy otthagyott ország erkölcsi státusán. Az bizony — ma már — egyene­sen meghökkentő, hogy magukat mindig is magyarnak valló, annak idején itthon s azóta is, külhonban -legalábbis, a polgári haladás, sőt nemegyszer a forradalmi gondolat oldalán álló neves tudósokat, mű­vészeket miért rekesztettük ki az egyetemes magyar kultúra, a tudo­mányos élet vérkeringéséből. Miért hallgattuk el, miért nem tekintet­tük ' magunkénak éveken át Szilárd Leó, vagy Szent-Györgyi Albert munkásságát, Tóth Imre, vagy Vá­sárhelyi Győző művészetét többek között, akik Nyugaton élnek. De miért tudott oly keveset az átlag magyar közvélemény például Uitz Béláról, aki a Szovjetunióban él. Néhány név ez, inkább csak jel­zője annak, hogy mennyi neves ha­zánkfia él szerte a világon Ameri­kában, vagy Angliában, a Szovjet­unióban, vagy éppen Brazíliában, akiknek politikai arculata ugyan tarka, de egyáltalán nem szélsősé­ges képet mutat, akikkel lehet és kell is vitatkoznunk — ha kell! —, de akiket vállalnunk nemcsak kell, de örömtelién érdemes is. Az utóbbi években örvendetes módon számottevő változás tapasz­talható ezen a térén is nálunk. Nemcsak arra gondolok, hogy Sellye professzor előadássorozatot tartott Budapesten, hogy Tóth Im­re (Amerigo Tot) életpályát felölelő kiállítása méltán aratott nagy si­kert itthon, éppúgy, mint Vásárhe­lyi Győző (Victor Vasarelli) piktű- rája. vagy Uitz Béla gyűjteményes kiállítása. Nemcsak erre, de termé­szetesen erre is gondolok. Ám, ami e kis szocialista ország messzire hallhatóan dobogó „anya­szívét” illeti, gondolok itt arra, hogy mind többen és többen jönnek haza, a haza baráti hívására, ma­gyar szervezetben, bensőséges „is­merd meg újra hazádat” program keretében. Hazánk „nagy” fiai mel­lett a távol élő kisembereket is hív­juk és vállaljuk, nem mint holmi megtévedt bárányt befogadni, de mint távol élő fiút, hogy látva lás­sa, mit változott a „szülői ház”. és jönnek, akiket elsodort „az októberi vihar”, s jönnek, akiket el­üldözött a Horthy-korszak, jönnek olyanok, akik sírva búcsúznak és fogadkoznak, hogy végleg hazajön­nek; s olyanok is, akik nem köny- nyeznek ugyan, de most már rend­szeresen hazajárnak. Jönnek olya­nok is, akik óvatos léptekkel szi­matolnak körül és még a szemük­nek sem hisznek, mint ahogy jön­nek olyanok is, akik valóban csak szimatolni jönnek, hogy itteni gond- ^ jainkról ottani tökét kovácsolja- ^ nak ellenünk. ök vannak, az utóbbiak vannak ^ a kevesebben. Mindegy, ők is ma- ^ gyarok. Igaz, már csak születési ^ helyük szerint. § s Ha megtaláljuk, vagy keressük a közös szót, a közös élet összekötő fogalmait e földön, a távoli népek és más társadalmi rendszerű orszá­gok között idegen nyelven, termé­szetes, hogy keresnünk kell a kö­zös nyelvet, a közös nyelven azok­kal a magyarokkal, bárhol is élje­nek a világon, akiknek szíve fel­forrósodik, ha jó a hír e szocialis­ta hazából, akik távol is maguké­nak vallják ezt az országot. /SSSS/////SS/SSS//SSSS/S/SSSSSS/SSJSS/S/S/SSSSSSSSSSSSfS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSy/SSSS/SSSSS/SSS/SSSSSSSSSSSSSSSS//SSSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSl'rSSfSS/SSfS/SSS/S//SSSSS///SSS/SS/Sf'S~'' ///////A////////////////» NEM EGÉSZEN tót és fél évvel ezelőtt adtuk hírül a Népújságban, hogy a horti gépállomás selypi, vörösmajo. ri telepét átvette a Csőszere­lőipari Vállalat, s ott meg­kezdte egy új üzem kialakítá­sát, Később beszámoltunk ar­ról az iparkodásról is, amely _ lyél az üzemvezető tizenha. todmagávál megpróbálta — a körülményekhez képest — vonzóbbá,''.fenni a munkahe­lyet. Á krónikát most, az