Heves Megyei Népújság, 1968. december (19. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
$1e8eRÉNYi Lenti í Gönczi mama Mostanában a háborús időkről írtam. Emlékeket ' idéztem fel, sötét, tragikus smlékeket. Hogyan álltuk, s hogyan nem álltuk a zord időt? Magatartások-és érzelmek után nyomoztam. Hangulati elemek után, melyek atmoszférát adnak. Így bukkantam egy különös ellenállásra, a sötétségben egy groteszk kis fényre, ott, ahol legkevésbé kerestem, tulajdon falumban. Sőt, a közvetlen, utcabéli szomszédunkban. Csak az kellett hozza, hogy magam elé idézzem azt a márciusi napot, negyvennégyből, amikor az ablak mögül néztem száraz szemmel, torokszorulásos depresszióban a falunkon átvonuló páncélos egységeket. Egész nap remegtek az ablakok. S a hadigépek szakadatlan zöreje mögött a kísérteties csend, a dolgát végző falu köznapi csendje, amely azonban most szándékoltnak hatott. Röviddel a nap után, hogy a németek hazánkat „ellenőrzésük” alá vették — történt ez az eset, mely kesernyés mosolyt csalt akkor fásult ajkunkra, s mint derűs betét, beilleszthető valahol passzív ellenállásunk történetébe. Gönczi mama a történet hőse, áldás poraira, már akkor az élet szélén állott, az emberi kor szélső határán. . A faluban boszorkánynak tartották, aki teliholdkor söprűjén az útkereszteződéshez lovagol. Egyesek esküdtek rá: „karácsony szent éjszakáján tulajdon két szemükkel látták" más boszorkányok között, amint éppen körültáncolta az oltárt, és bárki láthatja, ha veszi a fáradságot és Luca székén ülve hallgatja végig az éjféli misét”. Az ilyen szófia-beszédek természetesen nem jelentettek semmit. Gönczi mama, való igaz, kétrét görnyedve és bottal járt, orra hegyes volt és rezes, mint a vasorrú bábáknak, de máskülönben pontosan olyan volt, mint á többi öregasszony. Özvegyen élt csendes, cikornyás abla- kú házában. Idejét a rózsa- füzér szemelgetésével, s a percek számolgatásával töltötte, vajon mennyi van még hátra halála órájáig. Máskülönben csirkéit etetgette, tojásukat összegyűjtötte és piacolt velük. Kis földjén már nem tudott munkálkodni, azt kiadta felesbe. így aztán megvolt, ami egy ilyen öregnek kell, hogy a sír széléig elvánszoroghasson. Kapott valami kis özvegyi pénzt is, de főképp abból élt, hogy a tisztaszobát, amit úgyse lakott, nyaranta kiadta. Néhány napra rá, hogy a német megszállás történt, szétfutott a hír a faluban: jönnek a rekvirálók. Hogyan, miképp szivárgott ki, nem fontos. Egy héttel korábban tudtuk, hogy jönnek. Kinek- kinek volt ideje, hogy ezt- azt elrejtsen. Komótosan tehette, alapos körültekintéssel. Mire a rekvirálók megjelentek, ünnepi rend honolt a faluban. A rendet a rekvirálók is dicsérték, csak éppen a nagy felesleghiány nyugtalanította őket. Két hétig járták hiába a házakat. Felesleget nem leltek. — Nincs itt kérem semmi, — ismételgette a községi bíró — nagy nyomorúságban élünk hadnagyuram. A hadnagyuram kényes, simaképű tisztecske volt, s Gönczi mamához kvártélyoz- ták. A tisztaszobában hált, s reggelente kialvatlan, karikás szemmel lépett ki a ház kapuján, hogy a rekviráló katonák élére álljon. Mit művelhet vele ez a boszorkány — suttogtak a faluban. Többen „tudták”, hogy éjfélkor elváltoztatja magát, és ifjú hölgy képében jelenik meg a hadnagyuram előtt, sóvárgásait csillapítandó. A katonák fülébe jutott e mese, s hadnagyuram ugratások középpontja lett. Nem győzött esküdözni, hogy magában tölti az éjszakát, igaz, álmatlanul a kutyakemény díványon, ráadásul hajnalig hallja a vénasszony hangos fohászait, behallatszik a konyhából: „Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja...” és így tovább a végtelenségig. A kis hadnagy a hét végére már kék-zöld foltokat hordott derekán, tomporán, majd erősen bicegett, tapogatta az ölepét, szidta ä ^dívány-istenit”. A „dívány-istene” csak az utolsó napon mutatkozott meg, amikor üres szekerükkel, reményeikben megtépázva, már a szomszéd faluba készültek a rekvirálók. De talán meg se mutatkozott volna, ha nem kerül egy árulkodó. Virágéknál az utolsó napon megtaláltak egy zsák búzát, a füstölőben, hamuval és üszőkkel finoman borítva. Virágné elvesztette a fejét és jajgatott: — Tőlem viszik el? Pont tőlem?! — Onnan viszünk, ahol van. — Akkor vigyégk el Gön- czinétől ;is, attól a boszorkánytól. — Annak nincs. — Hogy nincs!? Hát akkor tudják meg, a tisztúr is azon aludt. Most már csak megmondom. Ha az enyímet elviszik, vigyék a másét is ... A tisztúr odanyúlt a fájós tomporához: álom-e, vagy való. A szekerek diadalommal távoztak falunkból. Három zsák búzát vittek. S Gönczi mamát hajlott korára, s az eset mulatságosságára való tekintettel csak az ujjúkkal fenyegették meg. GARAI GÁBOR: VAIDOKIT Készlet — Megyek haza! — Ö, száműzöttek végső vigasza. Világ-vándorok képzelt tavásza. Eltévedtek egyetlen igaza. Reménytelenek bízó panasza. — Megyek haza! Szabadságos katonák ünnpélye (játék-rakéták röppennek az égre!); hazátlanok legszentebb hitszegése, elátkozottak megkönnyebbülése, lényegtelenek átlényegülése, elnémítottak jóga a beszédre, utolsó szó joga: — Megyek haza! Vándorutam hitvalló tanúsága, képzeletem szállást adó tanyája, szabadulásom vasalt kalodája, vágyakozásom fényes palotája, kenyerem íze, bánatom halála, kihunyt tüzeim éledő világa, végzetes-egy jogom az árvaságra, elvegyülésem a parttalan árba, lidérces álmom utolsó szava, eszmélésem első mozdulata: — Megyek haza! — Megyek haza! ÉLŐ IRODALOM Veres és A karácsonyi gazdag könyvtermésből érdeklődésem és olvasókedvem először Veres Péter két könyvét (Szülőhazám, „Hortobágy mellyéke”, Kossuth Könyvkiadó; Jelenidő, Mag-, vető Könyvkiadó) adta kezembe. Bizonyára nemcsak az író iránti tisztelet és szeretet miatt, de egy kicsit a kíváncsiság által is sarkallva fogtam hozzá először e könyvek olvasásához: gazdag élettapasztalatával mit mond az író mostani szülőhazájáról és a jelenidő emberének kitágult világáról? Közismert Veres Péter erőteljes vonzalma a társadalmi valósághoz, és realizmusának: meggyőző erejét sem kell ma már bizonygatni.- Azt is tudja minden olvasója. hogy írói tevékenységének minden mozzanata ahhoz a paraszti világhoz köti. Péter szülőföldje a nagyvilág r..jwv.v^. ■tie a hordóból. Bezárta az •eget. letörölgette. — Kö- önsz nekik... — Jaj, ezt már tudom! — Nahát! És illedelmesen adod. A szüleim küldik ezt kis semmiséget a doktor óknak... — Nem mondom azt, hogy mmiséget. — Hát akkor mondj mást. — Mit? — Na, látod?! Nem tudod it kell mondani, de kritizá- d az embert! — Apa nem ért kiegyenesedni, nehogy iverje a fejét a bolthajtás- i. A sapkája már úgyis tele >lt pókhálóval. — És csak ;kor ülsz le egy percre, fia arasztalnak, ha kínálnak... iteményből csak egy fala- t... És ha kérdeznek a ta- ilmányaid felől... — örülnek, ha elmarhatják piát, nem fognak sokat kér- :zősködni. Apa dühösen tekintett fel: ■ Ezt a beszédet nem tűröm! eted ?! És Bereczkiéknél is iedelmesen beszélj. Ne hozz im szégyent. Tudják, hogy :ndes család vagyunk... — Tomi mesélte, hogy Be- sczki nagy piás. — Tomi! Ki az a Tomi? — Ott lakik a házukban. — Ne hallgass te a Tomi- l. Rám hallgass! — Te is mondtad! — Én?! Mit mondtam