Népújság, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

A cím kategorikus kijelentését lehet óvatosságnak is 'betudni, de lehet általánosításnak is. — csak a szórendet kel! kissé megbolygatni: nem a térképen található. A riportdráma, ahogyan Darvas nevezi, ez a magas hőfokú publicisztikai dra- .ntatizáció — ahogyan. én ne- .vezném — egy valós és helyhez kötött történeti magra alapozva, egy kétségkívül végletes szituációt teremtve, igyekszik választ keresni olyan kérdésekre, amelyeket nemcsak az író, hanem az élet tesz fel nap mint nap éppen e társadalomért felelős és e felelősséget vállalni is akaró emberek számára.

A térképen nem található Korhosról (eredetileg más volt a neve, de még a főpróbán 'meg kellett változtatni, mert egy hasonló nevű község „megorrontva’" a dráma témáját, határozott tiltakozását jelentette be a helységnév miatt.) Egy fiatal író- újságíró kegyetlenül őszinte és igaz képet rajzol meg riportjában. Az elmaradottság, a szellemi restség szinte szimbólummá ötvöződik ebben a riportban, amely megjelenése után hatalmas vihart kavar a faluban, de a megye legfelsőbb vezetésében is.

Igaz-e a riport?

Így igaz-e a riport?

Miért csak azt látta meg az író, ami rossz, miért nem azt is, ami történt az elmúlt evekben, sőt évtizedekben? Ha igaz a riport, akkor is, hasmos volt-e, hiszen egy egész falut kavart fel, „sértett” meg?

A nézőnek könnyű dolga van lenn a nézőtéren, mert ha csak nézője s nem szereplője a történetnek, könnyű meghoznia az ítéletét: igazság csak egy lehet, és itt lég- alábbis száznyí „igazság" feszül egymásnak.

Ügy vart, Igazság csak egy lehet: de melyik az? S hogy a néző ne csak egy általános filozófiai tétel megállapításához, hanem politikai, társadalmi életünk konkrét valóságához is eljusson, erre vállalkozott Darvas legújabb drámájában.

és felelősségteljes igényének akarását a másik oldalon.

Korhos állóvíz, pocsolya, amelyet egyre gazdagabb vetésű földek vesznek körül. Felkavarni ezt a pocsolyát, vagy békén hagyni ? Csak a zöldellő vetésekről szólni, írni, vagy csak a pocsolya bűzéről? „Akarata ellenére senkit sem boldogíthatsz” — mondja a darabban Bónis, a megyei titkár, aki „húsát, vérét”, fél életét áldozta a vidék jobbítására. De hát itt nem arról szó, hogy „akarata ellenére”, hanem elsősorban is arról, hogy akaratra döbbenteni Korhost és népét, a térképen nem található és a térképen igenis található „korhosbelieket!”

Fellapozom a régi évfolyamokat, elolvasom hosszú- hösszú évekkel ezelőtt írott cikkeimet. Nem szégyellem, vállalom őket, de úgy tekintek rájuk, mint felnőtt férfi pattanásos kamaszkorára. Ma már tudom, hogy több volt bennük a jó szándék, mint az érték, s több a hév, mint a gondolat. De ezek a cikkek engem jelentenek. Szenvedést, őrlődést. tanulást, elbukást, talpraállást, az emberré, újságíróvá érés folyamatát. Amely gondolom és remélem, ma is tart még.

Ám, ha valaki oly jelentősnek tartana, hogy megírná ama cikkeim igazi értékét és hozzáírná mai munkám fogyatékosságait és tenné ezt bármily segítő szándékkal, hogy ezeket többé el ne kövessem — bosszantana és egyoldalúnak ítélném meg a dolgot. És nem lenne igazam! Bosszantana, pedig jómagam is hányszor találkoztam hitem és szakmám gyakorlása közben azzal az igénnyel, hogy a „de” el ne maradjon. És hányszor nem tudtam megértetni — ami saját dolgomban lám. engem is bosszantana —, hogy attól a pattanás, kelés nem gyógyul meg, ha azzal áltatjuk magunkat, de lám, az arc j többi része milyen szép és egészséges.

