Heves Megyei Népújság, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-31 / 306. szám

Az Egri hangok születése

így született a Petőfi-vers

C ajtótörténeti dokumen- tumok között lapozgatva a Szépirodalmi Közlöny 1858-i számában szemembe ötlött egy cikk, címe: Petőfi és az egri kispapok.

Az írója bevezetőül ezt írja: — Egy hozzám több oldalról intézett felszólításnak engedek, midőn azon három napról, melyeket Petőfi 1844-ben Egerben töltött, mindazokat, mik még emlékezetemben vannak, feljegyezem.

Petőfi ezen három napot a papnöveldében töltötte, hol a kispapok által legnagyobb lelkesedéssel fogadtatott, ezen körülmény szükségessé teszi, hogy az egri papnöveldéről, melynek éppen Petőfi ottlétekor én Is növendéke voltara — némteket előre bocsássák.

— Még 1830—1835 között keletkezett egy magyar olvasótársaság az egri papnöveldében, ahol nem kisebb buzgalommal olvastattak a lapok is. Egyetlen egy magyar lap sem hiányzott, s élénk vitákat lehetett gyakran hallani a megjelent művek, főleg költemények fölött. Természetes, hogy Petőfi mindjárt az első költeményeivel nagy hatást tett e lelkes ifjakra is, s találkoztak köztük, kik rendkívüli tehetségét már akkor felismerték, s bámulták.-------- — .............

Az 1844-tk februáriusban jó kemény hideg volt. Esik... fehér a föld.a debreceni úton egy ifjú közeledik Eger felé...

Furcsa ember lehet, hogy télnek idején oly könnyű öltözetben, egy kisgallér-kö- penyben, útnak indul; valami nagyon melegítheti lelkét, hogy hideggel oly keveset gondol.

Eléri végre Andornakot, meglátja az egri szőlőhegyeket. .. megdobban szíve... s ott a hóval borított országúton nagy gyorsasággal írni kezd;

Ha jé bort érzek betérek;

Ne térnék hát Egerbe?

Ha ezt a várost elkerülném,

Az Isten is megverne.

Egyúttal azt is megtekintem Hol vitt Dobó nagy lelke,

Es felköszöntöm, a ki 6t oly Dicsőn megénekelte.

S ha majd, mint hiszem, a bortól Hatalmas kedvem lészen;

Még verset is csinálok — Pesten Eladhatom jó pénzen.

All a batárzat, áll erősen.

Be kell Egerbe mennem!

Mert ennyi édes vonzerőnek Szívem nem állhat ellen.

Be is ment Egerbe. Be Tár- kányihoz a papnöveldébe. „Itt van Petőfi”-e szavak zengenek minden aikon az intézetben, mindenki igyekszik őt látni, egész búcsújárást tartanak Tárkányi szobájában.

Költeményei után, természetesen mindenki, tüzes, szilaj, bátor ifjúnak képzelé őt: mily nagy lett azonban a meglepetés, midőn egy szerény, igénytelen, beszélni alig merő ifjú állott előttük, ki azt monda magáról, hogy ő Petőfi.

\7 oltak, akik gyanúsan

* rázták fejüket, s nem tartották eg'szén kétségtelennek ezen első találkozás után, hogy ö Petőfi.

De következett az ebéd. Gondoskodva jó egri borokról, s alig iva ki Petőfi poharát. már egyik-másik tele töl té azt. Az ebéd kezdetén még mindig szótalan- és bátortalannak mutatta mahogy azokat hallhassa. \

A harmadik nap Petőfi már olyan nyugtalan volt, mindenkép menni akart, nem lehetett tartóztatni.

El volt határozva, hogy másnap indulni fog. Délután, míg a kispapok iskolában voltak, írni kezdett. Iskola után számosán siettek hozzá, kiknek e három vers számot ol- vasá föl;

Földön hó, felhő a* égen —

Hát hiszen csak hadd legyen! Rajta nincsen mit csudálnl,

Télen ez már így megyen.

Én ugyan nem is tudnám, hogy Tél vagyon.

Ha ki nem pillantanék az Ablakon.

Itt benn ülők a melegben.

Környékez sok jő barát. Töltögetve poharamba,

Fgri bérezek jó borát.

Jó barátok, jó borocska — Kell-e más?

Kebleinkben a kedv egy-egr óriás.

