Népújság, 1969. augusztus (20. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-08 / 182. szám

Amikor a jó a rossz Ritkán fordul elő az élet­ben, hogy a jó miatt méltat­lankodjék valaki. Most olyan esetet teszünk szóvá, amikor ez történne, ha az érdekeltek tudnának róla. Az történt, hogy a gyön­gyösi déli városrész új lakó­épületeiben ezentúl villany­tűzhelyet és villanyboylert találnak majd a lakók a konyhában és a fürdőszobá­ban. Ez csak jó. Nem? Lát­szólag csakugyan jó. Kényel­mes, higiénikus, tjszta. És mennyibe kerül az üze­meltetésük? Milyen lesz a villanyszámla? Pont ez az, amiért szólunk. Ez az a jó, ami — rossz. Rossz azoknak, akik nem a Gagarin Hőerőmű dolgozói­ként jutnak ilyen lakáshoz. Akik nem kedvezményes áron kapják a villamos ener­giát. Más lesz mindez az erőmű dolgozóinak esetében. És megint más a bányászok­nak. Csak nem azt akarjuk ta­lán, hogy térjenek vissza az elavult módszerekhez, a tűz­helyhez és a szénnel fűthető fürdőszobai kályhákhoz? En­nek még a feltételezése is nevetséges. Sokkal kedvezőbb lenne a lakóknak, ha például a most épülő kazánházra kötnék be a melegvíz-szolgáltatást. Ha állandóan lenne a lakások­ban meleg víz, annak hasz­nálati díja még mindig csak a töredékét adná annak az összegnek, amit a villanyboy-/ ler áramfogyasztásáért kell majd fizetniük a bányászok­nak. A konyhákba pedig a gáztűzhely beállítása lenne az olcsóbb. Akár még úgy is, hogy a már évekkel ezelőtt megépített és bevált gázel­párologtató állomást vennék igénybe a fűtési energia biz­tosításához. Hogy mindez sok pénzbe kerülne? Nagyon tetszetős ellenvetésnek tűnik ez is. De gondoljuk meg, a villanytűz­helyek és -boylerok beszer­zése mennyibe kerül? Mit kell majd költeni a boylerok karbantartására, amiknek higanykapcsolója könnyen el­romlik és egyelőre hiány­cikk is. Nem beszélve arról, hogy ezeknek a boyleroknak az élettartama elég rövid. Ha tehát a költségeket vet­jük össze, az ellenérv azon­nal meggyengül. Nem lehet mellékes szem­pont az sem, hogy az érzé­keny automatikus boyler- villanykapcsolók mennyi bosszúságot okoznak majd a lakóknak. Igaz, egy termék rossz mi­nősége még magának a ter­méknek a nagyszerűségét nem rontja. Lehet ezt jól is gyártani, sőt: kell is jól gyár­tani a boylerokat. De még mindig marad a különbség az erőműi dolgozó és a bányászlakók költségei között. Amikor pedig zseb­re megy a dolog, olyankor minden érdekelt nagyon érzékeny. Nem kétséges, akik a vil­lamos fűtés mellett döntöt­tek, valóban jót akartak. Miért ne legyen a bányászok­nak is technikailag is olyan jól felszerelt lakásuk, mint amilyen lesz az erőmű dolgo­zóinak? Gondoljuk csak el, még politikailag is mennyire helyénvalónak látszik ez az elvi alap. Valószínű a beru­házók és a tervezők azt mondják erre, hogyan le­hetne azt megoldani, hogy az egyik lakásba villany, a másikba pedig gáz. Bizonyá­ra nem lenne olyan egyszerű, mint az, hogy mindegyik la­kásba villanyt. De ezen az alapon sem „illik” a bányá­szok zsebével nem törődni. Aztán el lehetett volna úgy is határolni, hogy az egyik lépcsőházba villanyt, a má­sikba gázt és központi me­legvíz-szolgái tatást. Kicsit fáradságosabb megol­dás lett volna, de emberibb. Még azt is fel lehetne hoz­ni érvként, hogy aki „in­gyen” hozzájut egy lakáshoz, ne legyen „kényes”.' örüljön annak, hogy villanytűzhely és -boyler szolgálja a ké­nyelmét. Az ilyen indoklás is formális, és egyáltalán nem veszi figyelembe az embert, akiért