Korhos extrém eset. Sűrítmény. Mintegy ide exponálta a lelkekben, a fejekben, de a közéletben is meglévő maradi Ságot, konzervatívizmust az író, — az egyik oldalon; s ide exponálta az igazság teljes

A kommunistáknak —, de nemcsak azoknak —, akik az élet lelkes, néha botló, de. mindig erjesztő kovászai akarnak és tudnak lenni, ebben az országban önmaguk „ellenzékének” is kell lenniük. Ki kell mondania minden felelősségteljes embernek, közéleti embernek, politikusnak, vagy „csak” hivatásos átlagpolgárnak ki kell mondania, mi az, ami még kín, szenvedés, ostobaság, fekély, ami már idegen tőlünk. Nekünk kell kimondanunk, nekünk kell észrevennünk, hogy felkavarva minden pocsolyát, akarásra döbbentve minden még akarni nem tudó állóvízlélkű embert, kiirtsuk a szép arcot csúfító fekélyt. Fájdalmas műtét? Kétségkívül. Az igazság nem mindig féderes hin- tón érkezik, hanem gyakran rázós utak izmot-csontot törni képes parasztszekerén is.

De hát — vélni hallom — most ez divat! Mint a beat- leshaj és miniszoknya. Csak veszélyesebb. A hosszú haj divatja csak kívülről változ. tatja meg a fejeket, de ez a divat, ez a „furcsa szociológia” belül tehet kárt. Hátha mindig és megszállottan csak a fekélyt kutatjuk, ha mindig pocsolyát kotorunk fel, könnyen eltorzulhat a szemtengely és már csak azt látja, ami rossz és észre sem veszi azt, ami mégis csak az igazság, — hogy itt jó.

E gondolati kétely meg is fogalmazódik Darvas drámájában, amikor a fiatal íróit azzal vádolják, hogy „...egy jó kis botránnyal még írói hírnevet is lehet szerezni...” Kétségkívül, — lehet! Mú- landót, szappanbuborék-dicsőséget, amelyet azok tapsa- levegője pukkaszt szét, akik egy pillanatra összeütik a tenyerüket. A felnőtt közvélemény, az utóbbi években felnőtté érett és nem- csak deklarált közvélemény pillanatok alatt szagot fog: a di- csőséghajhászás olcsó pacsulija ez, s nem a változtatni akarás tiszta, illatos levegője.

Különösen is bíznunk kell egymásban. A politikusok felelősségében, az írástudók felelősségében, az esztergályosok és traktoristák felelősségében. Bízni, de szólni is persze, ha kell!

tó — egy önálló dráma hordozója. A vidéki újságíró a dolgokat tisztán látó, de gerinctörésében azt meghamisító alakja — vádoljanak elfogultsággal — egy tragikomédia főszereplője lehetne. Az öreg író igazságosztó, a fiatal író néha hebehurgya és nagyképű, de belső igazságában hívő alakja és a többieké, a népfront-elnök, a tanácselnök, mind-mind illusztrációnál jóval több, de élő embernél mégis kevesebb a színpadon.

Mi az, ami mégis drámai feszültséget teremt a nézőtéren? A gondolatiság, a téma maisága és merészsége — miért lenne egyébként merész ma és nálunk? — egymagában még nem adna erre választ. Valahol ott van az igazság, hogy az írói gondolat felforrósodott igazsága szerencsésen találkozik a szereplők, a figurák belső tartalmával, s amit elmulasztott az író, az a nézőben, a szerep és a gondolat találkozása folytán, hiteles alakká formálódik ki.

A ma nézőjében. Aki tudója, részese, vitatója, vagy igenlője a színpadi történésnek.