én?! ía, halljam csak, mit mondom én? — Anyának. — Azt mondtam, hogy Be- reczki doktor úr iszik? — Apa a pincelépcsőhöz ugrott. — Emma! Hallod?! Emma!. .. Kálmus odább húzódott: — Nem azt mondtad. Mást mondtál. Azt mondtad anyának: nehogy elfelejtsünk ajándékot küldeni annak a hülye Bereczkinek is, mert a végén még nem intézi el az építési engedélyt. Apa felháborodásában megfeledkezett a bolthajtásról, sziszegve tapogatta a fejét. Elöntötte a méreg: — Én ezt a szót, hogy hülye, soha nem is használom! Ez a te szavad! Ezeket te cipeled haza az iskolából... Emma! Emma, hallod?!... Anya megjelent a pincelejárónál. — Mit akartok? — Hallod, mit mond a fiad? Hogy én... Bereczkire.. . hogy én Bereczkit lehülyéz- tem. — Igen, na és? — Mit? Hogy én?! Te is ezt mondod? — Jaj, nem érek rá, odaég a hurka! Ha feljössz, hozd magaddal a céklát. Vagy küldd fel Kálmussal. Kálmus megkerülte apát: — Na, melyik az a bor? — öltözz át, addigra becsomagolom. — Apa sértődötten rakosgatta az üvegeket. Kis megcímzett cédulák sár-* kát szorította sorra a dugók alá: Dr. Bereczki, Fóti igazgató, Gerendásék... — Nem tudjátok ti az illemet! Még- hogy én Bereczkit! Micsoda kellemetlen... még gondolni is... Kálmus felmászott a grádicsokon. Anya a tűznél állt, pirosán, kapkodta kezét a fröcsögő zsír elől. — At kell öltöznöm — mondta Kálmus. — Jó, hogy nem kell előtte felmennem fodrászhoz is. — Na, csitt, csitt! — figyelmeztette anya. Mire felöltözött, apa már selyem papírba csomagolta a palackokat. — Mutasd csak magad! — állt eléje. — Hadd nézzem a frizurádat. És hogy van megkötve ez a nyakkendő? Tizenöt éves vagy, kicsit adhatnál magadra... Na, jó. Vigyázz, ne koccanjon a kerítésnek a szatyor. Csöngetsz, kijönnek, megmondod ki vagy, bemutatkozol érthetően! Ne felejts el meghajolni kicsit. Csak egy kicsit, így, érted? — Apa megragadta a vállát, előre rántotta. — Nem ennyire! Finoman! Kellemes ünnepeket kívánsz, és azt mondod, hogy a szüleim küldik a kedves doktor óráknak, tisztelettel, ezt a kis semmiséget. .. Kálmus arca megrándult: Mi röhejes? Apa alig értette, — Mi röhejes? — Ez az egész. Ez az egész, olyan röhejes... Apa nem talált szavakat: — Hát ez... ez!... Emma! Hallod? Ez neki röhejes! Egv rendes úri modor neki röhejes! . Anya háttal állt, hajlongott a tűznél: — Menj, Kálmus, siess! Fogadj szót apádnak. — Én nem tudom, mire tanítanak titeket az iskolában — méltatlankodik apa. — El se tudom képzelni! Jó! Hát akkor csináld, ahogy akarod! Akkor csináld a te modorodban! Ne törődj vele, hogy mit szólnak hozzá Bereczkiék. Ne törődj vele, hogy levonják a konzeckvenciákat... Mit érdekel téged, mi? Téged csak a te vacakságaid érdekelnek! A gitár, a mozi, meg a... — Kálmus! — szólt anya. — Menj már! Nem érsz vissza vacsorára! — Megyek — dünnyögte Kálmus lehajtott fejjel.* — Mégy — bólogatott lemondóan apa. — Minden teher, amit én kérek. Amit én mondok, az röhejes!... Kálmus fogta a szatyrot,indult. — Kszcsóklom... Apa utána kiáltott: — Rendesen köszönj ott! Ne így! — Kálmus eltűnt a sötét udvaron. Apa betette a konyhaajtót. — Jaj, nem tudom, mi lesz belőle! Semmi tekintélytisztelet, semmi társadalmi érzék... — Majd felnő... — mondta békítőleg anya. — Majd felnő és megtanulja. amelyből indult, és amelynek szószólójaként már egy emberéletet áldozott a magyar parasztság felemelésére. A Veres Péter-i életmű humánus értékei, népi elkötelezettsége és szenvedélyes igazság- keresése messzire sugárzó erkölcsi példát mutatnak, dokumentációs prózastílusa pedig századunk magyar prózájának olyan sajátos értéke és