Kedvemnek, ha magja volna Elvetném a hó felett.

S, ha kikelne; rózsaerdő Koszorűzná a telet.

S hogyha földobnám az égre Szívemet,

Melegítené a világét Nap helyett!

Másnap csakugyan elindult, s a többi verszakokat az úton írta meg.

¥ gy termettek az Egri -*• hangok, emlékeként a szép napoknak. És ne hogy kénytelenítessék menni Egerből Pestre, mint Debrecenből jött Egerbe, t. i. gyalog: útiköltségül honoráriummal lepték meg az Egri hangokért a vendéglátó fiatalok.

(U. M.)

(145 ívvel ezelőtt született Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költők egyike. A fenti írást megemlékezésül közöljük.)

CSANADY JANOS:

Éjféli rapszódia

Szilveszterkor zord szele ezerkilométeres határokon rokón

győzelmi dal.

Mert nincs vége

semminek;

ami elhal,

gyengeségünkkel hullik el mint a fák levele, vörösbor, könnyű szárnyak, dérmarta szőlőszárak ... Nyomukba köd pörög, ezerkilométeres határokon hó hömpölyög, szitál a város-ékkövekre, s fémes

sasok nagyívű röpte kérdez szárnyaló kedv, te fényes: ó, szálltál-e már északi égövekre?

A Föld válla fölött, ahol az erő ezer gyökere évszázados fenyőket nyújt a csillagok ember-ostromolta fénykörébe; ahol a vadász sapkáján csillag csillan;

az éji csápda nyomán jártál-e már, ahól t

fagyroppantó hidegben a szabadság tiszta oxigénje tolul torkodba és megzokogtat szinte szilveszter éjjelén hazád ózondús lehelete; , torkodból tódulón az ezerkilométeres hátárokon rokon

győzelmi dal!

csak

OSVATH GABOR:

Cl Y A N t

A röntgengép megmutatja Hol dobog a szív.

Hol pumpál vért a

Hol burjánzik daganat.

Hol a köhögés

nagyartéria.

gát, de lassanként beszédes kezd lenni, lankAdt fejét mindinkább magasabbra emeli, a vele beszélőkkel farkas-szemet kész nézni; majd büszkén tekint körül az ebédlőben, egyikkel-másikkal vitába bocsátkozik: s közben magas eszmék teremnek agyában, melyek dobogásba hozzák szívét, s tán amiatti bosszankodásban, hogy rögtön le nem írhattá azokat, villámokat lövéllenek szét lelkesült szemei, egyszerre csak felugrik ülőhelyéből, s elragadó hűséggel kezdi szavalni, hogy;

— Hányadik már a pohár?

Természetes, hogy többé

senki sem kételkedett" azon, hogy ő Petőfi.

Ebéd után költeményeit ot- vasá föl, melyek még meg nem jelentek volt; majd ismét szavalásba fogott, s a Honfidal-t és Végszó-hoz címűt sok érzéssel mondta el.

Ivásközben című verse egy mulatságos jelenetre adott alkalmat, tudnillik mint nagy hűséggel utánozva a részeg embert, végre a tizedik strófát mondaná, mely így kezdődik:

— Hol Is hagytam ?.. T a buzgó hallgató kispapok egyike komolyan véve a dolgot — oda súgja neki a kilencedik strófa végszavait, hogy „egy mérföldig tartana”.

]V yelvekről lévén sző,

. . » nem győzte eléggé dicsérni a lengyel nyelv szépségét, s feltette magában azt alaposan megtanulni. Elmondd, hogy utazásában egy lengyel mesterlegénnyel jött össze, ki oly gyönyörű lengyel dalokat énekelt, hogy három hétig vándorolt vele, csakBŐSZ JENŐ:

BETŰK

Remeg az éjszaka bokra, mi lettél, tegnapi reggel!

Emlékszem, ámulva ringott a tó, árnyékunk ijedten hullt a habokra.

★

Megfagyott árnyad, jég lett a tükre, hiányod vak hóba írja a szél, — valaki nézi. mióta áll már. s reszketve bámul a furcsa betűkre;. 1

epicentruma.

De mi deríti fel titkos

gondolatainkat,

Ahogy egymást nézzük.

arcvonásainkat: Mikor aggodalmasan lessük:

Hol töri meg a másik

csontjainkat

KONYA LAJOS:

%

SZILVESZTER

Feloldódik Szilveszter éjjel milliónyi magány rikoltva, bánatait a szélbe szórja berekedt paptrkfirt-zenével.