Szándékosan nem foglalkoztam részleteiben is a darab történetével, s különösen nem e publicisztikai drama- tizáció (?) hőseinek jellemzésével. Aki nem nézi meg, annak úgysem mondana sokat, legfeljebb közhelyeket. Aki megnézi, annak meg felesleges baedekert adni, s megvédeni akár az öreg írót, vagy a fiatalt, a falusi pedagógust, vagy a megyei titkárt, illetőleg megmagyarázni, hogy kinek miben van, vagy miben nincs igaza. Ha magyaráznék, a magam véleményét oktrojálnám rá a nézőre, s ei éppen a darab szándékával lenne ellentétes. És a rendező szándékával isi

Nyilassy Judit Jászai-díjas — kicsit körülhatárolva az inkább felvázolt, minit életre teremtett hőseitől — zárt kompozíciót állított a színpadra. Kevés mozgás, néhány szinte parancsszerű beállítás. Főszereplői: a tépelődő gondolat, a szó. Engedte, hogy a gondolat minél akadálytalanabbul Jussom a nézőtérre, visszafogott, külső< rgektől mentes rendezése mintegy aláhúzta az írói mondandót.

Feltétlen érdeme a rendezőnek, hogy hozzájárult a figurák életre keltéséhez, hogy hiteles atmoszférát tudott teremteni a színpadon.

Somló Ferenc Jászai-díjas, öreg írója érzésem szerint remek telitalálat. Gyötrődő igazságkeresése, néha cinikusnak tűnő, meg-megtorpa- nó reménytelensége. újból felbuzduló küzdeni vágyása és csapongása kitűnő ellenpontja volt Bónisnak. a megyei titkárnak. Dariday Róbert megfogalmazásában egy kicsit feszes, sokat élt. sokat harcolt, de egy pillanatra meg nem fáradt alakká vált Bónis személye. Akar és tud szembenézni a tényekkel, korlátái önmagából, saját megküszködött munkájából, az emberek iránti mélységes tiszteletéből fakadnak. Az előadás elején Dariday Róbert inkább merev volt, mint feszes, aztán hangot és tartást talált: emberi és hiteles figurát teremtett. Csikós Sándor fiatal írója szereposztásbeli tévedés. Színészi alkata, adottságai nem felelnek meg e figurához. Ezért tűnik határozott helyett nyeglének, és nyűgösnek ott, ahol makacsnak kellene lennie. Kulcsár Imre vidéki újságírója mintha egy szerkesztőségből lépett volna ki. A Jászai-díjas Némethy Ferenc igazgató tanítója kegyetlen körképet festett a meghasonlott, megtört lelkű és gerincű vidéki kommunista értelmiségről. Az volt az érzésem, hogy Némethy mindent tud, amit a színpadon tudnia kell, — sőt azt is, amit az életben tenni kell!

Szólni kell a népes szereplőgárdából Paláncz Ferenc remek és hiteles Ficzkójáról, Dobos Ildikó alakításában a gyáva falusi kislányból öntudatra ébredt és harcot Vállalni-kész védőnővé vált Marikájáról. Pákozdy János, Szili János, Hamvay Lucy, Lenkey Edit, Lőrinc Éva, Győrffy László és Csanády Ila formált meg egy-egy ^jellemző figurát és adott lehetőségeken belül, művészi igénnyel és hitellel.

Gergely István díszletei kitűnően szolgálták a darab mondanivalóját, atmoszférateremtő erejűeknek bizonyultak.

Gyarkó Géza

Március a Margitszigeten

(MTI foto: — Barna István felvétele.)