történik minden. Mert nem lehetetlenül nagy dolgokról van szó, csu­pán egy kis „hazai gondolko­dásról”. Valahogy úgy: ha nekem kellene ebbe a lakás­ba beköltöznöm és később kifizetnem a villanyszámlát, mit szólnék a csuda nagy ké­nyelemhez? Így válhat a jó is — rosszá. A szándék ellenére is. Vajon mit lehet most csi­nálni? Ha mást nem, a szük­séges tanulságokat levonni, nehogy adott esetben megint melléfogjanak a beruházók — jó szándékból. (g. molnár) >( Ősi szakmák — öreg mesterek Szíjgyártó és nyer elkészítő Haza végének utcai frontjára épített műhelyében bőrök kö­zött fogad. A sarokban, meg a kopott szélirány polcán szunnyadó táskákra, koffe­rekre, futball-labdákra mu­tatva — csak legyint: — Szükségből csinálom, akárcsak a táskarádiók tok­ját, a vászon és ballon háti­zsákokat, s még ki tudja mi mindent.,. Mívesebb mun­kát már nem kérnek tőlem, meg ami igaz. az igaz: az erőm, az időm is kevés hoz­zá. Hetvennyolc éves vagyok, kérem! Szakadt, poros lószerszám lóg egy nagyobbfajta szegen. — Egyre kevesebb a ló, s ezt jómagam is régóta érzem. Ha jól emlékszem, legutóbb 1952-ben rendeltek nálam igasszerszámot. __ C ifra lovászostort keres elő a kirakatból: — Ezt is csak itt szívja a nap. Nem jön érte senki... Hej, hol vannak már a vala­mikori szép idők, amikor még igazából szükség volt rám...’. Meséli, hogy mikor még a mesterséggel ismerkedett az ugyancsak gyöngyösi Igei Richardnál, s a fővárosi bőr­gyárakban segédeskedett, sokkal látogatottabbak vol­tak a műhelyeik, sokkal iz­galmasabb, érdekesebb fela­datokat osztogattak neki. Va­dászoknak, huszároknak, cif­ra uraságoknak szállítottak, dolgoztak bizony, még a csá­szári és királyi udvarnak is! S jó ideig „ment a gyöngyö­si bolt is”, amit már maga is mester fejjel nyitott, a Hu­szár-szobor közelében, egy­kori tanítója helyén. Város­beli, környékbeli gazdák jár­tak hozzá díszes bőrtarisz­nyákért, igásfelszerelésért, a módosabb emberek pedig megcsodált parádésszerszá­mért. Kocsis Kálmán, az öreg gyöngyösi szíjgyártó való­sággal tűzbe jön, amikor a huszárokat emlegeti: — Nagy hasznomat vették katonakoromban, a tényle­ges időmben, s emlékeztek még rám évekkel később is. Annyira, hogy újra beruk- koltattak a nyíregyházi lak­tanyába, nyerget készíteni! „Tirpákföldön” ugyanis a há­ború után csak a nyeregfa meg, s ehhe& bőrös­munka kellett. Előttem pró­bálkozott már valaki, de fenn a minisztériumban nem tet­szett. Akkor szólítottak en­gem. A próba sikerült. Utá­na tizenhetedmagammal kel­lett ugyanígy folytatnom a munkát. Ha hiszi, ha nem: két hónap alatt 500 nyerget csináltunk a követelmény szerint! Halkan kuncog a bőrök kö­zött, régi virtusán... S mert lassan belelendül a sztorik mesélésébe, kérés nélkül is kiböki: — Érdekes, hogy én. aki annyi nyerget, lószerszámot csináltam életemben, valójá­ban még nem is lovagoltam igazából. Egyszer ültem csak ló hátán, akkor is büntetés­ből. A főhadnagyom nevetni akart rajtam ... Sajnos, el­rontottam az örömét, mert nagyon elhatároztam, hogy akármint is. de bizony végig­vágtázom az akadálypályát, megkapaszkodom, nem esek le az állatról. Úgy is lett, s én nevettem utoljára... Körös-körül emlék már minden a Török Ignác utcai üzletben. A mesterlevél meg­szerzése óta használt két „kösü”, varrószék, csakúgy, mint a szerszámos falon, a „holdkések”, körzők, bőrgya- luk, öltésjelző rádlik, árak, s egyebek között lógó szabó­gép — amelynek valamikori réz alkatrésze még a gyön­gyösi