Kikényszerített gondatlanság konfetti-hava hull fejűnkre, szép könnyelműség bajigálja cikázó szerpentin-szalagját.

Zúg milliónyi ember-arccal a Nagykörút, áradt folyóként, s felhörböli a szakadó fényt, amit már záporoz a hajnal.

Papfrsapkák úsznak az utcán, papírtrombiták kakaskodnak — tűntet a gyors esztendők ellen ----a meghosszabbított gyerekkor.

Ve

ssem le én is a komolyság szűk köntösét, bukjam az árba! Holnap úgyis kérdőre vonnak zord bírálni, köznapi gondok.

RÉNYI PÉTER:

Síiéi oajgjijs világos?

Jegyzetek a korszerű művészetről

Tudom, a kérdés nagyon egyszerűen van feltéve: de mit tegyünk, ha az életben is így vetik fel? Arra gondolok, hogy az emberek nagy tömege ahhoz a művészethez vonzódik, amely fényesnek, könnyűnek, világosnak mutatja a valóságot és talán a legáltalánosabb forrása kulturális elégedetlenségüknek, hogy sok modem alkotás — különösképpen az új művek közül — nyomasztónak, nehéznek, sötétnek ábrázolja a világot. Nem akarnak tragédiákat látni, elegük van a szerencsétlenek, az elesettek sorsából, vidámságra, jókedvre, főként kacagtató humorra szomjúhoznak: olykor úgy tűnik, ez az igényük már-már kielégíthetetlen, míg az élet komoly oldalai iránti figyelmük mintha napról napra fogyna... Lehetséges ez? S ha igen, mi következne belőle? — ezen szeretnék ez alkalomból kicsit elmeditálni.

Valóban ez az uralkodó tendencia még ma is, 1968- ban Magyarországon, ez a súlytalan szórakozni vágyás, ez az egyoldalú törekvés a „kikapcsolódásra”, egyfajta menekülés a realitásból az illúziókba? Ennek kétségtelen ellentmond, hogy ezzel párhuzamosan és talán még nagyobb ütemben növekszik azoknak a tábora, akiknek műveltsége és ezzel kulturális igénye emelkedik, akik a múlt és jelen művészetében egyéni létük, népük és a kor igazi kérdéseire keresnek választ. De ennek a kisebbségnek a szaporodása még nem ad választ arra, hogy miért növekszik a másik póluson is az igény, miért nagy és egyre nagyobb a közönség „nyomása”, hogy feledtetve szórakoztassák, hogy elvezessék egy irreális, vágyakból szőtt világba, vagy könnyű mámorba ringassák, amelyben néhány óráig gondtalanul lebeghet? Van erre egy, ma már talán többé-kevésbé köztudott magyarázat: „az emberek a moziban, a színházban, a könyvben egy pótéletet' keresnek, a szürke hétköznapok ellensúlyát, hogy így szerezzék meg maguknak mindazt, szépséget, színt, bájt, jókedvet, amit az életben nem kapnak meg, ami hiánycikke még egyéni életüknek”. Művészek, írók, lite- rátorok. akik — alighanem e népszerű műfajok „konkur- renciája” miatt is sokszor indulatosan — rámutatnak erre. legtöbbször ki is mondják azt az aggályukat, hogy egy kulturális gyakorlat, amely eleget tesz ezeknek a kívánságoknak, a mai verébért odaadja a holnapi túzokot, feláldozza a nép eljövendő felemelkedésének ügyét,

azért, hogy eleget tegyen a jelen kívánalmainak. A vita ekörül újra és újra fellángol, hol a táncdalfesztiválok, hol az olvasómozgalom témája körül, hol a könnyű műfaj, vagy a krimidivat váltja ki, hol meg egy különösen nehéz,

sokak számára érthetetlennek tűnő film.