színfoltja, amelynek klasszikus értékét ma már aligha lehet vitatni. Az életmű legnagyobb tanulságát valóban a lankadatlan közéleti érdeklődés és érzékenység. a mindig segítő problémafelvetés jelenti. Mintha éppen ebből kapnánk igazán ízelítőt az említett két kötetben. A Szülőhazám, „Hortobágy mellyéke” régebbi és újabb elbeszéléseit, cikkeit, szociográfiai tanulmányát — és ha jól tudom, a felszabadulás után ez az első kötet, amely szabadverseit is közli. A könyv célját így jelöli meg: „Ez a nagy anyagból való kis válogatás pedig egyben — akarva, akaratlan — nemcsak azt példázza, miért kellett Magyarországon forradalomnak jönnie, hanem azt is. honnan jött, miért ’és miképpen lett író az író”. A múlt valóban súlyos tanulságokkal terhes: a balmazújvárosi paraszti világban a cselédsors, a mindennapi munkás küzdelem kiáltott változásért. Aki innen jött. az korán megtanulta1 a nélkülözést, és eszmélve a ..nem mehetek el innen’ kötelező parancsát; felismerte azt. hogy „forró vágyakkal és kemény akarattal” ide kell hozni mindent. ami szép. ami ió. hogy egy nincstelen, éhező, kábán útkereső parasztság végre boldog lehessen; AJ ajon sikerült-e mind- ’ ezt elvégezni? Ezt kérdezi Veres Péter is a kötet nagy tanulmányában, a címadó írásban. A Hortobágy melléki szülőföld új világát fedezi fel, a termelő- szövetkezettel beálló gazdasági változások következményeit. a termőföld népét, népesedési viszonyait, a művelődési viszonyokat vizsgálva tényekkel bizonyítja a változások előremutató jellegét, és a bennük rejlő újabb ellentmondásokat. Csak ámulva nézzük, mennyi még a tennivalónk : gz iskoláztatás realitásának kialakítása, az olvasás és művelődés, a helyes népességi arányszámok kialakítása, a nagy tudatátalakító munka, amellyel a kollektivizmus és demokratizmus jövőbeli megteremtését kell szolgálnunk, — mind-mind sürgető feladataink közé tartoznak,. „yQr^s„, Péter látja a feladatokat, a bajokat is, de tudja azt is, hogy elsősorban ezek felismerésével segíthetünk mostani önmagunkon. A szülőföld változásai és megoldásra váró problémái azonban csak egy részét jelentik az írói „valóság-felfedezésnek”. A másik kötet, a Jelenidő tanúsíthatja, hogy Veres Péter kereső-kutató szenvedélye a szülőföldön túl át tudja fogni a mai ember életének alakuló és forrongó nagyvilágát is. A könyvben olvasható naplóiegyzetek. írói arcképek, tanulmányok (különösen a Sinka Istvánról szóló), esztétikai- és általános irodalmi problémákat tárgyaló írások, a mai köz- gondolkodásról, az ifjúságról szóló eszmefuttatások, valamint a kötetet záró közvét- len hangú önvallomások a mai világ összefüggéseit kereső író friss, eleven teremtő kedvéből faltadnak. Ebbe a kitágult írói-emberi világba ugyanolyan élményintenzitással kerülnek be gondolatok Voltaire-röl, Gorkijról, Hemingway-ről, Móricz Zsigmondiéi. Tamási Áronról vagy az írói etikáról, mint a mai értelmiségről. a forradalomról és más közéleti kérdésről. S ha az előző kötetben a szülőföld jelenkori változásainál a tényszerű racionalizmust dicsértük. most a másik könyv írásainak olvasásakor a közvetlen hang, a leírtak mögött megtalálható és aranyfedezetként szolgáló szubjektivitás. a személyes jelenlét nyűgöz le bennünket. ^ két kötet írásainak legjavát már ismertük Veres Péter régebbi köteteiből és folyóiratokból. De így összegyűjtve vallanak csak tömören a mai magyarság és a mai emberiség sokszor összefüggő nagy kérdéseiről, s vallanak a gondolkodó író eleven mondanivalójáról. Az olvasói kíváncsiság éppen ezáltal fordul elismerő és megértő tiszteletbe. , E. Nagy Sándor /