nagy tűzvész idején ol­vadt szét. Fél évszázados munkássá­gának tanúja a néhány meg­maradt szerszám, meg az el­ismerő díszoklevél. A „kor­társaknak”, hajdanvolt tí­mároknak. egykori megren­delőknek régen nyoma ve­szett, iparos kollégái közül már az országban is alig-alig vannak. Az öreg szíjgyártó, vajon miről álmodozhat a táskák, kofferek, futball-labdák kö­zött...? Gyóni Gyula ɧ ha ötezren kérjük? Kisgyermekes mamák nagy gondja egy apró kis ruhadarab beszerzése már tavasz óta. Nem kapható az egri boltokban 3—6 éves kislányoknak való bugyi­ka. Sem csipkés, sem csip­ke nélküli, sem nylon, sem habselyem. Ha néha érke­zik néhány darab, azt tit- kolhatatlan elégedettséggel, pillanatok alatt széthord­ják a szerencsések, akik akkor, éppen arra jártak. Egyik olvasónk, megelé­gelve a szaladgálást, leült a telefon mellé, és megke­resett mindenkit, akinek köze van ennek az aprócs­ka ruhadarabnak a gyártá­sához és forgalomba hoza­talához. íme, az eredmény: A bolt dolgozója: sajná­lom asszonyom, hetek óta nem kapunk semmi félét ebben a méretben. Tessék talán bejönni a jövő hé­ten ... Az Iparcikk Kisker, áru­forgalmi osztályának dolgo­zója: Sajnos asszonyom, nem tudok semmi jót mondani. Mi megrendeltük, de a RÖ- VIKÖT nem szállítja az igényelt mennyiséget. Amit kapunk, azt ugye azonnal kiadjuk a boltok*- ba... RÖVIKÖT illetékese: Az év harmadik negye­dére 22 ezer darabot ren­deltünk ebből az árucikk­ből, sajnos, mindössze 120 darabot szállított a gyár. Hatféle méretet rendeltünk, de még reményünk sincs arra, hogy megkapjuk. A megrendelést különben még áprilisban feladtuk, ezt iga­zolni is tudjuk ... A könnyűselyem-árugyár áruforgalmi osztályáról: Sajnos asszonyom, anyag­hiány ... munkaerő-problé­ma ... nem győzzük az igé­nyeket ... De különben készségesen küldetünk ön­nek a kért számból három darab gyermeknadrágot, kecskeméti kirendeltsé­günktől ... Nem tehetek róla, nekem az egész ügyről az egyszeri lábos esete jutott eszembe, amikor megkérdezték az egyszeri gyár igazgatójától: miért csak 50 litereseket gyárt? Azért, felelte, mert ugyanannyi anyaggal fele idő alatt készül, mintha 10 litereseket, ne adj isten, 1 litereseket gyártanánk... Ugyanis, ez még hozzátar­tozik az egyéni piackuta­táshoz. hogy ugyan ebből a habselyemből 50—52-es mé­retben korlátlanul kapha­tó! Különben kísért az a gondolat is, hogy legalább 5000 mamával tudatom azt a bizonyos kecskeméti cí­met ... —d.— Nemcsak várni fogadni isi — Kik ezek az idegenek? — Nem tudom. Biztosan az új srácok... E rövid párbeszéd naponta többször is elhangzik me­gyénk üzemeiben, vállalatai­nál, ahová már megérkeztek az idén végzett technikusok, mérnökök, tervezői:, statiszti­kusok, akik egyelőre még: csak idegenek, új srácok. És ez természetes is, vele jár a pályakezdéssel, a kezdettel, a kezdéssel... Sok nehézséggel, próbaté­tellel jár a pályakezdés, de talán valamennyi közül az „öregek’’, az idősebb kolle­gák közösségébe vezető út megtétele a legnehezebb. A szovjet, a csehszlovák, a len­gyel fiatalok könnyebb hely­zetben vannak, mint magyar kollegáik: a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyel- országban irodalma van a pályakezdők segítségadásá­nak. Pszichológusokból, pe­dagógusokból, a megpályá­zott munkahelyek vezetőiből, munkatársaiból álló „átsegí­tő” bizottságok „késen fog­ják” a fiatalokat, bemutatják az üzemeket, a munkahelye­ket, ,a vezetőket, a munka­társakat, s így az első mun­kanapon már