Népújság, 1969. szeptember (20. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-14 / 213. szám
\ .•Uv iá?A »Régi város’1 egyik utcája a dániai Aarhusban. (Foto: Bakó Ferenc) 'I-ate >if Ä múzeumigazgató úti tarisznyája itfCtáff iBorműzeum í egy francia várkastélyban Falu — a nagyvárosban Mit jelent a SKANSEN? Bakó Ferencet, a Heves ^megyei Múzeumi Szervezet, | s az egri vármúzeum igazga- i tóját, az idén nagy megtiszteltetés érte: megválasztották az ICOM, az UNESCO Múzeumi Bizottság magyar tagozata tagjává. Nemrég tért vissza egyhónapos külföldi útjáról. Turistaként járta be Svájcot, Dániát és Svédországot. Utazását elsősorban tapasztalatszerzésre használta, múzeumokat látogatott, szakemberekkel váltott nézeteket, A látottakat több filmtekercs is őrzi. SVÁJC. Városaiban igen sok a felbecsülhetetlen értékeket rejtő múzeum, a féltő gonddal karbantartott, több évszázados műemlék. Mégis inkább egy kis falucska mú- zeümára emlékszem szívesen; | ’ A -francia határ menti Boud- ryban egy bormúzeumot látogattam meg. Az itteni szőlőtársulat régi, romos várkas- I jtélyt hozatott rendbe, s ebben !| rendezték be a múzeumot, amely egyben székház céljait is-szolgálja. A szőlőművelés eszközeit, írásos, rajzos történeti anyagát gyűjtötték itt össze, hangulatos elrendezésben. Az ötletek közül néhányat az egri bormúzeum létesítésénél hasznosíthatunk, í;DÁNIA: Koppenhágát gyakran nevezik „Észak Pá- rizsá”-nak vagy Skandinávia fővárosának. Mindkét elnevezés joggal megilleti. 19 kis és két nagy elővárosával szigetekre épült, tengervíz nyaldossa körül. Egyaránt találni benne szűk, görbe, kanyargó utcácskákat, apró terekkel és széles sugárutakat, hatalmas parkokkal. Ami irigyelni való: ; rendkívül és feltűnően tiszta város. A régi Koppenhága, az Óváros legszebb tereit például, nyáron naponta felmossák szappannal és meleg vízzel. Érdekes élmény volt számomra a szabadtéri múzeum megtekintése. Általános hangulata nem komolyságot sugároz.— inkább a mi Vidám Parkunkra emlékeztet. Egymást érik a szórakozóhelyek. Nyaranta non stop folklór- bemutatókat tartanak és nép- íáj'zi, táncos szabadtéri színpadi előadásokat. szeptember 14.» yaaárna® Dánia második legnagyobb városába, Aarhusba is ellátogattam, ismerkedve a dán régiségekkel, a népművészettel és szakterületemmel, a néprajzzal. Aarhusban is inkább a szabadtéri múzeum érdekelt, melyet itt úgy neveznek: „régi város”. A régi város tulajdonképp falu. Különféle stílusú parasztházak együttese, eredeti dán parasztporták — belül szőttesekkel, faragványokkal, szerszámokkal, háztartási eszközökkel, ritka szép ruhákkal, bútorokkal; történelmivé fakult mesterségek, a múlt messziségébe merült társadalmi rétegek értékes hagyatékával. A „régi város” mindenki számára hozzáférhető, nincs körülkerítve és elzárva senki elől. Slzabadon lehet sétálni az „utcákon”. SVÉDORSZÁG. Legtovább elidőztem Stockholmban. S itt is leginkább a keleti városrészben, ahol a néprajzi múzeumok vannak, s ahol a világ legelső múzeumát is létrehozták — a Skansent. Hadd mondjam el mindjárt, a svédek élénken tiltakoznak az ellen, hogy helytelenül nevezik mindenütt a szabadtéri múzeumokat skansenek- nek; A skansen fogalma ugyanis nem azonos a szabadtéri múzeum fogalmával: A világ első múzeumát egy sziget erődítményében kozták létre, s ennek az erődítménynek volt a neve SKA.N- SBN. Stockholmban is van szabadtéri múzeum, de akárcsak Dániában, „régi város” a neve. Hatalmas parkban terül el, ahol régi fogatok, szekerek állnak rendelkezésre, hogy a létesítményeket megtekintsék. Ha a látogató nem akar kocsikázni, megteheti az utat lóháton is. Érdekességük a stockholmi múzeumoknak az, hogy a teremőrök — csinos, fiatal nők, egyetemi hallgatók főként — stílusosan, népviseletbe öltözöttek. Svájcban, Dániában és Svédországban 22 múzeumot látogatott meg Bakó Ferenc. Tapasztalatait summázva az a véleménye: egyáltalán nem kell szégyenkeznünk külföld előtt. Am, ennek ellenére . megállapítható néhány terű Jeten a lemaradás. Nem foglalkozunk például intenzíven az iskolás korú fiatalokkal. Hiányzanak múzeumainkból azok a propagandaanyagok, amelyek írásban is felhívják a figyelmet a legfontosabb látnivalókra. Amit összegyűjtöttünk és kiállítunk, amit őrzünk, nem értékeltetjük kellően a közönséggel. Tanulni sohasem késő. Az úti tarisznyába gyűjtött módszerek, tapasztalatok közül néhányat már a múzeumi hónap során ki is próbálnak. Pataky Dezső A Mairybndapesti Központi iHnnkststanáic» A szerző, akinek két esztendeje megjelent könyve — Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban — megérdemelt sikert aratott, a most közreadott munkával is rangos alkotást nyújt át az olvasónak. Ebben a két könyvében a munkástanácsok létrejöttére, tevékenységére és bukásának okaira világít rá. A négy fejezetre tagolt mű a föllelhető források teljességére támaszkodik. Ez pedig nagy szó, mert 1956. novembere nem szűkölködött „forrásokban”. Röpcéduláit, féllegális, illegális lapok, kiáltványok. jegyzőkönyvek halma — a bőség már-már az áttekintés akadálya. Molnár érdeme, hogy elkerüli ezt a buktatót. A jellemzőt, a tipikusát, az egyik láncszemet a másikhoz fűző logikai kapcsot keresi s találja meg. Az 1956 novemberében kialakult, erősen kuszáit belpolitikai helyzet — s ennek nemzetközi vetülete — fölvázolása után tér rá a szerző a központi munkástanács megszervezésének, s ténykedésének elemzésére. Igen világos okfejtéssel mutatja meg azokat a találkozási pontokat, amelyekben létrejött a revizionizanus és nyílt ellen- forradalom frigye. Ahogy törvényszerű volt — mint azt a szerző a könyv harmadik fejezetében igen meggyőzően bizonyítja —, rövid működés után fokozatosan elszigetelődve, megbukott a központi munkástanács, ez a sokszoros művi úton világra erőltetett szervezet. Molnár érdeme, hogy sehol sem egyszerűsít. A bonyolult és ellentmondásos folyamatokat árnyaltan, sok oldalról mutatja be. nem feketét vagy fehéret ábrázol, hanem a valóságot, a maga sokszínűségében. A befejező, negyedik fejezet nemcsak a könyv, de egy időszak zárópontja is. A központi, valamint az üzemi munkástanácsok bukása a konszolidáció jelentős állomása volt, s a. könyv lapjain hű tükrét találjuk annak, milyen nehéz harcok árán értünk el odáig. (Akadémiai Kiadó.) (m) ruha Sharon S. Adam 37 éves amerikai asszony elhatározta: ö lesz a világon az első nő, aki egyedül szeli át a Csendes-óceánt egyárbocos vitorlás hajón. Május \i2-én indult el Japánból és mostanában várják érkezését a kaliforniai San Dieegóban. Mrs. Adam rádión közölte férjével, hogy két vihart állt ki, megúszta a cápák támadásait és... egy ruhát varrt magának a San Diego-i ünnepélyes fogadtatásra. As alvilág professzora — Gyöngyösön TAB! /StS Előszó Néhány nappal azután, hogy a Ludas Matyi első száma megjelent, fekete keménykalappal egy ember jött be a szerkesztőségbe, akit akkor láttam először (s hadd tegyem mindjárt hozzá: utoljára). Arcán fáradt-mosollyal nyújtott kezet: — Szervusz — mondta meglehetősen fásultan, s nem kevésbé fásultan ezzel az egyetlen szóval folytatta: — élek. — Nagyon örülök — ráztam meg a jobbját. Csakugyan örültem. Rövid megállap'-ása, hogy él, arra ingedéit következtetni, hogy sok mindenen ment keresztül, amíg puszta létének bejelentése egy hír jelentőségére emelkedett. Mindenesetre jó dolog, hogy életben maradt — gondoltam —, s ebből a szempontból teljesen közömbösnek találtam, hogy ismerem-e, vagy sem Kiléte felöl természetesen