Nem vonom kétségbe, többször magam is írtam róla: ez az illúzióéhség létezik, hat, a kulturális szükségleteknek nem elhanyagolható tényezője. De úgy érzem, a dolognak van más oldala is, amelyről érdemes beszélni és ez az oldala nem kevésbé fontos, még ha nehéz is szólni róla, mert nagyon kényes és egyhamar abba a hírbe keverheti az embert, hogy védelmébe akarja venni az illúzióhaj- hászást, a realitást nem számba vevő, felületes szemléletet. Ez pedig az, hogy a kor. amelyben élünk, nagyon igénybe veszi az embereket. mellesleg az intellektuálisan képzett embereket is; ez a kor sűrű. nehéz, nagy konfliktusoktól feszülő kor. amelyben a világrendszerek között és azokon belül éles és nem egyszer drámai harc zailik. ez a kor az átmenet kora. bizonyos értelemben minden egyén számára is:

az útkereséssel járó vergődések és vívódások kora

olyan időszak az emberiség és az egyes népek történetében. amikor soha nem látott dilemmák tornyosulnak elénk, a béke kilátásaitól a nemzetek lövőiéig, a harmadik világ félelmetes problémáitól a szocialista országok további perspektívájáig Olyan tömege halmozódott itt fel a meg nem oldott. ki nem tisztázott kérdéseknek. olyan számban ütköznek itt össze félúton lévő folyamatok, mint korábban talán soha. Mindez közvetve és közvetlenül kihat az egyénre. legalábbis olyan közvetlenül, mint ahogy a televízió híradója estéről estére odatálalja millióknak a nap felkavaró, választ követelő eseményeit S hatásuk alól nem vonják ki magukat az emberek, ezt ne felejtsük el. Statisztikák bizonyítják, nálunk is. más országokban is. hogy minden szórakoztató műsornál nagyobb a híradók közönsége, a napi saitó híreit olvasók száma. Ha mérleget készítünk arról, hogy hányán, mikor és miért fordítanak hátat a ..komoly” dolgoknak, illetve mikor figyelnek rájuk — ezt a számot nem lehet figyelmen kívül hagyni. Itt valami nagyon mély és lényeges összefüggés van. Ha megengedtetik nekem, hogy egv kicsit elnagyoltan fogalmazzak, azt mondanám: az eevik naev szám — a híradókat nézőké — összefüggésben és kölcsönhatásban van a másikkal, szókéval, akik valami habkönnyű sztorira vágynak. eev . 'ó kis mulatságra”, amelyen lehet nevetni, miközben el lehet hessegetni a híradóból ránk meredő gyakran bizonv megoldhatatlannak tűnő kérdéseket.

Mondere. kényes erről az oldalról beszélni, az embernek könnyén váglak ma:d a feiéhez a franciák mondását: tout comprendre c’est tout pardonner — mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. De hadd tegyem h m-zá: nem hiszek ennek a bö'r^ncsAgénck az igazában. Abból, hogv mindent meg «karunk érteni.

még egyáltalán nem következik. hogv mindent meg is bocsássunk, mindennek helyeseljünk. Ellenkezőleg: ha komolyan tenni akarunk valami ellen, előbb tökéletesen meg kell. hogy értsük- fel kell, hogy tárjuk okait maradéktalanul. Annál inkább mivel az a reakció, amellyel a mai közönségnél találkozunk. sok tekintetben más, mint amit általában kritikus időkben tapasztalhattunk társadalmi krízisek ideién; Közismert, hogy az első világháborút követő években, a forradalmi hullám apálya idején egv szórakozási, főként tánchisztéria söpört végig Európán és Amerikán; az is köztudott hogy a fasizmus és fi háború közeledte elől Magyarországon a Meseautóba és a vele rokon giccsek áradatába húzódtak az emberek, mint ahogy a háború végén a rendszer közeledő öszéomlásának is megvolt a maga menekülési formája a kultúrában, az áltragikus Karádv-slágerek szentimentalizmusa.

De kinek jutna eszébe ezeket a nyilvánvalóan hamis reagálásokat, ezt a strucc- kultúrát védelmébe venni? Semmiképpen sem szeretnék azok közé számítani, akik ilyen mentegetésekre vállalkoznának. S egyébként is. előbb arra kellene válaszolni, hogy az a keUetlenség. az a kényelmetlen érzés, amely elöl a közönség a puszta szórakozásba menekül, azonos-e azoknak 'az időknek válságérzetével ? Van-e ma nálunk — azokban, akikről itt szólunk — egyáltalán válságérzet, úgy érzik-e. hogy a világ egv kataklizma felé rohan, feltartóztathatatlanul és hogy nem tehetnek mást, iobbat. mintha a hátralévő időt valahogy kpllemn<;«( agyoncsapják? Meggyőződ«