előz­ményeket tekintve, nem várt adalékokkal folytathatjuk: az üzemvezetőt, azóta közel háromszáz ember „parancs­nokát”, felmontíattáfc Buda­pesten ... Hegedűs Sándor mérnök, az egykori üzemvezető így em­legeti a felmondást: — Talán egy hónappal élőt. te külön autóbusszal jött a nagy vállalat vezérkara Vö- rösmajorba, s szokatlan láto­gatásukat valahogy így som­mázták végül is a pestiek: nincs sok szükség erre az üzemre. Utána felrendeltek a központba, és rpintha csak velem akarnák kezdeni á le­építést, közölték, hogy három naipon belül nyújtsam be a fel­mondásomat, különben ők kül­dik az értesítést. Selypre vis­szatérve, még gondolkodtam egy darabig, aztán rájöttem, •hogy nem sok értelme lenne így tovább maradnom. S be is adtam a felmondást. I EZ UTÓBBI megjegyzése többet is sejtet. S e feltevést, az üzemvezető későbbi szavai látszanak igazolni: — Különösen, .amióta a ré, gi vezérigazgató meghalt, sok minden nem tetszett már ne_ kém a vállalatnál. Akadozott az anyagellátás, nem tudták Pestről biztosítani az egyen­letes munkát, s hiába futká- roztam magam utána, a leg­jobb igyekezetem is kevésnek bizonyult. Sok volt a rendet­lenség, a rajzok többnyire hí. básan érkeztek, javítgatásra szorultak a költségvetési szá­mítások, de én „hivatalosan” nem korrigálhattam semmit. A norma nem állt szinkron­ban a tervezeti termelési ér­tékkel, így előfordulhatott, hogy például üzemi szinten átlagosan, állandóan 120—126 százalékos eredménnyel dol­goztunk, ugyanekkor viszont áz emberek egyike sem tud­ta teljesíteni az előírt 28 ezer forintos programot. Legfel­jebb 32-ig jutottak... Nem kaptunk semmiféle önállósá­got, még egy egyszerű mun­káltatói igazolást is Pestről kelteit kérni. Még:; ragasz­kodtam a Vörösmajorhoz, igyekeztem, magam túltenni a kellemetlenségeken. Vállal­tam, hogy a családomtól tá- -éq} éljek, csak hetenként . járjak haza, s nem szorítot­tam órák közé soha a mun­kaidőmet ... Bizonyos, hogy előbb-utóbb úgyis kiborultam volna, valószínű, hogy más­képpen is eljövök ... de azért ilyen gyors búcsúra nem szá­mítottam... Az üzemvezetőről, s fel- mondatásáról így vélekednek mások: —. Mindig ki tudtam vele jönni ... Ügy tudom viszont, hogy azért kellett neki el­mennie, mert a központunk­ban mégsem találták megfe­lelőnek a vezetésre. (Kozza Ferenc párttitkár.) — RENDES EMBERNEK ismertem, nekem nagyon tet­szett, hogy annyit járkált az érdekünkben a saját kocsijá­val is munkáért, anyagért. A rendet másoktól is megköve telte, ha kellett, szigorú volt... Legfeljebb azok omolhatnak rá, akiknek néha a prémiu­mát letütatta. De hát. csakis a kifogástalan, elsőrendű mun­káért kaphat bárki jutalmat! (Kasza Béla szakszervezeti bizalmi.) — Nem volt nékem rá , már soha kü­lönösebb panaszom! Jól meg­voltam vele, s ha már az én szavam nem is ér itt olyan sokat, az szb-titkárunk fel­tételen,iil szólhatott volna mellette! (Maczkó István szb. elnök.) — Sokat vállalt magára, a feladatokat nem szívesen en­gedte ki a reszortfelelős'ök- nek, így eléggé elaprózta az idejét, az erejét. Ezért több­ször is szóltam neki, de nem változtatott a magatartásán, a módszerein. Ha változtat, én is mellette szavaztam vol­na! (Tóth Gábcrr szb-titkár.) — Pvitkán találkoztam vele, de kevés ismeretségünk alap­ján is megértő embernek tar­tom; Talán azt mondhatnám hibájául, hogy nem volt elég­gé határozott. (Szabó Gábor lakatos.) — Eléggé' nagyvonalú üzemvezető volt, a más véle­ményére alig volt kíváncsi... (Sáfár István segédmunkás.) — A SZERVEZÉSBEN kétségkívül jeleskedett. Jól indított, de később alapvető hiányosságokat találtunk a munkájában. Jellemző erre, hogy szinte egyetlen műveze. tővel sem tudott jól .