Heves Megyei Népújság, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
] FARKAS ANDRÁS« Mennyi az cmbei? Tél közepén, mikor annyi a köd már, Annyi a jég meg a sár a közelben, Csak figyelem, mikor is esem el már, És amikor koravén csak a nap már, Néha szakad fel a fellegek árnya, S pillanatokra mutatja a napfény, Hogy laposan hunyorítva, de van még, Tél közepén, mikor éj elevenjén Cjra születnek a pr-. ztort dalban Mind a remények, mindaz a kedves Várakozás, amihez odaszoktunk, Cjra dalokban, a hangsatok édes Bűvöletén Sáp erőre szivünkben, Mert ez az emberi sors az időben: Várni-tnegclni magunkat a jobbért. Mondom, a tél közepén ez a föld csak Várakozás szereltre — kitartó Küzdelem arra, bogy itt eme földön Meglegyen az, ami szép, ami jó, ami hálás. Az, amiért, ha lebet, sokasodjunk, Térre-id 5re, a percre araszra Merve legyen ez a Föld s vele sorsunk, Mert ez a Föld az anyánk nagy ölével. S mi, az idén, közepén eme télnek. Hárman az emberi faj közepéből, Köd, fagy alól kiemelve, a számok. Gépi agyak ropogó vezetékén, Emberi szóra, a földi parancsra, Földi érövéi, az emberi kéznek, Emberi agynak a jó leleményén Mennek,. elérnek, elérnek a Holdig. Hét nap az üt oda-vissza. E bárom Férfi előre tanulta a rendet. Éteren át csak az emberi szónak. Számokon át csak az emberi agynak Van joga és ereje, hogy e három Férfit a súlytalan Gr pereméről Visszaszerezze a Főidnek, Anyánknak, Es a Leány, ez a Hold, akiért moat Mentek, elérti-e, érti a játszmát? r Eddig a Holdra, ha néha fígyeltün k. Tudtuk, az arca, a lelke barázdás. Képe, a fénye aludt tudatunkban — Asszony! sors ez a Hold — noszogattuk — Éppen a fénye-futása ez s rabság, Alit sosem ért meg az embert elme — Messze van innen, a Messze a Törvény, Hagyják aludni-pihenni — ha más nincs. S most, mikor annyi legenda kifárad. Most, mikor annyi a vész eme földön, Annyi az itteni kérdeni vágyás. Itt az Egész kapujában a kulcs már. Hatha a Baj, amit eddig a Föld szüli, Átalakul — De mivé alakul át? Nyitja-e majd ez a kulcs a Világ őrt, Es ha kinyitja, a titka mi lesz még? Korszakok, ezredek, élveteg áim* Sündig előre, magasba repített. Hittek a hitben a jók, igazaknak Vallani úgy adatott ez az élet. Hogy buja mítoszok és a legeuda Őrzik az egyszeri tettet az észbeu. Es ha ma messzire visszatekintünk. Nincs lehetetlen előre-elöttünk! Mert ha igaz, hogy az Ember atommal Játszadozik s eme játszma veszélyes, Elviszi évmilliókra a múltba, Es millió kilométerekig még Messze jövőbe, a csillagokig már, Tadja akarni,-megélni magát'most, Most. mikor eddigi távlatain túl Célja-találni remélhet a Térben. Félre a gondolatokkal! A táncban. Egyre a győzelem ive ha szárnyal, Borban a győzelem illata hódit. Es örömé, hiszen ennyi az Ember, Hogy tüdejével az egyszeri hangot Es az agyával az egyszeri Almot Küldi azoknak, akikben a Lélek Látja • végtelen út ragyogását. TAR! LÁSZLÓ: MAJDNEM TELES i, • Sohasem tagadtam, nagyon rossz tanuló voltam. Gimnáziumi pályafutásomból alig emlékszem másra, mint hármasra. Lusta diák voltam, nem voltak nagy ambícióim. Csak semmi feltűnés! — ez volt az elvem — maradjunk meg a szolid elégségeseknél. j Azt viszont nagyon is tud- j tara, hogy mennyit kell ta- I nulnom a hármashoz. Csödá- j latos ösztönöm volt e tekin- ; tetben, csak két ízben téved- í tem