A fényképezés 130 éve

Kiállítás: a daguerioijpiától az elektronikus gépekig

(Budapesti tudósítónktól):

130 évvel ezelőtt fogadták el a fényképezés találmányát, bár akadtak kételkedők, akik akkoriban így írtak, mint ez a német újságíró is: „Ha az a bizonyos Daguerre úr ott Párizsban százszor is állítja, hogy gépével az emberi áb- rázatot ezüstlapon tudja rögzíteni, akkor ez százszor is alávaló hazugság, mely nem érdemli meg, hogy az optika komoly német tudósai ettől a vakmerő állítástól félrevezettessék magukat.” Most pedig ott áll Louis Jacques Mande Daguerre szobra „A fényképezés 130 éve” című kiállttáJÜÉi

Űf. március 16„ vasárnap

Az a sietség, amellyel Darvas ezt a darabot megírta — öt hónap alatt — igazolja, hogy az író napjaink!?) égető közéleti Kérdéseire keres és próbál Velünk együtt, ha nem is tökéletes, de gyors választ adni. Az a sietség, amellyel Darvas ezt a darabot megírta, ha nem is menti, de indokolja: kevés volt a kihordási idő. Nem a gondolatok megfogalmazásához, hanem a gondolatok hordozóinak drámai megmintázásához. Néhány epizcidfigura remek telitalálata mellett, dráma szerkezeti elemeinek fő tartópillérei így jobbára csak eszmei álláspontok deklaratív képviselőivé váltalt, s nem hús-vér eleven figurákká.

A megyei titkár, — külön drámai figura. A falusi tani;

A tavasz bepillantott már az ajtón, de a tél egyelőre még arcára fagyasztotta a mosolyt. Ám a napnak ereje van és délidőben kinyújtózhatnak az erdők.

Tegnap délután már nem bírtam tovább a szobát, a várost és elindultam kifelé. Az alj- erdőben a bokor alatt fácántyúkok fürödtek, a kakas pedig büszke méltósággal igazgatta tolláit. ,

Március van és a hírnököt kerestem. Gondoltam, egyszer majd felrebben a bokor alól, előtoppan, mintha varázsszóra tenné. Találtam hóvirágot, mókust is láttam egy odvas, revés tölgy oldalán, de a hírnök egyelőre váratott magára. A feketerigók pajzán jókedvükben majd felverték az erdőt, cserregésüktöl volt hangos a tájék. Az oldalút mellett ugrott egy bak is, barkós, gyenge agancsát jól láttam a sombokor gallyai között.

Jött az erdész. Kalapja mellett hóvirágok. — Látott már hírnököt?

Mosolygott.

Egy hete mindennap lesem, figyelem őket. Tavaly ilyenkor már itt voltak, de az idén nem akarja megemberelni magát az idő.

A vadászház előtt szalonnát sütöttünk. A nyárs végén rakoncátlanul táncolt a kicsörrent zsír, a tűzön pattogott a még ősszel lehullott gally. Így a déli verőn egészen kellemes volt az idő és amikor a parázs elhamvadt, még akkor sem kívánkozott föl a nagykabát.

Alkonyaikor már a vágás szélén álltunk. Csendben, leskelődve egymás mellett. Ha röppent egy madár, villant a tekintet is.

És sötétedés előtt néhány perccel, amikor kigyútt a vacsoracsillag, felröppent a bokrok közül és elhúzott némán a fejünk felett az első hírnök, a hosszú csőrű tavaszi madár. A szalonka. .

Egymásra néztünk.

— Megjöttek..., — súgta az erdész, de úgy, olyan halkan, mintha egy nagy-nagy titkot árult volna ei valakinek.»

N

yugdíjba ment egy ember. Egy erdész. Nem nagy dolog, úgyszólván mindennap előfordul ilyesmi.

János bácsi számára ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Hajnali négykor ébredt, aztán felöltözött, vállára vette a puskát és elindult a rakottyási vágás felé. Mire kiért, már megérkeztek égtelen zúgással az első teherautók. A munkások a tűz körül melegedtek, meri. ilyenkor, márciusban még fagyosak a hajnalok.