nem érdeklődtem, ez az idő tájt nagy bizalmatlanság jele lett volna. Bizonyosra vettem, hogy ok nélkül nem keresett fel, s türelmesen vártam, hogy jövetelének célját előadja, — Megvagytok? — kérdezte illő udvariassággal és leült, pontosabban felült az íróasztalra. — Meg. Megelégedetten bólintott: — Nagyon örülök. Néhány pillanatig csendes örömmel nézegettük egymást. Akkor végre belekezdett. — Nem sok híja volt, hogy felforduljak. Részvéttel csóváltam a fejem. Ez megint csak olyan közlés volt, amelynek ténye mellett érdektelenné vált, hogy ismertem-e szegényt vagy sem. — Borzasztó — mondtam, s némi riadtsággal a szivemben, arra gondoltam, hogy mielőtt jövetelének, okára rátérne, ismertetni fogja otr szontagságos megmenkülésének történetét. Már nagyon sok ilynemű történetet hallottam volt addig, s a magam viszontagságos történetén kívül más történet nem tudott őszintén érdekelni. Annak az egy szavának, hogy „élek”, éppen azért örültem olyan mód felett, mert azt az érzést keltette bennem, hogy a felesleges részletektől megkímél, mindjárt a happy enden kezdve a dolgot. Csalódtam. Belefogott a történetbe, mely egyre komorabb lett. Mire az osírom kritikus napjáig eljutott, már egészen magába roskadtan ült az íróasztalon. És még hátra volt az ostrom! — Szóval — tért rá az utolsó hetek históriájára színtelen hangon —, a házat, amelyben laktunk, bomba- találat érte. Az óvóhelyet is. Én és a feleségem éppen az előtérben tartózkodtunk akkor. Ez mentette meg az életünket. A lakásunk azonban elpusztult. Amit a bomba meghagyott, a tűz elvitte. A feleségem idegösszeroppanást kapott. Nagy ne- ' hezen kerítettem egy kézikocsit, feltettem rá szegény asszonyt és elhúztam egy kórházba. Én rokonokA „Gyöngyösi szüret ’69 keretében szüreti filmnapökab rendeznek szeptember 14-töl 20-ig a Mátra alji város két filmszínházában, a Puskin és a Szabadság mozikban. A gyöngyösi filmbarátoknak igazi filmcsemegében lesz részük: premier előtt egy héten át láthatják a Puskin moziban Szemes Mihály új krimijét, Az alvilág professzora című filmet. Gyermekrablás, gyilkosság, s természetesen bravúros nyomozás biztosítja a lebilincselő izgalmat. Képünkön a film két főszereplője: Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre. nál találtam menedéket, csak egy ágyat, semmi mást. Életem kockáztatásával vittem be élelmet az asz- szonynak, mert a kórház élelmiszerkészletét elvitték a németek. Én közben tüdőgyulladást kaptam, élet és halál között lebegtem napokig. Még feküdtem, amikor a feleségemet elküldték a kórházból. Ekkor elmentünk a volt lakásunkba, hogy egykét bútordarabot, ami véletlenül megmaradt, megmentsünk. Ott megtudtuk, hogy a házmester eladta azokat. Egy széket sem tudtunk megmenteni. A feleségem egy romlott konzervtől ételmérgezést kapott. Mentők. Kórház. A bal lábam megfagyott. Ügy volt, hogy amputálni kell. Az asszony közben hazajött, s addig ápolt, amíg rendbe jöttem. Végre elmehettem a céghez, ahol azelőtt dolgoztam. Üszkös falak. Mit mondjak még? Valóban nehéz lett volna bármit is szólnom. Nem'is mondtam semmit. Megtörtén álltam előtte, s a vállára tettem a kezem. Ez az együttérzés jele is volt, de biztatás is volt egyben, hogy térjen a tárgyra végre: mit is tehetnék az érdekében azonfelül, hogy elmondom a magam történetét. Megérezte, hogy a szánalom és türelmetlenség viaskodik bennem, s nem folytatta a történetet. Letörölte előbuggyanó könnyeit, majd belenyúlt a kabátja belső zsebébe, s néhány papírlapot vonva elő, így szólt: — Hoztam nektek egy pár viccet. Azért mondtam el ezt a történetet, hogy az olvasót emlékeztessem arra az időre, melyben a most következő karcolatok születtek. (Csont István illusztrációja) Az óceánon varrt Molnár János;