nyolc év alatt Egyszer ] megbuktam latinból, egyszer kettest kaptam fizikából. Az | év végére azonban mindket- j tőt kijavítottam hármasra | De miként lett hetedikben majdnem jelesem történe- | lemből és nem sokkal utóbb, ! hogy álltam bukásra belőle? j Abban az évben új történe- I lemtanárt avattunk. A régit í nyugdíjazták. Az új tanár tiszteletére az első leckét be- : vágtam, különben is az volt a tervem, hogy megjavulok és színjelesen végzek. | Hát szóval bevágtam a pún háborúkat, és mit tesz isten, az új tanár kiszólított. Öriá- j sít produkáltam. Az osztály meg volt döbbenve és Lápó- í czy — így hívták az új ta- j nárt — elismerően bólintott: ez igen! Akkora jelest írt be, hogy még a Czira is látta az : utolsó pádból. Ettől a naptól fogva nagy ember voltam lápőczy szemében. Amikor megtudta, j hogy egyébként igen közepes I tanuló vagyok, még jobban megkedvelt Nyilvánvaló lett előtte, hogy a történelem égetem célja, s nem tartozom a minden tárgyat egyformán magoló eminensek közé. Nem a jeles bizonyítvány lebeg a szemem előtt, hanem a történelemtudás. Ki sem hívott többé felelni. Bizonyára úgy érezte, hogy a pún háborúkról tartott beszámolóm után sértés lenne, ha feleltetne. Ha magyarázott, időnként bizalmasan felém bólintott, mint aki azt mondja: „Persze, Szvoboda, maga ezt nagyon jól tudja, de hát a többiek, ugye...” Nyugodtan ültem a jelesemen szeptembertől májusig. A pún háborúkkal nagyobb sikerem volt, mint magának Hannibálnak. Év közben pedig megtanultam alkalmazkodni a jelesemhez. Máig is rejtély előttem, hogyan jutott eszébe Lápóczy- nak hat nappal a bizonyítványkiosztás előtt újra kiszólítani engem, a kiváló historikust. Talán megtudott valamit a múltamról, talán élvezni akarta legjobb diákjának tudását — mindegy. Kiszólított. Egy betűt sem tudtam. Meg sem szólaltam. Lesújtó percek voltak, Lápőczy hol letette a evikkerét, hol felvette. Alaposan megnézett, én vagyok-e az csakugyan. Fájdalom, én voltam. Nem értette a dolgot és Jobban megviselte az ügy, mint engem. — Leülhet, Szvoboda .; 1 — mondta fásultan és én a helyemre vonultam. A következő órán már az év végi osztályzatokról beszélt. Amikor a nevemhez ért, így szólt: — Hát, Szvoboda ... magával igazán nem tudom, hogy mit csináljak ... Jelesre állt a legutóbbi óráig... Fejlehaitva álltam a helye(Csont István illusztrációja) ö szomorúan folytatta: — Nézze. Szvoboda. én nem merek ítélni a legutóbbi felelete alapján.., Talán indiszponált volt.. > Vagy valami családi ügy... Kettest kellene adnom, de szeretnék magának jelest adni. Szeretném, ha kiköszörülné a csorbát. s. Jöjjön ki. Szvoboda.' men. m m mp -TLTJ"J"./V,UVVn_rLrV^«*VV^l*■» * » sem. hogy az ő esetük — a ml esetünk — lényegesen más: ma a nagy igény a szórakozás iránt amennyiben ebből az irányból származik. nem egy effektiv válságtól. háborútól. vagy a hazai rend felbomlásától való félelem terméke: nem a rettegés a jövőtől, az egzisztenciális, vagy más bizonytalanság fejeződik ki benne, hanem egy intellektuális krízis: az emberek a világról ma többet tudnak, mint bármikor előtte, de nem eleget hogy ez a plusz kiegyenlítse azt a mínuszt amit a megválaszolatlan kérdések tömege jelent Ettek a tudás fájából. de nem jutott nekik annyi, hogy jól is lakjanak belőle, láthatóvá vált előttük egy hallatlanul bonyolult valóság, anidv meg is ieézte ókét. kíváncsivá is tette őket, ez a valóság azonban olvan labirintusnak mutatkozik, hogy menekülnének is előle. És abban a különös kettősségben, amely az úgynevezett nagyközönséget ma jellemzi, ezt az ellentmondást látom: az illúziókba az emberek ma nem azért menekülnek, vagy nem elsősorban azért, mert íz életük nehéz, nyomasztó, elviselhetetlen, az illúzió-világ pedig szép és kívánatos; inkább azért vonzódnak az illúziókhoz, ngert azok egyszerűek. egyértelműek. Igen, így is mondhatnám: számukra ennek az illúziónak a világa az ésszerűség világának tűnik, még a valóság ésszerűtlennek, ködösnek, talány, iák. Ha az elején arról szóljunk, hogy a sötét helyett a Világoshoz vonzódnál?, akkor éz a szó átvitt értelemben is áll: a sötéttől idegenkednek, mert homályos, a világost azért szeretik, mert érthető. Hamis ez a logika? Igen, hamis, tökéletesen hamis. De van, létezik, tehát számolni kell vele. Számolni pedig igen sokféle értelemben. Először is abban az értelemben, hogy itt korántsem egyértelmű, még kevésbé megfordíthatatlan tendenciáról van szó, vagy valamiféle „hibás” gyakorlat következményéről, amely ellen elsősorban adminisztratív rendszabályokkal kellene fellépni. Mi sok mindent tehetünk a magunk körében, de a mai világot, a mai bonyolult, olykor bizarr ellentmondásaival, nem mellőzhetjük, merthogy nekünk nehézségeket okoz a kulturális orientálásban. De ez nyilvánvaló is, ezt csak a nagyon szűk látó- körűek nem értik, akik Szal- tikov-Scsedrin bürokratájaként azt követelnék, hogy a nekik nem tetsző földrészeket „csukják be”. A világot — valahogy így mondja Marx — a filozófusok eddig csak magyarázták, mi viszont meg is alcarjuk változtatni. Ezt valljuk ma is, ezt tesszük ma is; az, hogy olyan bonyolult lett, amilyen, az nem utolsósorban, sőt mindenekelőtt a szocialista forradalom következménye, az forgatta ki a régi világot sarkaiból. De ahhoz, hogy megváltoztassuk és miközben megváltoztatjuk, meg is kell érteni, magyarázni a valóságot. Ha csak a legutóbbi évek meghatározó nemzetközi eseményeit vesszük, a kérdések légióját vethetnénk fel, ame- . lyekre keresni kell a választ, amelynek rugói, indítékai, összefüggései csak fokozatosan világosulnak meg. Ezt a helyzetet, ha tetszik, ha nem, úgy érzem, tudomásul Ml venni. Vagy úgy is mondhatnám: az emberek előtt először is világossá kell tenni, hogy olyan korban élnek, amely nem nagyon világos. Nem azért nem világos, mert megvilágíthatatlan, mert megfejthetetlen, hanem mert még nem sikerült átvilágítani. S itt nagyon pontosan kell fogalmazni, ugyanis az a mű- vészét, amellyel a mi közönségünk elégedetlen, mert sötétnek, nyomasztónak érzi alkotásait, valami hasonló csengésűt mond. Nem. tévedés ne essék, nem ugyanazt mondja. Ez a művészet arról beszél, hogy ez a világ maga a káosz, az áthatolhatatlan sötétség, és ezért ilyennek is kell ábrázolnia. A különös, a szinte kísérteties ebben a játékban az, hogy ez a művészet tulajdonképpen azt fejezi ki, amit az a közönség gondol a mai világról, amely éppen ezt a művészetet — el- utasítja, és az illúziók egyszerűsége, szimplasága felé fordul. Valósággal abszurd drámába illő szituáció! Mindketten ugyanazt mondják és az ellenkező irányba indulnak... De ellenkező-e ez a két irány? Másfelé visz-e valóban ez a két út? Az egyik az illúziókhoz, a másik a realitáshoz? Nem, éppenhogy nem: mindkettő, a dermesztőén sötét is, a ragyogóan világos is egyfelé visz, ha le- hántjuk mindkettőről a külső burkot; mindkettő tagadja a világ megismerhetőségét, és ezzel együtt átalakíthatóságát, sőt a nihilizmushoz vonzódik, a társadalmi aktivitást értelmetlennek érzi, nem hisz az emberben, az emberi cselekvésben. Nem hisz abban, hogy a társadalom formálható és hogy az egész látszólagos káoszban is munkáinak a haladás objektív törvényei. Pedig — ezt se tagadjuk! — egyik sem akar belenyugodni ebbe a kilátás ta lanságba; mind a kettő keres valamit, akar valamit, és kiútnak gondolja azt, ami pedig csak zsákutca Ebből a különös azonosság-ellentétességből persze következik, hogy ezt a két pólust nem szabad úgy felfogni, mint egymás ellenszerét, nem szabad azt gondolni, hogy az egyik csillogó derűjét a másik hiteszegett komorságával lehetne gyógyítani, vagy fordítva Ellenkezőleg, ez a két szemlélet nem egyenlíti ki, nem korrigálja egymást, hanem fokozza, kiélezi egymás szélsőségeit. Azt a nézőt, akit Beckettel meg más abszurd drámákkal akarnak „kigyógyítani” a csak hahotáztató vagy giccses vígjátékból, egy újabb érvet nyer majd arra, hogy eddigi hajlamainak hódoljon: hisz ha olyan a világ, ahogy nekünk Becket mutatja, akkor — úgymond — még a legjobb, ha nevetünk rajta, illetve nem gondolunk rá. S még dühödtebb reagálásokra számíthatunk, ha a modern pesszimizmus híveinek a könnyed tingli-tanglit ajánljuk majd hitet, élet- és alkotókedvet adó példának. S mindkettőnek ezen a bűvös körön belül, igaza lesz! A megoldás nem itt van, nem is valami taktikai „középen”, a kettőnek valami hibrid összeegyeztetésében. (Erre is van példa mellesleg és ez a legrosszabb, az a nyers cinizmus, amely a valóság groteszk borzalmaival pimaszul eljátszadozik). A megoldás, az ellenpólus — az igazi ellenpólus — abban a művészetben van, amely nekiáll a mai világ rejtélyeinek azzal a becsületes szándékkal, hogy feloldja, eloszlassa a homályt. Az igazi ellenpólus a felszín mögött meghúzódó erőket feltáró analizáló művészet, azaz intellektuális művészet, amely demisztifikálja a kor misztikumait, amely magyarázatot szolgáltat a jelenségekre. Az elemista oktatgató- nevelgető pszeudó-művészet- nek ehhez nem lehet ma semmi köze. Az csak olyan időkben uralkodhatott el, amikor még igen szimplának látszott a világ; ma az ellenkező a helyzet: mérhetetlenül sok kérdésre vár választ a közönség, nehéz és bonyolult kérdésekre, amelyek létükkel is szkeptikussá, kritikussá tették az embereket. S ami taláp még fontosabb: nem egyszerűen valami propa- gandisztikus szándék a mozgatórugója az ilyen típusú művészetnek, hanem egy eleve jelenlevő, sokoldalú • és erőteljes érdeklődés. Az olyan művek fogadtatása, mint Kovács András filmjei, vagy Gyurkó László könyve, drámája, az az érdeklődés, amely a Brecht-bemutatókat ma körülveszi — hogy csak néhány példát ragadjak ki — ezt bizonyitja is. Milyenek a művek? Fénylőek, ragyogó- ak? Vagy sötétek, nyomasz- tóak? Erre válaszolni sem lehet: ilyen kategóriákba be sem sorolhatók. A realista művészetnek egyébként sem volt soha mércéje, hogy sötét, vagy világos színű képet festett a valóságról. Hogy milyen az alapszíne egy műnek, azt konkrét tárgya határozza meg. a lénye1? hogy a kép igaz legyen. Semmi mín Nem akartam hinni a füleimnek. Erre a tragikus iur» dulatra nem számítottam A letsffl'vesebben odaálltam vol- Lápóczy elé. és azt mondtam volna: — Most már mindegy, tanár úr kérem ... Majd jövőre kijavítom .van még egy évem. Hagyjuk ezt a csorbát. tanár úr. amúgy kikö- szörületlenül... De hát ezt mégsem mond- háttam. Ügy mentem ki a katedra elé. mint egv temetési ló. És úgy is feleltem. A tiági örökösödésről kérdezett s én, szerencsétlen még azt sem tudtam, hogv mi az a flag. Azt mondták, olvan vörös volt a fejem, mint egv paradicsom. ahogyan ott a ittam. El is hiszem. Roppant kínos volt. Lápóczv már dühös lett. mer becsapottnak érezte magát. — Leülhet — mondta keményen. És megcsóválta a fejét. Én nem törődtem az egésszel. Adjon kettest vagy hármast, bánom is én. Sőt, jobb. ha hármast ad. Éppen az az egy kettesem legyen? Elcsúfítja a szinhármasomat. Ha szinhármast viszek haza, atyám mukkot sem szól. Ellenben. ha van egv kettesem, felpofoz, amiért nem tudok többet szerezni. Szép meleg május volt. kit érdekéit a történelem? Lápóczyt. A legközelebbi órán ugyanis megint lapozgatott a noteszában s egyszerre csak azt mondta: — Itt van ez a Szvoboda ... Rejtélyes, hogy mi van magával, Szvoboda .. i Álljon fel. ha magával beszélek! Felemelkedtem és sajnálkozó mozdulatot tettem: — Tanár úr kérem, ugyanis a múlt héten meg voltam hülve és nem tudtam készülni rendesen ... Lázam i* volt, de azért nem akartam hiányozni az Iskolából... Látszott Lápóczvn. hogy szívesen elhiszi, amit mondok. így szólt: — Egészen tanácstalan vagyok magával. .■. Jöjjön ki. Szvoboda;,t Nem akartam hinni a fülemnek. Hát lehetséges az a huszadik században. hogy harmadszor feleltetnek egv diákot egymásután? Úgy látszik. lehetséges. Kivánszorogtam és vártam a kérdést, amelyről már eleve tudtam, hogy nehéz lesz. — Beszéljen valamit. Mária Terézia reformjairól. Ugyan kérem. Mit beszélhetnek komoly férfiak ilyen női ügyekről? Nem beszéltem Mária Terézia reformjairól. Tudtam, volt egy Mária Teréziánk, hallottam, hogy különböző reformokat csinált de hogy mát hol és mikor, azt nem tudtam. Az osztály beleröhögött a padokba. Szegény Lápőczy most tnár látta, hogy kígyót melengetett a keblén. Kinézett az ablakon. s úgy éreztem, hogy belül sír. Nagyon, nagyon csalódott bennem. Nemrégen még nem tudta, hogy jelest adjon-e vagy kettest, majd később nem tudta, Iiogy kettest adjon-e vagy hármast, most már ott tartott, hőire a hármas és a négyes között habo7ott. És ez most már »?• utolsó óránk volt. döntenie kellett. Felém fordult — Mondja, mit csináljak magával. Szvoboda? Megbuktassam? Ez volt az első kérdés, amire felelni tudtam volna. De pirulva liallgattam. Talán mégsem fog megbuktatni... — erre gondoltam.-És akkor Lápóczv feltette a evikkerét és újra felém fordult: — Hát még egv utolsó kérdés ... Beszéljen nekünk valamit a pún hátiorúkró].. óriásit produkáltam ismét. Lápóczv megkönnyebbülten küldött helyre és csak annyit mondott: — No látja. Szvoboda •;» Abban az évben kettest kaptam történelem bőt. Szegény Lápóczv nem hagyta veszni az illúzióit. És azóta tudom, hogy az ember ne legyen polihisztor. Egv valamit tudjon, de azt tökéletesen Fajdalom, azóta sem kérdezték tőlem a pún háborúkat