Parolázott mindenkivel, pontosan úgy, mint mindig. Az emberek a munkáról beszéltek, a termelésről, a közelítésről, a csúszós, sáros utakról de ő ma hallgatagabb volt. Szeme a távoli erdőket kutatta, az ágon pattanó barkát figyelte és úgy érezte, mintha most ő vendég lenne itt, a régi birodalmában.

Negyven év hosszú idő. Gyerekfejjel kezdte itt az életet, ismert minden fát, minden bokrot.

Az utódja, a huszonnégy esztendős erdész- technikus már hetek óta mellette dolgozott.

— Tanítsa be a fiatalembert... — mondta egyszer a mérnök, amikor kijött a hintával.

Pattagoti a tűz, zsír sercent a szalonnadarabokból a pttha kenyérre.

— Egy kortyot, János bátyám — nyújtotta az egyik munkás az öreg felé a pálinkásüveget.

Az öreg megcsóválta a fejét, aztán egy félliteres üveget vett elő a táskájából.

— Ma mindenkit én kínálok...

A munkások összenéztek. Tudták, hogy János bácsi nyugdíjba készül, de hogy éppen met járt le a negyven esztendő, erre senki sem gondolt.

Az emberek félkörbe állták a tűzet. A pa- linkásüveg szájtól szájig vándorolt, erdei szokás szerint. Aztán mindenki kezet szorított az öreg erdésszel. Ű pedig levett kalappal búcsúzott mindenkitől. Az-erdőtől.

_ — Mi —

son a Technika Házában, és a szobor képmását megtekintheti bárki a daguerrotypián , ,-n ez ,volt az első fotótechni- ■ ka — ahol még az oldalak' tü- . körképszerűen fel voltak cserélve és ehhez is 15—30 per- ees expozíciós idő kellett.

A fotótörténeti teremben a látogató úgy érezheti magát, mintha évezredek előtt élt ,,ősállatok” között mozogna A hatalmas, nehezen kezelhető és mozdítható fotoappa- rátok és nehézkes laboratóriumi készülékek viszont első ízben tették lehetővé, hogy a múlt század nagyjainak arcvonásait teljesen hitelesen lehessen megőrizni az utókor számára. Itt látható Petőfi, Liszt és Sarah Bemard fent- maradt fényképe. A muzeális anyagot a Kiseelli Múzeum, a drezdai Fotómúzeum, a Ko- dak-cég angliai és párizsi múzeuma, az Agfa-Gevaeit Archívum és magángyűjtók biztosították.

A következő teremben mintha egy másik világba csöppenne az ember. Itt 8 jelen és a jövő fototechnikájába tehetünk betekintést. 33 külföldi cég — belga, csehszlovák, francia, holland, japán, NDK, NSZK. olasz, osztrák, svájci, szovjet — mutatja be mindazt, ami ma újdonságot jelent. Láthatjuk a drezdai Pentacon-sorozat legkorszerűbb típusait, a cseh legújabb Flexaret 7-t, modern nagyítógépeket, a kétszer szuper 8-as filmfe’ vevőt, vetítőket. A legnagyobb légek, a Kodak, a Hasselblad szinte elkéoz'>'het"tlenüÍ korszerű gépeket és filmeket mutatnak be — műv .szí fotóikkal illusztrálva. A miniatürizálás és az elektr '"V:a, a fotózásba is bevonult, ilyenek a Kodak-Reflex és a Hasselblad 6x6-os amelyek .a világűr kutatói számára készültek.

A laikus szemlélődök a ma fototechnikájától szinte „el- kábuiva" járkálnak a reprezentatív kiállítási vitrinek előtt —, de nem it helkadnek, mint 130 év előtt olyan sóban, hiszen tudják, hogv nem.

■ .-.ak képmást lehet ezüstlapra rögzíteni, de a láthatatlan élőlényeket és az oly távolt Hold felszínét is,-------------- . « <**

A térképen nem található

Darvas József drámájának bemutatója Egerben