„kijön­ni”, nem is beszélve arról, hogy idefent nálunk milyen lazák voltak a kapcsolatai! Hivatali levelezése gyakran kétségbeejtő volt, itt a köz­pontban sokszor elrettentő példaként emlegették. Szóban többször is figyelmeztettük ezekre, de ő kevésbé hajlott a .szóra. Ügy érzem, bogy amit lehetett, segítettünk neki... (Kövesdi Ferenc személyzeti A vélemények — mint ki­tűnik — meglehetősen válto­zóak, de egyik sem látszik annyira súlyos oknak, ami miatt szinte máról holnapra elküldhetnek egy üzemveze­tőt. Hegedűs Sándornak két­ségkívül lehettek hibái, am ezeket jó érzékkel, emberség­gel nyesegethették is volna! Természetesen — félreértés ne essék — nem kizárólago­san Hegedűs Sándor mellett akarunk érvelni, csupán a Csőszerelőipari Vállalat ma­gatartását, szemléletét, s az egykori üzemvezetőnél is fur­csább módszereit kifogásol­juk. Egy régi párttagot, egy nagy gyakorlatú mérnökem­bert — aki sokáig igazgató és főmérnök is volt mór másutt — egyszerűen nem lehet igy kezelni. S nem utolsósorban: a vörösmajori üzemet sem szabad annyira magára hágy. ni, mint utóbb tapasztaltuk. VÖRÖSMAJORBAN ugyan­is az újabb üzemvezető sem változtatott a lényegen: a fo­lyamatos munkát, a helyszíni foglalkoztatást még ma sem tudják biztosítani úgy, mint annak idején ígérték, szeret­ték volna. S az emberek nem nyugodtabbak! Mindez pedig együttesein sürgeti: legyen végre igazi rend a Csőszerelőipari Válla­lat, selypi üzemében! Gyón! Gyula JÖHET A HIDEG (MTI Foto) Hogyan kell privatizálni? Egy egri és egy hevesi ol­vasónk tette fel a címben jelzett kérdést. A Magyar Nemzet egyik cikkében1 (1969. nov. 11.) találtak rá a privatizál igére, de nem tud­ták értelmezni. Szótáraink­ból sem kaptak jó tájékoz­tatást, mert szerintük az* a jelentés, amit a szótárírók ehhez a hangsorhoz társítot­tak „sehogyan sem illett be­le a szövegbe”. A privatizál igét ugyanis így értelmezik: „Magánéletet folytat, ma­gánzóként él.” Valóban ezzel a jelentés­sel nem is érthető meg a kérdéses szöveg. A cikk szer­zője nem is erre a jelentés­árnyalatra gondolt, amikor arról írt, hogy Boldizsár Iván előadásaiban, megnyi­latkozásaiban „diskuráló, mindig közvetlen és szub­jektív töltésű, de sohasem privatizáló”. A latinul tudók’vagy a la­tin 'nyelvet tanulók számára nem ismeretlen a címben idézett idegen szó. A latin privatus melléknév igen vál­tozatos jelentéseket elevenít­het meg, s nyelvhasznála­tunkban a privát, privatim, privát beteg, privát ügy sza­vak, illetőleg nyelvi formák használatosak elsősorban, s a következő jelentésváltoza­tokat társíthatjuk hozzájuk; magán, magános, egyes, egyes embert illető, egyé- 1 nekre vonatkozó, a közre nem tartozó, nem közügy, nem a nyilvánosság elé való, nem hivatalos stb., stb. A privatizáló ige azonban ritkábban jelentkezik, el­avulóban van, s csak bizal­mas beszédhelyzetekben ak­tivizálódik. Hangkombiná­cióiban ugyan szervesen be­letartozik az aktivizál, a po­litizál, a galvanizál stb. ide­gen származékok sorába, mégsem szerencsés, ha olyan cikkben használjuk, amelyet a szélesebb körű olvasóknak szántunk. A kérdéses szövegben egé­szen sajátos jelentésárnya­lattal vállalt nyelvi szerepet. A cikk szerzője azt akarta ezzel az alig ismert és hasz­nált szóval elmondani, hogy Boldizsár Iván előadása na­gyon eredeti, egyéni, de nem beszél olyan eseményekről, történésekről, problémákról, amelyek csak a magánéletet érintik, és nem a közönség és nem a nyilvánosság elé tar­tozók. Valóban így van, Bol­dizsár Iván előadásainak a hatása alól nem vonhatja ki ' magát