senkinek sem tűnnek idegeneknek az új srácok. Ha a nevüket még él is felejtik, de már senki sem nézi ki az „idegeneket” az irodákból, az üzemekből. Sajnos, nálunk még nincs követője, hagyománya az effajta „idegenvezetésnek”, a jelenlegi felvételi rendsze­rünknek még a mechaniz­musa is rossz. A felvételek ugyanis nem a munkahelyen, hanem a felvételi irodákban, a személyzeti, a munkaügyi osztályokon történik. És na létrejön az egyezség, az illető kap egy rövid eligazítást, s megkeresi a főnökét, akiről még azt sem tudja, hogy fiú-e, vagy lány? Ezt követi aztán az is­merkedés: az idegen bemu­tatkozik, az öregek pedig el­igazítják: aztán rajta, fiúk, mert itt ugyan lehet szép. de okos csak majd tíz év múl­va. És ez még így megy há­rom hónapon kersztül, és Ua az idegen kibírja a .,hétpró­bát”, akkor a harmadik hó­nap végén már ő is moso­lyogva kérdezheti a legfris­sebb idegentől: hát te, paj­tás, mi járatban vagy erre? Ha pedig az idegen nem tud szépen mosolyogni, nem nye­li le szó nélkül az öreg sza­kik „mesterré avatását”, ak­kor jobb. ha búcsút int. s mielőbb kikéri a munka­könyvét. Statisztikák bizo­nyítják: ez utóbbiaknak egy­re nő a számuk, arról aztán nem is beszélve, hogy az ef­fajta fogadtatás az önbizal­mat is kikezdi, és nem egy esetben lelki törést is okoz e fiatalban. Nem arról van szó, hogy a feldíszített gyárkapuk előtt fehér, ruhás lányok várják a pályakezdő fiatalokat, ha­nem, hogy: ne csak várják a fiatalokat, hanem fogadják is. Tisztességesen, becsülete­sen, emberségesen. Elvégre már kollegákról van szó, aki­ket azért vettek fel, mert szükség van rájuk. Akklima­tizálódásukat segíteni keli tehát. A közösség segítsé­ge sokszorosan megtérül majd. — koós — Mi újság a káli postán ? Ötszörösére nőtt az előfizetők száma Hamarosan felszerelik a segélykérő távbeszélő állomást (Szigetvári) József tudósí­tónktól): A napokban értékelte a Káli Községi Tanács a helyi postahivatal munkáját. Meg­állapították, hogy a káli pos­ta — mely egyben gócpont: hivatal is — közmegelégedés­re jól végzi munkáját, bár szóvá tették azt is, hogy a község egyes, távolabbi pont­jain későn, 10 óra körül kap­ják meg napilapjukat az elő­fizetők. Egyébként — s ez a kézbesítők jó szervező mun­káját is dicséri — a község­ben húsz év alatt ötszörösé­re nőtt az előfizetők száma: 20 éve alig több, mint há­romszázan, az idén pedig — eddig — 1558-an fizettek elő a különböző lapbkra, köztük a Népújságra. A községben a közeli napokban szerelik fel a nyilvános segélykérő táv­beszélő-állomást, hogy szük­ség esetén a nap bármelyik szakában igénybe vehessék a káliak. *SASSSSy*S/JS*SSSS^//SSfAfSSS^SSSSSSSSSS7SSSSSSSy*SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSy/SSYS/S/S/S^S/^SSSSSSSS^SSS/SSS/SSSSSS//SSSf/S/SSSSS^/SSSS/S/^SSSSSS^SSSSSSJ^SSSS/ySSSSSSSSSS/SSSSSrSSJ Néhány lépésre a la­kásomtól van egy ital­bolt, amelyet magam sem kerülök el min­dig. A kassza fölött a falon gyászjelentést pillantottam meg. Föl­világosítottak: egy he­veny alkoholmérgezés áldozatáról szól, aki még három napja is makkegészségesen fe­küdt a sarok melletti asztal alatt. Részben az alkohol­tól, részben a bánattól könnyes szemű cimbo­rái sóhajtva mutatták azt a jeles asztallábat is, amelyet fejpárná­nak szokott használni. Nem volt túl öreg, de miután jó előre megit­ta a betervezett nor­mát, voltaképpen tel­jes életet élt, ahogy a jelenlevők emlékező szeretettel megállapí­tották. Röpködtek az elismerő szavak, ame­lyek a vitathatatlan te­kintélynek mindenkor kijárnak. — Egyszer fogadás­ból egy húzásra bedo­bott fél liter rümot, igaz, nem éhgyomorra, Kegyelet tíz cseresznyére, meg tiz hegyespaprikára. Vagyis táplálkozott ivás előtt — vettem tu­domásul, s ahogy egy szikál', sörhabos ajkú férfiú kegyeletdús sza­vaiból kiderült, nem csupán savanyúsággal, komoly, tartalmas éte­lekkel. — Nagyon szerette a töpörtyűs pogácsát! Egy pogácsára két na­pig tudott inni. Ha jól emlékszem, egy évben kétszer-háromszor, a nagyobb ünnepeken, evett főtt ételt is! — Felesége nem volt? — érdeklődtem. A választ az ujjait számolgató jelenlevő adta meg: — Volt nekije! Ne- kije volt. Vártam a folytatást, de elhallgatott, majd mintha mit sem mon­dott volna, tovább szá­molta az ujjait: egy, kettő, három. J, Nyak nélküli, csupa fej, csupa has, csupa dadogás férfi tárta föl az igazságot: A hűtlen! En tiz éve verem az asszonyt, mégis kitart mellet­tem. — Hogyne lett vol­na! De az első nagyobb pofon után otthagyta! A boldog családi éle­tet élő férfinak dagadt a keble, ezután orra bukott és ügy maradt, én pedig továbbiakban a vezetőnek fejeztem ki részvétemet. Komoran bólintott. — Jó vendég volt! Záróráig ivott, mindig itt, ezt még nem lát­ták máshol berúgni. A gyászjelentésre mutattam: — Az egész úgy hat, mintha az italbolt sa­ját halottjának tekin­tené! A boltvezető rábó­lintott: — Koszorút is kül­dünk a temetésére. Csak még nem tudom, mii írassak a szalagjára. Próbáltam segíteni. — Végső üdvözlet a törzsivónak! — Alighanem gyűj­tünk egy szép sírkőre is — mondta az ital­bolt vezetője. — Per­sze. arra is kellene va­lami szöveg — Még mennyit ihattál volna — adtam búcsúzóul tanácsot. Nagy S. József LUXUS Vettem egy vasalót, a neve Luxus. Nincs ebben semmi luxus. A vasaló szemre is tet­szetős. és ami a legfontosabb. — vasal. Ügy gondolom, ez a maximum, amit megkövetelhet az ember egy 113 forintos va­salótól. Eddig még nincs is semmi baj, a nélkülözhetetlen asszonykellék ragyogóan be­tölti hivatását. Csak ne olvas­tam volna el a hozzá csatolt használati utasítást. A gyártó cég — a Szarvasi Vas- és Fémipari Ktsz — ugyanis arról tudósít, hogy a jótállás a megvételtől számított 12 hónapig tart. Ez eddig rend­ben is van, még mindig nincs semmi rendkívüli. De az mái cseppet sincs rendjén, hogy idézem: „a szerviz telepünkön történik. A postaköltséget szö­vetkezetünk vállalja.. Amióta a fenti sorokat elol­vastam, nem tudok jó szemmel nézni a kényes vasalóra, nem beszélve arról, hogy állandóan rettegek: mi lesz, ha csakugyan szükségeltetik az a bizonyos szerviz? Mehetek dobozt. pa~ pírt, spárgát keríteni, csoma­golhatom a vasalót, vihetem t< postára és aztán várhatok, ki tudja meddig ... Mert messzi van ide Szarvas. Én, mint vásárló, aki csupán egyetlen vasalót vettem, ter­mészetesen nem szólhatok be­le a szarvasi ktsz munkájába. Ha őnekik az országosan ki­alakult szervízszokások nem megfelelőek, ám legyen, de szándékukról ne a csomago­lás alján elhelyezett és csak odahaza kibontott használati utasításban tájékoztassanak, hanem valahol kint, a vasaló nyelére rögzített, orditóan nagybetűs feliraton, hogy én, mint vásárló, jó előre tudjam: ezt a vasalót nem szabad meg­vennem. Persze, az sem volna rossz, ha a kereskedelem nem árusí­tana ilyeii távszervízzel ellátott háztartási alkalmatosságot- Mert ez így valóban „luxus”. (m) 1969. augusztus* 8„ péntek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom