Heves Megyei Népújság, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
Fekete Gyula; Karácsony hava !f Vámom k«U az ebédi-e, pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan lap az asztalon — a belbecsre keveset adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A ■záJJoda főbejárata előtt egv catncsfBabundás kislány ácsorog. Itt andaJsott már az előbb to. most nézem meg -jobban. Elegáns, mintha egv gyei - metaruhaszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucsma, ezüstös bunda, rövid szárú piros eaizmácska. valódi bőrből — a esizmáeska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befótvolozó vékony hórétegre: unatkozik a kislány. Karóráié Is van. félpercenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával. amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint va«v turkálja a esizmáeska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a mamával” — gondolom. 9 elmerülök a légitársaság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő iut az eszembe, amikor, már az étteremben, a? étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát. egyedül az asztalnál. Csak a piros esizmáeska azonos. Mintha nem is az a kislány volna: a bunda nélkül még több benne a felnőtte« vonás. Lehet, csak olyan gyakorlott udvariassággal szolgál ja ki. minti a felnőtt vendég volna, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyílván nem most találkoztak először. és visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt; mostanában épült a szálloda. luxus kivitelben, viszont a konyhája kitűnő és Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfénvek cikáznak. egv pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek amennyi a paplanvarrásos zöld mackóból kilátszik — olcsó: a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislánv errefelé tekint- get. Várja a következő fogást. harangozik a csízmács- káival. s azt figyeli, sikerül-e a zöldmackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel; inkább csak szemlélődik. mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelvhek szállón Sását bámulta. Tűnődön komolv arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a kövei kező fogást. Kézzel-villá- val kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tónvéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmcisolyodik — a mackós kisfiú marókkal nyúlt, bele az apja tányérjába.t A pincér letakarít ia az asztalomat. — Az a kislánv — kérdem — törzsvendég? — Igen. hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — A ... egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül ion. Valami zűr... Előttem notesz és golyóstoll. Odatjillant a pincér, más hangon folytatja: — ... Nem, ez nagyon reiv des kislány, nagyon rendesen . gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szénen járatják. kérem ennek mindene megvan. És egészem önálló. És nagyon réndes. Most halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros csizma cskáiban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgő-mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabundát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az utcán. szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet karácsonyi kirakatának. — s fölfelé, a libegő l ópelyliek felé tartja az arcát,. Csak menetközben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene megvan, mindene, ami csak megvásárolható. FODOR JÓZSEF: \ ünnepre e r s, llát futsz, futsz újra. év! Mit is hoztál nekünk? Emlékeket, évfordulókat. Miknek tüze új tettre nógat. És mit viszel? (Míg a föld új karácsonyt ünnepel. Még röptöd vérmezők fölött surran cl) Együtt az Ember jobb hiteivel A reményt — Hogy benned a had véget ér Már felpiheghetünk. És nem folyik tovább a vér. S nem tombol, mi már iszonyit. És hagyja a vadság szörnyű dolgait: Oh, nehéz az Ember sorsa itt. Ki megmaradt, a jók utoljaként! De baj közt is reményt kelt Megint és megint A bús Szeretet — Legyőzni a vért — S melynek jegyében tart vén ünnepel Az ember, és azért A jobbért, amíg él csak, eped. És kérdi: mit tegyünk. Hogy békét újra lásson S ne legyen csak üres szólam karácsony. Melynek említése bút kelt. vagy émelyt: — Mellette a haddal, öléssel. Míg legünkben, mely buta-rém-telt Harangszók lágy hullámain lebegnek, * — Mint másvilágból — Szavai vérgözbe fűlt szeretetnek? És ha csend van: csak „tűz-szünet” közölt — Míg kezet mos épp a magából Kivetkőzött — Hogy a kalácson ne hagyjon nyoma vért. (Majd öl tovább): de most, lám, ünnepel. A kereszt jegyében, a Szeretet roppant ünnepén. Csendül az ünnep pohara. Míg szinte kurjong, úgy nyög, szívünk, szegény. És kérdi: meddig e Kereszt és gyilok vad frigye. Jászol és ágyú egy-ügye — És üres ünnep, ahol Ujjong csak a halál s pokol? Elnökök és tábornokok. Kiknek neve vad hírek közt ragyog. Vagy egyet nézvén: markotok, Vagy hitvány faj-düh mérge fog — Kiknek csődített barmaképp, ölni vagy halni, megy a nép Hajtva agg, vén törvény szaván — S dúl a harc, bárgyún és ostobán! S hit, s Pap, mely az ünnepen ül, őrként: A had, mely dúl körül, Mikor lesz törvényen kivUl?! Csak hull, hull az ember — s még vérben ül! Háborús száz táj lángja közt — Toll a hőst dicsérni se győzd — Én őt ünneplem, azt a hőst, (Hogy lenne itt már béke, szent) Aki itten békét teremt! — Búsan s még ünneptelenül Én azt ünneplem egyedül. % komolyabb, így az ezüstszínű bunda nélkül, bár ha emlékeztem nem csal. az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjára • pincér a levest. Épp még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kis öreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik A pince csapóajtaja tárva volt, apa odalentről rendelkezett: — Még egy csatos üveget! Emma! Hallod? Egy csato- sat!... Anya a hurkát sütötte, de nyitva kellett hagynia a kamra ajtaját, mert apa minduntalan felkiáltott valamit a pincéből. Tisztára öblögetett üvegekbe fejtette le odalenn a bort az ünnepi nyitóit hordóból. Anyára : éppen elég dolga akadt a konyhában, de nem maradhatott nyugton. — Nem lennél olyan szíves? — szólt ingerülten a fiának. Kálmus, mintha nem is hallotta volna, beletemetkezett a Verne könyvbe a hok- kedlin. — Kálmus! A füleden ülsz? Nem lennél olyan szíves?... — Mit? — nézett fel a fiú. — Emma! — türelmetlenkedett apa a pincében, — Egy csatosat! — Egy csatosat — mondta anya Kálmusnak. — Láthatod, hogy nem érek rá. — Mit csináljak a csatos- sal? — Vidd le apádnak a pincébe. De fintorok nélkül, igen ? Kálmus lecsúszott a hok- kedliről, Jióna alá csapta a Vernét, és becsoszogott a kamrába Csörömpölt, zör- gött. — Nem találom... — Ott lesz a polcon. — Kapom már végre azt a csatos üveget? — harsogta az apa. , És anya kintről: — Kálmus. mozogj már! — Jó. jó. . . — Ne mondd nekem mindig ezt a jó—jó-t! — mérgelődött anya a sercegő hurkák fölött. — Megtaláltad? Kálmus a könyvvel, meg az üveggel lekúszott a pincébe Apa a pókhálós bolthr.jtáv alatt görnyedt, vékony gumicsövén szippantotta a bort a palackokéi. — Tessék! — nyújtotta a lépcső aljáról Kálmus az üveget. — Mindjárt menned kell! — mondta apa. — Nekem? — Te jó isten! Mosakodj meg egy kicsit és /egyél fe! rendes ruhát. Csak nem így akarsz átmenni Bereczkiék- hez? — És aztán ott majd mit mondjak nekik? — Ne kezd már megint, jó? — De mit mondjak nekik? — Már elmagyaráztam. Kellemes ünnepeket kívánsz. Rendesen meghajolsz, érted? És Bereczkinének érthető- e n kezitcsókolom-ot köszönsz, nem pedig a fogad között makogod azt a kszcsók- lom-ot, ahogy rzoktad. Es megmondod, hogy édesapád... nem: a szüleid küldik ezt a kis semmiséget... — Akkor azt mondják, minek hoztam. — Mit minek hoztál? — Apa bedugaszolta az egyik üveget; a csatosból kicsö- pögtette az utolsó vízcseppe- ket is, és megszívta a gumicsövet. — Mit beszélsz? Hogy mit minek hoztál? — Semmi. — Kálmus! Ne und magad, nekem ne und magad már megint! — Nem unom magam. — Nahát! — A csatos nyakánál habzott a bor. Apa el- csíppentette a gumicsövet, magasra emelte, óvatosan ki* 1 CSANADV JANOS: ÉJFÉLI FALU Fürkészi az ember a csendet, amely az éjféli néma falut iitögeli a toronyból az óra kondulásaival; süt a hold ebben a tétova, tél-eleji éjben, felhőtakart nap után óriás egy-szeme a földre figyel. Elragadta valami rabló szél, északról délre rohanva, a karácsonyi meddő, rongyköpönyeg felhőket az égről: lehettek volna habos dunyhák és vánkosok is, a didergő mezőkre leszállva tiszta fehéren. A kékfátyolos fényben most halvány pára remeg, a föld lehelete, hogy önnön arcára visszacsapődjon, mint amikor deres reggelen haragod megdermedni nem enged, — s társad káromkodása parázsként hull vissza fejedre. Mint aki örül. hogy békében hagyják: nyugosznak a házak, a kutya nem ugat, bevackolódik a szalmába; lapul. Hajnalban majd szimatolva kei föl böllérkés sikolyára, s odaverődik nyugtalanul a sűrűbe, les a koncra. Hol kertek aiall sötét vizekbe merül el a fény. a széles földek egymásnak dőlve melegednek, alusznak. Félelmes óriások, pusztától pusztáig ér a hátuk, s felhördülnek álmukban, ha egy kései vontató dübörög. Fürkészi az ember a csendet, — áll a karácsonyi éjben a falu. Haiualodaskor az ünnep tovalép, dér hull lába nyomán, felsóhajtanak ébredő házak s vetések kinn a szabadban, (Hévre meleg takarót várnak, tiszta havat remélnek!