egyetlen hallgatója sem: szinte magánember­ként járja végig a világot, Európát, s mint privát em­ber néz körül, de amit meg­látott, úgy adja elő, hogy aa mindnyájunkat kell, hogy érdekeljen. Dr. Bakos József lS/„SSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S/fSSSS/fSS/SSSS/ff/S/SSSSSSyS/SSSSSSSSSSS//SMSW//.'SSf//SfSSSSWSSSSSSSSfSfSSSSSfSSSSSWSSSfS/SfSSS/SSSSSSSSSS//SSSSmSSSSSSSSSSfMSSS. Volt egy gondolatom. A gondolatokból élek, s ha né­ha akad egy-kettő, azokra úgy kell vigyáznom, mint a szemem fényére. Volt egy gondolatom, s hogy el ne ve­szítsem, beletettem a „szel­lemi bukszámba”: felírtam egy darabka papírra: Em­lékszem, hogy gondolat volt, emlékszem, hogy egy darab­ka papírra írtam fel’, s arra is emlékszem, hogy ide tet­tem. Vagy oda. Szóval, vala­hová, olyan helyre, hogy el ne kallódjék. Helyre, fürge, tartalmas kis gondolat volt. Tudom, nem olitaitf amely éppen megoldja a világegye­tem tágulásának képletek­ben is kifejezhető elméletét, de komoly, hasznos, öntuda­tos kis gondolat volt. És most nem találom. — Nem láttad? — kérdem a fiamat. — Mit? — A gondolatomat — mondom idegesen. A fiam nyugodtan rám néz, aztán az asztalra, a poharat keresi. Nem látja, lázmérőért ro­han. — Ne hülyéskedjetek már — dühöngök —, volt egy gondolatom, eltettem vala­hová. Rendkívül fontos gon­dolat —, de mire körülné­zek, sehol senki, aki segít­hetne a kutatásban. Egyedül %naradtam az elkallódott gondolatommal. A dolog fe­lettébb idegesít: mi lehetett az a gondolat? Utóvégre mm vagyok egészen ostoba fickó, igy minden bizonnyal érté­kes gondolatom veszett cl, illetőleg nem veszett el, csak elkalódott. Ce egy elkalló­dott értékes gondolat sem­mivel sem több, mint egy megtalált ostoba. Uram isten, ha végig gon­dolom, hogy a világ talán azért olyan, mint amilyen, mert nagy gondolkodóink, időnként elvesztettek egy el­ső gondolkodásra szerény­nek tűnő kis gondolatot! Pe­dig az volt „a" nagy gondo­lat. Amivet~megváltoztathat- ták volna az egész világot. Néhány hebehurgya, felelőt­len és alapos tudós, író vagy efféle lerakta mondjuk a ho­kedlire a gondolatát, ráült a felesége, vagy az anyósa, az­tán, hogy összegyűrődött a papír, kidobták a szemétbe. A világmegváltó gondolatot! Micsoda felelőtlenség ez! Micsoda pillanatnyi véletle­nek határozzák meg a világ sorsát, egy ember, egy tudós alkotói eredményességét. De hol az én gondolatom? Utó­végre lehet, hogy éppen azon a kis fecnin van felkriksz- krakszolva az a néhány szürke kis szó, amely ko­runk egyik legnagyobb gon­dolatát fogalmazza meg. Miért, nekem nem lehet­nek nagy, egészen nagy, ko­losszális gondolataim? De hol a fenében van az az egy, amit felírtam? Mert olyan rendetlenség van ebben a házban, hogy itt semmit sem lehet megta­lálni. Kíváncsi vagyok, hogyha Kantáknál, vagy Hé- geléknél ilyen rendetlenség lett volna, mi lett volna pél­dául a hégeli spirálelméiét- tel, vagy a Kant—Laplace- elmélettel? Semmi. — Te, Hégi, mi ez a vacak papír?... — szólt volna oda Hegel felesége a férjének, s már dobta is volna ki a sze­métbe a fuszeklik között megtalált spirálelméletet. Még rágondolni is rettez netes. Nekem meg nincs meg a gondolatom. Pedig tudom, hogy egy kis fehér papírcet­lire írtam, egy ilyen fehér kis papírcetlire ni, mint ami itt van a zsebemben, és... ... a mindenségit, hát ez az! Na végre. Lássuk csak mit is írtam fel? Igen: — Tíz deka ementáli sajt! Nem elfelejteni! Jó... jó, de azért éppen így agy nagy gondolat is le­hetett volna, nem? (egri) 1969. november 23., vasár: Felrendelték a központba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom